Kérem szépen, ez egy ilyen időszak, sorjáznak a negyvenesek: a Maiden és a Van Halen után egy újabb nagy kedvenc, a német Scorpions 40 éve megjelent albumát vesszük górcső alá. A Blackout 1982. március 29-én került a nagyközönség elé, és robbant akkorát, hogy a fal adta a másikat. Szerintem ez és az 1984-ben kiadott Love at First Sting a két legjobb lemeze a bandának. A netről bárki tájékozódhat a csapat megalakulásáról (több mint ötven éve zenélnek), lemezeiről, sikereiről, de a blogger személyes élményeiről csak itt és csak most, úgyhogy vágjunk is bele.

Az engem rendszeresen olvasókon kívül ki más gondolna arra, hogy a Scorpions is a gimis éveim alatt jött szembe velem. Ám az ő esetükben nem a Magyar Rádiónak a ’80-as évek első felébe sugárzott zenei műsorai jelentették az első alkalmat, hanem az egyik évfolyamtársam révén megsimert 1979-es Lovedrive c.LP. Ezt követte az egy-két évvel alattam járó P. Géza ismeretsége, és az ő lemezgyűjteményében található 1978-as Tokyo Tapes c. dupla (!) koncertlemez. Egyik nap órák után együtt haladtunk fel Gézáék Döbrentei téri lakásába, ahol a magammal hozott 90 perces Sanyo kazettára sikeresen átjátszottuk a lemezt. Dallamos, olykor speed metalba hajló rockzene, olyan kiemelkedő korai darabokkal, mint az All Night Long, Speedy’s Coming, Steamrock Fever. Klaus Meine kissé karcos tenorja magával ragadó, a japán közönség hatalmas ovációjától kísért és japánul elénekelt népdalt, a Kojo no tsuki-t (kb. Hold a romos kastély fölött) meg majdnem olyan különleges élmény volt hallgatni, mint pár évvel később Freddy Mercuryt a Népstadionban, ahol magyarul énekelte a Tavaszi szél vizet áraszt-ot az 1986-os Queen koncerten.

A felvételt természetesen körbeadtam rockzenét kedvelő barátaimnak és onnantól kezdve fokozott figyelemmel vadásztunk a csapat egyéb elérhető lemezeire. Ezek közül a Lovedrive már ugye megvolt (erről pár szóban már egy tavalyi posztban megemlékeztem), majd az Animal Magnetism 1980-ból, rajta a fő kedvenccé vált The Zoo-val, és az egészen különleges hangulatú címadó szerzeménnyel. És aztán jött Komjáthy György és az ő 1982. augusztus 1-i műsora, amelyben leadta a Blackout c. album nagy részét. A teljes lemezanyag ugyanis nem fért bele a 30 perces műsoridőbe, ezért hosszú ideig csak azt a csonka verziót hallgathattam vissza kazettán, de azt legalább rongyosra. Most viszont a teljes lemezt vesszük górcső alá, amit a Rolling Stone magazin 2017-ben beválogatott a 100 legjobb metálalbum közé, tehát hegyibe! Alig 36 perc az egész, de milyen 36! A borító Gottfried Helnwein osztrák származású képzőművész alkotása, ordít rajta a szerencsétlen, de korántsem biztos, hogy azért, mert nem tetszik neki a lemez.

Ismét Radoséknál kezdjük a reggelt, anyukájuk felfedezte, hogy az egyik nyúlketrec eltűnt. A mama nagyon kivan, főleg Gyulára, mérgében még saját cipőjét is drágalátos fia után vágja, a párját meg Borsó után, egy ilyen ketrec legalább 200 forint, hol van a pénz? Gyula nem vall rá öccsére, de az utcán kérdőre vonja, kinek passzolta el a ketrecet a nyulakkal? Borsó hősiesen állja a faggatást, nem árul el semmit, na akkor majd előveszem a drágalátos Isti haverodat, fenyegetőzik Gyula.

