Az ’56-os forradalom ünnepi megemlékezéseiből természetesen nem maradhat ki kedvenc blogom sem: a magam részéről a nyolcvanas évek egyik legjobb magyar filmjének hogyvoltozásával teszem ezt. Gárdos Péter 1986-ban, tehát a 30. évfordulóra készítette el a művet, de a szocialista kultúrhatóság csak 1987. szeptemberében engedte bemutatni a mozikban. Történelem alulnézetben egy kisfiú szemével, akárcsak az előképnek tekinthető pompás Vámos Miklós regény, a Zenga zének esetében. A könnyebb emészthetőség érdekében a filmet három részre bontva tárgyaljuk.

Az ünnepi zászlódíszbe öltöztetett Budapesttel nyitunk május 1-én, a munkásosztály legnagyobb ünnepén. Nagymama tízegynéhány éves Tomi nevű unokájával a magyar zászlókkal és a nemzetközi munkásmozgalom vörös lobogóival feldíszített Lánchídon sétál Budáról Pestre és érkezik meg egy bérház nyitott tetőterére. A nagyi régi munkásmozgalmi harcos és elkötelezett híve a rendszernek, ezért fontos társadalmi feladatot bíztak rá: neki kell őriznie a légvédelmi szirénát nagy ünnepeken. Megszólaltatni viszont csak veszély, mint például az imperialisták támadása esetén szabad, pedig Tomi nagyon szeretné hallani, milyen a hangja, de a nagyi nemcsak régen volt ellenálló, hanem most is az, és nem kapcsolja be a szirénát. A kissrác narrációjából megtudjuk még, hogy a nagyi a Hódító Pellét olvassa, már évek óta. Ugrunk előre pár hónapot és jön a mechanikus írógéppel kiírt főcím és utána az időpont: 1956 október.

Ma reggel mindenki megbolondult, közli velünk Tomi, apa (Feri) egészen rátapad a rádióra, húga, az alsós Annamari vidám „ott pisilek be, ahol akarok” felkiáltással eláztatja az egyik széket, anya (Franciska) mindenen idegeskedik, nagyi viszont csak flegmán fekszik az ágyban és olvas. A rádióban éppen az este 6-tól reggel 6-ig tartó kijárási tilalom elrendelését olvassák be, közben az utcáról lövöldözés zaja hallatszik. Iskola természetesen nincs, sőt apa közlése szerint polgárháború van. Estére rend lesz, mondja nyugodtan a nagyi és lapoz egyet a könyvben. Igen?, és ki csinál rendet?, pattog anyósával Feri, majd hozzáteszi: Magát sokan utálják ám!

Végre egy kis felkelés, minél tovább tart, annál jobb, monologizál Tomi. (Felhívom a figyelmet a szóhasználatra: a hivatalos terminológiában ugyebár csak ellenforradalom szerepelhetett, tehát a felkelés szó használata ekkortájt mindenképpen merész lépés volt – ne felejtsük, még három évre vagyunk Pozsgay Imre emlékezetes „1956-ban népfelkelés volt” bejelentésétől.) Szidihez, a cselédlányhoz, oppardon: háztartási alkalmazotthoz titokban megérkezik udvarlója, a sármos fiú büszkén mutogatja a kinti felfordulásban szerzett pisztolyt. A kellemes feszültség levezetésére legjobb módszer némi csókolózás és petting, az ajtórésen át leselkedő Tomi persze szemtanúja az eseményeknek. You pull the trigger of my love gun, lihegi a felhevült udvarló Szidi fülébe.

A gyerekek az alagsorban forgóznak, merthogy nem mehetnek ki az utcára, a felnőttek viszont igen, apuka éppen most érkezik haza két tyúkkal. (Valódiakkal, nem laza erkölcsű nőkkel, még mielőtt.) Feri teljesen fel van dobódva, hangosan fütyörészi az Aidából a bevonulási indulót, Franciska hosszas faggatózására végül elárulja a nagy megelégedettség okát: Felpofoztam a Takács Bélát! Bevonul a nappaliba és többször eljátssza magának a diadalmas jelenetet, kapott egy flemmet a Bélu, ha kell, az egész országot felpofozom, vigyorog közben. Pofonokból nem élünk meg, gondolja a racionális Franciska és leküldi Szidit, vegyen a boltban annyi zsírt, cukrot, lisztet, amennyit csak kiadnak. A meglévő otthoni készleteket, including jópár üveg befőtt, elrejtik a legmagasabb könyvespolcon a díszkötetes Sztálin összes mögött. Tomi segít feladogatni a köteteket, közben kezébe akad valami anatómia könyv, amit gyorsan a pulcsija alá rejt.

