Kérem szépen, ez egy ilyen időszak, sorjáznak a negyvenesek: a Maiden és a Van Halen után egy újabb nagy kedvenc, a német Scorpions 40 éve megjelent albumát vesszük górcső alá. A Blackout 1982. március 29-én került a nagyközönség elé, és robbant akkorát, hogy a fal adta a másikat. Szerintem ez és az 1984-ben kiadott Love at First Sting a két legjobb lemeze a bandának. A netről bárki tájékozódhat a csapat megalakulásáról (több mint ötven éve zenélnek), lemezeiről, sikereiről, de a blogger személyes élményeiről csak itt és csak most, úgyhogy vágjunk is bele.
Az engem rendszeresen olvasókon kívül ki más gondolna arra, hogy a Scorpions is a gimis éveim alatt jött szembe velem. Ám az ő esetükben nem a Magyar Rádiónak a ’80-as évek első felébe sugárzott zenei műsorai jelentették az első alkalmat, hanem az egyik évfolyamtársam révén megsimert 1979-es Lovedrive c.LP. Ezt követte az egy-két évvel alattam járó P. Géza ismeretsége, és az ő lemezgyűjteményében található 1978-as Tokyo Tapes c. dupla (!) koncertlemez. Egyik nap órák után együtt haladtunk fel Gézáék Döbrentei téri lakásába, ahol a magammal hozott 90 perces Sanyo kazettára sikeresen átjátszottuk a lemezt. Dallamos, olykor speed metalba hajló rockzene, olyan kiemelkedő korai darabokkal, mint az All Night Long, Speedy’s Coming, Steamrock Fever. Klaus Meine kissé karcos tenorja magával ragadó, a japán közönség hatalmas ovációjától kísért és japánul elénekelt népdalt, a Kojo no tsuki-t (kb. Hold a romos kastély fölött) meg majdnem olyan különleges élmény volt hallgatni, mint pár évvel később Freddy Mercuryt a Népstadionban, ahol magyarul énekelte a Tavaszi szél vizet áraszt-ot az 1986-os Queen koncerten.
A felvételt természetesen körbeadtam rockzenét kedvelő barátaimnak és onnantól kezdve fokozott figyelemmel vadásztunk a csapat egyéb elérhető lemezeire. Ezek közül a Lovedrive már ugye megvolt (erről pár szóban már egy tavalyi posztban megemlékeztem), majd az Animal Magnetism 1980-ból, rajta a fő kedvenccé vált The Zoo-val, és az egészen különleges hangulatú címadó szerzeménnyel. És aztán jött Komjáthy György és az ő 1982. augusztus 1-i műsora, amelyben leadta a Blackout c. album nagy részét. A teljes lemezanyag ugyanis nem fért bele a 30 perces műsoridőbe, ezért hosszú ideig csak azt a csonka verziót hallgathattam vissza kazettán, de azt legalább rongyosra. Most viszont a teljes lemezt vesszük górcső alá, amit a Rolling Stone magazin 2017-ben beválogatott a 100 legjobb metálalbum közé, tehát hegyibe! Alig 36 perc az egész, de milyen 36! A borító Gottfried Helnwein osztrák származású képzőművész alkotása, ordít rajta a szerencsétlen, de korántsem biztos, hogy azért, mert nem tetszik neki a lemez.