Utánam, srácok, gyerünk locsolkodni!, mondhatnám a húsvéthétfőre utalva, de természetesen a soriban erről nincs szó. És ha már sori, jogosak az első részhez fűzött kommentek észrevételei, pontosítsunk pár dolgot, ami a nagy rohanásban kimaradt az első rész bevezetőjéből. Tehát: a sorozat Berkes Péter azonos című, 1975-ben megjelent könyvéből készült, aki főleg ifjúsági regényeket írt, többek között a korábban itt már tárgyalt Az öreg bánya titká-t. Az író tavaly múlt 90 éves, ezúton kívánunk neki jó egészséget és minden más szépet. A filmben szerepel két fia, a kisebbik a zenészként ismert Berkes Gábor, a nagyobbik a Radost játszó Berkes Zoltán, róla sajnos nem tudok semmit. (Esetleg a kommentelők?) A forgatási helyszínek egyrészt Miskolc/Diósgyőr/Lillafüred, másrészt a budapesti, XVIII.kerületi Lakatos utcai iskola, ami ma már magyar-angol két tanítási nyelvű általános iskolaként működik.

Reggeli kiabálás Radoséknál, anyukájuk eléggé kivan a tesóktól, főleg persze a nagyobbtól, válogatott szavakkal szidja őket: vérszopók, csak a csavargáson jár az eszük, kiteszem a szűrötöket!, csak úgy zeng a ház, még a tornác végében található ketrecek is rezegnek, bennük jónéhány nyuszómuszóval. Gyula előresiet, Borsóhoz viszont odaszegődik Kapufa és együttérzően beszélgetni kezd vele. Borsó sem igazán lelkesedik bátyja dolgaiért, de hát mit tehetne ellene, ráadásul a Gyula most meg még külön pipa a múltkori rakétás balhé miatt. A suli előtt Gyula még elkapja öccse grabancát, miről beszélgettél te azzal a falábúval?, de Borsó csak annyit mond, semmiről, mindössze udvariasan érdeklődtünk egymás hogyléte felől.

Alig két hete emlékeztünk meg egy mérföldkőnek számító album 40 éves szülinapjáról. és máris itt a következő negyvenes: 1982. április 14-én jelent meg a Van Halen ötödik stúdiólemeze, a Diver Down (kb. mélybúvár). Oké, ez nem annyira  korszakalkotó darab, mint a Maidené, nekem viszont tetszik, úgyhogy csapjunk bele.

Aki rendszeresen olvas engem, az már kívülről fújja, hogy a blogger rockzenei gyűjteményét nagy részben a '80-as évtized első felének rádióműsorai alapozták meg, konkrétabban Komjáthy György és Göczey Zsuzsa áldásos működése az akkori Magyar Rádióban. Első találkozásom a Van Halennel természetesen szintén nekik köszönhető, pontosabban az 1981. október 10-én sugárzott "25 perc beat" c. adásnak. Ebben hangzott el a Halen Fair Warning címre hallgató LP-je, amit az azon a nyáron szüleimmel egy bécsi kirándulás során becsempészett (a bűntett mára már elévült) Toshiba rádiósmagnóval rögzítettem. A csapat nevét már ismertem, de ez volt az első anyag, amit hallhattam is tőlük. Eddie Van Halen jellegzetes gitárjátéka, David Lee Roth fantasztikus énekhangja, Alex Van Halen mindenféle hártyát (igen, még azt a hártyát is) szaggató dobolása és Michael Antony basszgitározása, ez volt a titok.

Brutálisan jó lemez, barátaimnak sorra adtam kölcsön a kazettát átmásolni, véleményünket legpontosabban az akkor még szintén kiskorú K. Zsolt fogalmazta meg: "A Halen az a hard rock banda, ahol a gitárt ütik, a dobot meg lövik." Ennek illusztrálására csak egy példa, az Unchained (Láncok nélkül) c. darab, borotvált és szőrös mellkasokkal, bónuszként David Lee Roth duzzadó férficsomagjával:

Az április 3-i választáson Kádár népe (hej) úgy döntött, nem kell neki többpártrendszer, sajtószabadság, elszámoltathatóság, továbbra is megmarad a Kádár-korszakban már megszokott és az Orbán-korszakban csúcsrajáratott hazug pártállami propaganda, homofóbia, Nyugat ellenesség, és a szovjet birodalmi érdekek ajnározása mellett. Ez kell nekünk, a hónaljszagú '70-es évek, a "választásokon" szavazzunk a Népfront jelöltjeire, addig jó, míg Kádár Orbán él. (A képbe némileg bezavar, hogy ezúttal sikerült egy virtigli náci pártot is bejuttatni a parlamentbe, ami eddig ugyan csak darált, de hamarosan valószínűleg égetni is fog könyveket, és ez a fejlemény már túlmutat a '70-es éveken, egészen a '30-asokig.) De hát ha a hetvenes évek kellenek a népnek, akkor szolgáljuk ki ezt az igényt itt is, és a korábban már tárgyalt eposzok után rántsuk elő a mondott évtized egyik újabb filmes darabját. A poszt másodközlés, eredetileg a hogyvolt.blog.hu-n jelent meg 2015. július 9-én. Úttörőnyakkendők, rajgyűlések, szochaza, miskolciak előnyben, hat héten át hétfőnként.

