Mindenki utálja a hétfőket, a blogger sem kivétel, viszont van egy, a hétfő utálatos hangulatát teljes mértékben ellensúlyozó módszer: Bryan Adams koncertre kell menni. A kanadai zenész ugyanis a múlt hétfő este, okt.14-én olyan pazar és szórakoztató showműsort nyomott, hogy utána minden néző megnyalta mind a tíz ujját - sőt még a szomszédjáét is.

Akárcsak a nyári Rod Stewart koncert esetében, ezúttal is a ferencvárosi pályaudvar felől közelítettem meg az objektumot és első benyomásként máris észlelhettem, hogy míg skót kedvencünk tavaly tíz kamionnyi cuccal érkezett, kanadai kedvencünk héttel.

De hát nem a méret a lényeg, a kisebb hasznosabb, a kevesebb gyakran több, jutnak eszembe az ismert közhelyek, régebbi barátnőim is ilyenekkel vigasztaltak anno… Amíg a magyar nemzeti színekkel kivilágított Dome felé lépkedtem, még azon is elmerengtem, hogy Adams életművét meglehetősen felszínesen ismerem csak, koncerten sem láttam soha, és így ő lesz az első, akit limitált háttérinfóval fogok élőben megtekinteni. Ám mint az est folyamán kiderült, a zenészt ez egyáltalán nem zavarta. Hozzánk Brnoból érkezett és ment tovább Ciprusra, Limassolba.

A turné a So Happy It Hurts (kb. A boldogság szinte fáj) címet viseli és Adams gyakorlatilag két éve úton van vele, akkor, 2022-ben jelent meg ugyanis hasonló című, sorrendben 15. nagylemeze. A koncert este nyolcra volt kiírva és amíg a kezdésre vártam, alaposabban szemrevételezhettem a háttérkivetítőn az ismeretlen márkájú cabriót, oldalán a So Happy It Hurts felirattal. Szinte pontban 8-kor (at 8 o’clock sharp) éles hangú autóduda (hivatalos nevén kürt) harsant fel és a kivetítő megelevenedett. Miközben magnóról a ’60-as évek néhány rock’n’roll klasszikusa szól (Shake It Baby, Shake It, Let’s Have a Party, Johnny B. Goode, Rock This Town) a cabrióval mindenféle dolgok történnek: egy kutyus ugrik elő belőle, jobb első kerekét tolvaj lopja le, darázsraj érkezik és veszi körbe az autót, egy ügyetlen utcaseprő a jobb hátsó kerekét is leveri a nagy sepregetés közben, szigorú rendőr jön és büntetőcédulát tesz a szélvédőre, stb. Eközben a kocsi felfújható mása előlebeg a színpad mögül és többször körberepüli a nézőteret. A r’n’r blokk végén a lufiautó eltűnik, ahonnan jött, a vásznon meg a cabrióból előmászik az est fénypontja és oroszlánüvöltéssel ráveti magát a kamerára, a közel teltházas nézőtér (ami legalább tízezer rajongó) egy emberként hördül fel a gyönyörtől.

Rövid időre kialszik a fény és szintén magnóról felhangzik John Cleese narrációja a Föld teremtéséről és hogy kezdetben nem volt rockzene, egészen addig, amíg nem jött valaki és be nem rúgta az ajtót. Nos, ezek a Kick Ass c. dal bevezető sorai, és a következő pillanatban berongyol az, akinek köszönhetően lett nekünk rockzene: Bryan Adams talpig fehér szerkóban, és a zenésztársakkal belevág az igazi koncertkezdő Kick Ass c. fergetegbe. Ami (nem) meglepő módon egy tökös-dögös rockbandáról szól, ami természetesen nem más, mint a Bryan Adams and co. A közönség az első perctől vevő mindenre, a refrént kívülről fújják, a „clap your hands” felszólításnál tapsolnak, remek kezdés és (spoiler!) ez csak fokozódni fog.

A Can’t Stop This Thing We Started következik, hasonlóan nagy sláger és az első szerelmes dal ma este, a koncertet beharangozó posztban már írtam róla, bővebben lásd ott. A szöveget mindenki kívülről tudja, naná. Jön a Somebody, szerelmes dal ez is az áttörő sikert meghozó Reckless (1984-es) lemezről.

Megállás nélkül csapunk bele a következő dögös darabba, ami az 18 Till I Die, azaz mindhalálig 18 éves leszek vagy legalábbis annak érzem magam. Amivel maximálisan egyet tudok érteni, a kivetítőn ugyan felváltva villog a 18 és a 65 (Bryan Adams most annyi), de korosztályunkból ugyan ki vonná kétségbe, hogy a 60+ az új 18?! A hangos reakciókból ítélve a tízezres közönség semmi esetre sem. A videoklip erőteljes Terminator 2 effektjegyeket visel magán, amint az itt látható.