Nagymama is szerencsésen hazaér, ő két darab kilós kenyeret hozott és arról beszél, hogy odakint mindenki meg van bolondulva, például elment a szirénás házhoz, de a házmester nem engedte be, azt mondta, nem is ismeri. Majd megtudja, hogy Ferit leváltották addigi igazgatói állásából és vigasztalni próbálja, de az öntudatos vő nem kér a sajnálatból. Apuka kioktatja a gyerekeket: Ha bárki kérdezi, van-e itthon cukrunk, mondjátok, hogy nincs! A konyhában Franciska megdöbbenve veszi észre, hogy a nagyi hozta egyik kenyéren három golyóütötte lyuk van, anya te nem vagy normális, mondja rémült arccal. Engem nem fog a golyó, mosolyog magabiztosan a nagyi és rágyújt egy staubra.

Este Tomi csendben bevonul a fürdőszobába, a férfi nemi szervnél kinyitja az anatómia könyvet, majd kezében centivel nekiáll méricskélni a sajátját. Az éber anya természetesen utánamegy és rászól, ne ácsorogjon mezítláb a hideg kövön, és nem tudja nem észrevenni a nyitott könyvet. De hát ez németül meg latinul van, nem is érted, mondja a srácnak, aki öntudatosan visszavág: De értem! A felvilágosult Franciska nem hisztizik, hanem azt kezdi magyarázni, a fiúknál ez nem egyik napról a másikra nő meg, majd arról mesél, hogy kislánykorában ő is mindig a mellét méregette, úgyhogy érti a problémát. És látod, végül megnőtt, mondja mosolyogva, Tomi lelkesen helyesel. (Én is.)

Az utcai lövöldözés éjszaka is folytatódik, a család már rég lefeküdt, amikor csörögni kezd a telefon. Franciska Amerikában élő testvére, Gizi telefonál, mert aggódik a rokonokért. Először Feri beszél vele, persze a lehallgatástól való félelemben csak virágnyelven meri közölni a híreket: Nincs itt semmi baj, a rádiótok hazudik, rózsa, szekfű, kikerics! A nagyi átveszi a kagylót, mert ő majd jobban el tudja mondani a dolgokat: Gizám, másképp mondom: itt ősszel nem szokott vihar lenni, de most nagy vihar van. Franciska kikapja a kezéből és mondja a saját verzióját: Másképp mondom: itt egy nagy járvány van…, nem, gyerekek nem kapják meg! Ez így megy egy darabig, a felnőttek egymástól kapkodják a kagylót, jól befűtünk ezeknek! (Feri), van esőkabátunk, nájlon! (Franciska), a gyerekek nem mennek ki a lakásból! (nagymama). Végül Annamari ragadja magához a telefont és belerikkantja: Másképp mondom: Gizi néni, mondd, hogy harminchárom!... Nyald a seggem télen-nyáron! Ezzel vihogva lecsapja a kagylót, Feri már hiába hallózik, a vonal megszakadt. (Én is, a röhögéstől.)

Másnap a ház hímnemű felnőtt lakói egyetértenek abban, hogy minden eshetőségre fel kell készülni, főleg arra, hogy jönnek majd és összefogdossák a férfiakat. Kiépítik a riadóláncot, a magasföldszinti lakó adja le majd a vészjelet, ami után a férfiak a lépcsőház ablakán át kiugranak a hátsó udvarba. Gyorsan próbát is tartanak, minden remekül megy, egyedül Feri bokája rándul meg rögtön az első ugrásnál. Pedig én még MHK-t is nyertem, magyarázkodik, miközben a lakók visszaviszik a lakásba.