1982. március 22-én jelent meg Anglia egyik legjelentősebb exportcikkének, az Iron Maidennek The Number of the Beast című nagylemeze. Amint az közismert, a zenekart a basszusgitáros Steve Harris alapította 1975-ben, a hírhedt középkori kínzóeszköz nevét választva a bandának, ami viszont a valóságban sosem létezett. Ennek ellenére vagy éppen ezért a csapat a hírnévhez vezető rögös úton csak elég nehézkesen haladt előre. Első lemezükre öt évet kellett várniuk, ez volt a (nem) meglepő című Iron Maiden, ami 1980-ban jelent meg, rajta két olyan számmal, amelyek azóta szinte minden koncertjükön elhangzanak: a Running Free és az Iron Maiden. Na és ezen található a blogger egyik személyes kedvence, a szerencsétlen sorsú utcalányról szóló Charlotte the Harlot. Egy évvel később jött ki a Killers LP, rajta a speed metalos Purgatory és az Edgar Allan Poe novellája ihlette Murders in the Rue Morgue (ami magyarul A Morgue utcai kettős gyilkosság címen lelhető fel.) Ezeken a lemezeken Paul Di'Anno énekelt, de tőle a csapat az egyre komolyabbá váló droghasználata miatt kénytelen volt megválni. És érkezett helyére a kegyetlen torkú és igazi showman Bruce Dickinson, 1981 szeptemberében.

Egészen elképesztő, hogy 12 év Fidesz kormányzás alatt egyetlen egy kampányidőszakban sem volt olvasható olyan üzenet tőlük, hogy miért kell(ene) ismét őket választani, miért ők a tutik. Oké, egy óriásplakátra nem lehet ráírni komplett politikai - gazdasági programot, de azért az elvárható lenne, hogy legalább pár szlogent feltüntessenek rajta. Multik haza, minimálbért mindenkinek, magyar seggbe magyar lófaszt, vagy valami ilyesmit, de nem, Orbánéktól semmi programszerűséget nem láttunk 2010, de talán már 2002 óta, maximum azt, hogy Folytatjuk!

A mostani választási kampányra már végképp semmilyen pozitívum nem maradt, csak a totális lejáratás és a nyílt hazugságok sulykolása. Ez a Finkelstein-módszer, tudom jól, de nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ezzel megint választást lehessen nyerni nálunk. Szopok, nyalok, gombot varrok, szavazz rám!, szeretem az Iron Maident, szavazz rám!, 98 B-s melltartót hordok, szavazz rám!, bármit elfogadnék, de olyat, hogy a jelenlegi ellenzék az ukrán háborúba küldené a magyar katonákat, támogatja a szexuális propagandát az iskolákban, és amúgy meg a kurva anyját az összes libernyáknak, ez nekem nem fér bele. Nincsenek politikai vitaműsorok a tévében, mert a miniszterelnök mondvacsinált indokokkal másfél évtizede minden kampányban kivonja magát az ilyesféle véleményütköztetés alól. Felnőtt egy olyan generáció, ami azt sem tudja, mi az a politikai vitaműsor, mert olyat még életében nem látott. Pedig az 1998-as Horn - Orbán vita milyen szuper volt, be is húzta a Fidesz a választási győzelmet. Igaz viszont, hogy nyolc évvel később a nemzet örökös miniszterelnöke a 2006-os vitában csúnyán szopóágra került Gyurcsány Ferenc ellenében, na onnantól kezdve mindenféle nyilvános politikai vita tiltólistára került a Fidesz, pontosabban OV agendájában.

Nem csináltam még ilyet, hogy a poszttól eltérő témájú leadet írok, de most kivételes a helyzet, mert ennyire még nem fenyegetett a 3. világháború, ezért így reagálok az Ukrajna elleni orosz invázióra. Az a véleményem, hogy aki egyetlen szóval is mentegeti a háborús bűnös Putyint, aki már nyíltan és fegyverekkel törekszik a szovjet birodalom visszaállítására, és válogatás nélkül bombáz civil célpontokat, kórházakat, gyerekintézményeket, az kiírja magát a civilizált emberek közösségéből. Rohadj meg, Putyin!, idézem ide egyik kedvenc klubrádiós műsorvezetőm visszatérő szavait. És most akkor tovább a posztra.

Göncz Árpád, a III. magyar köztársaság első elnöke idén februárban lett volna 100 éves. Hivatalos megemlékezés, ünnepi műsor, netán államilag szervezett konferencia a munkásságáról "természetesen" nem volt, hiszen a fidesz kurzus hosszú évek óta azon dolgozik, hogy a rendszerváltás fontos szereplőit, pártjait, eseményeit enyhén szólva negligálja, erősebben fogalmazva diszkreditálja, még pontosabban fogalmazva kiretusálja és a kukába dobja. Szerencsére magánkezdeményezések, alapítványok, civil szervezetek fontosnak tartották és tartják az emlékezést, így idén számos esemény foglalkozott már eddig is Göncz Árpáddal. Ezek sorába tartozik a Fővárosi Művelődési Házban március 3-án tartott rendezvény, ami a Kedélyesen Göncz Árpádról címet viselte.

Ott hagytuk el, hogy Lacó, Pöcök és Tivi behatolnak Gasch Lipót házának udvarába és rohannak a kerekeskúthoz. Sasolnak lefelé, de semmi mozgás, akkor most hogyan tovább? Egy út van előttem, melyiket válasszam, idézi fel magában Lacó Nagy Ferenc és a Beatrice tánczenekar ismert felvételét, és máris intézkedik: A tizedest nem bolondíthatjuk ide még egyszer potyára, mert a végén még beadja a végleges leszerelési kérelmét, nekünk kell utánajárnunk a dolognak. Lacó és Tivi lemászik a kútba, Pöcök marad őrségben, ha húsz percig nem jelentkeznek az önkéntes nyomozók, akkor Pöcök intézkedik a felsőbb szervek irányába. Tivi kicsit húzódozik, most, hogy élesbe fordult a dolog, kezd megtelni az alsógatyája, de miután Lacó legyávázza, mégis megembereli magát és elindul a vezér után. Pöcök még átadja az első részben látott paradicsomkonzerves dobozból eszkábált elemlámpáját, MacGyver bizony sírhat, hogy neki ilyenje nincs.

Kicsit megpihenünk, épp ideje, hiszen már másfél órája tart a koncert, hogy bírja Hobo a fájós lábával?, maxi riszpekt, idézem Jar-Jar Binkset. Az ünnepelt ismét elmondja, milyen sok jókívánságot és ajándékot kapott a rajongóktól a szülinap alkalmából, köztük egy könyvet is a „Szovjet népmesék Leninről és Sztálinról” címűt, és ez nem vicc, tényleg van ilyen kiadvány, 1953-ban jelent meg, a népek nagy tanítója, Joszif Visszarionovics halálának évében. Hobo fel is olvas belőle egy részletet, amiből kiderül, hogy egy szovjet hős, Lenin, kezébe vette a napot és arra fordította, ahol az emberek szenvedtek…. És Lenin halála után a nép napját egy másik vitéz őrizte tovább, Lenin legközelebbi barátja és elvtársa: Sztálin. A közönség tapsol és nevet, это чудo, teszem hozzá a magam részéről.

És ha már elvtársakról van szó, ezen a vonalon megyünk tovább, jön a Vadászok kivonulása az 1990-es dupla albumról, a „Tábortűz mellett”-ről. Kiss Zoltán és Büdi Szilárd valóságos gitárpárbajt vív, egymásra licitálva szólóznak, majd Igali Csanád is beszáll a zongorával, szuper pillanatok. A kivetítőn több diktátor és főelvtárs fényképe sorakozik: Pinochet„ Hitler, Sztálin, Czinege Lajos, stb. „Uraink szolgák voltak, egynek sem volt szava, / Sohasem kérdezték: Mikor mentek végre a picsába haza?”, tér el Hobo szenvedélyesen az eredeti szövegtől, de ezt senki sem bánja. Alszik valaki?, kérdezi a dal végén, de persze senki.