Ez az éjszaka sem telik nyugodtan, ugyanis hajnalban Feri nekiáll anyósa írógépét keresgélni a lakásban. A nők kérdésére közli, levelet akar írni Hruscsovnak és Eisenhowernek is, mert elképzelhető, hogy azok a nagy világpolitika intézése közben nem is tudnak arról, hogy mi folyik itt. Rákosinak is írtál, még jó, hogy nem vitték el az egész családot, morog a nagyi. Feri azonban ragaszkodik az ötlethez, ezt nem lehet hagyni, egymást ölik a mieink, stb, végül Franciska nekiszegezi a kérdést: És milyen nyelven akarsz írni nekik, amikor csak magyarul tudsz?

Feri nem hagyja magát eltéríteni, van azoknak mindenféle tolmácsuk, még japán is, erősködik. Persze most is a virágnyelvet preferálná, olyanokat írna például, hogy: Ecc-pecc kimehetsz…, holnapután – bejöhetsz. Értitek ugye?, kacsint a nőkre, majd bedob még egy ötletet: És lehet, hogy az ENSZ is ideköltözne, na ezért kell az írógép. Az azonban nem kerül elő, Annamari titokban odasúgja a tesójának, hogy tudja, Tomi bevitte az írógépet az iskolába, de nem árulja el a bátyját. Feri szerint biztos Annamari dugta el a gépet, a kiscsaj ezt meghallva sértődötten bezárkózik a fürdőszobába és nem nyit ajtót, nem is reagál a könyörgésekre.

Korán reggel Tomi kiszökik a lakásból és a szenespincén át behatol a bezárt iskolába, ugyanis itt van az osztálytermükben a keresett írógép.

Tomi felkapja és indulna vele, amikor a kegyetlen mosolyú pedellus lép oda hozzá, Tomi hiába magyarázza, hogy ez a nagymamája írógépe, a férfi letolvajozza. Maga pedig patkány!, vágja oda Tomi és futni kezd az épületben. A földszintre leérve azonban a pedellus elébevág, lekever neki két pofont  és  elszedi tőle az írógépet. Így nem lett Budapest ENSZ székhely.

Megint nem alszunk éjjel, de nem a megszokottá váló lövöldözés miatt, hanem mert az ágyban Feri és Franci azon vekeng, melyikőjük hívjon fel valakit telefonon. Hogy kit, azt nem tudjuk meg, de végül Feri tárcsáz, majd átdobja a kagylót Franciska térfelére. A túlvégen egy férfihang hallózik párat, a hívó fél viszont nem szól bele, végül Feri bontja a vonalat: Ezek szerint él, mondja Franciskának.

Átjönnek a gyerekek és bebújnak a szülők mellé, de nem sokáig tart az idill, mert az ajtónál többször erőteljesen csöngetnek. Mindenki ismeri a csengőfrász fogalmát, a nagyi nem is akarja kinyitni, de aztán Feri bátorságra kap és úgy dönt, ez nem ávós csengetés. Ajtót nyit, az egyik szomszéd az: El kéne égetni a sztalinjaidat, mert még lemészárolják az egész házat!, mondja aggodalmas arccal. Sajnos nálam csak fűrészport lehet égetni a kályhában, reagál Feri, mire a szomszéd felajánlja, vigyék át a könyveket hozzájuk.

Miközben cipelik át a köteteket, Feri kénytelen anyósa gúnyos megjegyzéseit hallgatni, menj csak, gyújtsd meg a máglyát, stb. A nagyi maga mellé veszi a gyerekeket, ne is lássák a szomorú menetet, és inkább a Micimackóból mesél nekik, pont azt a részt, amiben Füles elveszti a farkát (szimbólum rules). A szomszédnál vígan lobog a cserépkályhában a tűz, a díszborításuktól megfosztott példányok sorra repülnek a lángok közé. Az egyik könyvben Feri bejegyzést talál Franciska írásával: Az nem lehet véletlen, hogy neked is, Sztálin elvtársnak is ugyanakkor van a születésnapja. Sok boldogságot!, dátum: 1950. december 21. Feri egy pillanatra elmereng, de aztán ez a példány is követi társait a (tisztító?) tűzbe.

Folyt. köv. erre.