A pörgésből kissé visszaváltunk, lassúbb tempójú szerelmes dal jön, a Please Forgive Me (ami sorlemezen nem, csak kedvencünk ’93-as válogatás albumán jelent meg), és ami egy olyan szerelmi vallomás, aminek egyetlen nő sem tud ellenállni:

„Please forgive me / I know not what I do.
Please forgive me / I can't stop lovin' you”

Az egész stadion, pardon csarnok énekli a refrént és tízezer mobil fénye világít szentjánosbogárként, a végén vastaps.

„Koszonom”, szólal meg ma este először kedvencünk, és aztán angolul folytatja: „A nevem Bryan, ezt már nyilván kitaláltátok, én fogok ma este énekelni nektek. Annyi dalt fogunk előadni, amennyit csak tudunk. Van vagy 16 lemezem, nem is emlékszem mindegyikre.” A küzdőtérről egy lelkes rajongó bekiabálja, hogy ő bizony igen, mire Bryan: Akkor te fogsz nekem segíteni! Nevetés, taps, na akkor haladjunk?, kérdezi Adams, háperszehogy, jön a válasz tízezer embertől, és haladunk tovább. Következik a One Night Love Affair, az egyéjszakás kaland, amiről persze később kiderül, hogy mindkét félben mélyebb nyomott hagyott, mint amit bevallanak. Most mondjam azt, hogy én is voltam ilyen helyzetben? Mondom.

Jön a középtempójú Shine a Light, amit Bryan a pár évvel ezelőtt elhunyt édesapja emlékére írt: gyújtsunk gyertyát mindenki emlékére, aki kedves volt nekünk. Természetesen ismét bekapcsolódnak a mobilok, a tízezernyi apró fénypászma együtt szinte az egész csarnokot megvilágítja.

Aztán Bryan mindenkit köszönt, aki nemcsak Magyarországról, hanem a szomszédos országokból is eljött ma este, ha már a mostani turnéja nem vezetett arra (Szlovákia, Szerbia, stb). A küzdőtéren látott zöld-fehér-piros parókák láttán megkérdezi, hogy a viselői olaszok-e, de aztán kiderül, hogy magyarok (csak fordítva vették fel a műhajat). Nagyon vihogunk, és a csapat már bele is csap a Take Me Back c. darabba, ami arról szól, hogy nem szabad idő előtt szakítani a csajjal, fogadjuk vissza, mert kiderülhet, hogy tényleg belénk van zúgva, csak mi nem láttuk az erre irányuló jeleket. Pörgünk tovább, Kids Wanna Rock, a srácok csak a rockot akarják, ezt ordítja az egész csarnok, kedvencünkkel együtt, még jó hogy, hát ezért jöttünk ide! Pat Steward dobos a végén még nyom egy rövid szólót, pazar. (Sőt pozor, ha már Brnoból érkeztek hozzánk...)

Kicsit visszaveszünk a tempóból, mert bár a Heaven jön, ami alapból lassú szám, de most enyhe középtempóra turbózva adják elő. A beteljesült szerelem dala ez, amint az köztudott.

„Baby, you're all that I want / When you're lyin' here in my arms
I'm findin' it hard to believe / We're in heaven”

Aztán megtudjuk, hogy szerzőnket nem érdekli, ki mit szól be, ő nyomni fogja a rockot, oszt’ kész, ez derül ki a Go Down Rockin’-ból. Plusz Bryan olyan szájharmonika-szólóval fűszerezi meg a végefelé, hogy csak hörgünk a gyönyörtől. Majd pár mondatban megemlékezik a nemrég elhunyt Tina Turnerről, akit Adams a számára az igazi áttörést meghozó negyedik, Reckless c. albumára kért fel, hogy énekeljenek egy duettet, ez lett az It’s Only Love, azaz a szerelem mindent legyőz. Amibe ma este még belekever részleteket a The Best és a What’s Love Got to Do with It c. Tina klasszikusokból is. Szupermenő és megható egyszerre, hosszan szóló vastaps a jutalma.

Az este legviccesebb percei következnek, Bryan felkonferálja a You Belong to Me-t (Hozzám tartozol), amit tánczeneként aposztrofál mondván, hogy tudja, a magyarok milyen táncoskedvű népek. De ha mégis van olyan pasi, aki nem akar táncolni, az csak vegye le a pólóját és pörgesse a feje fölött, az is jó lesz. A fiúk belecsapnak a pörgős rocky alapokra épülő dalba, közben a kameraman a küzdőteret pásztázza és ennek hatására egyre több csávó kapja le a pólóját, felfedve a kockahastól a sörhasig terjedő széles skála minden állomását. Az egész csarnok ugrál, táncol és nevet, feelgood a köbön, ráadásul pár taktust nyomnak közben az Elvis Presley-féle klasszikusból, ami a Blue Suede Shoes.

Adams kicsit lelassít és következik a Cloud Number Nine (jelentése kb. Minden szuper).

Aztán jön egy KISS darab, a Rock and Roll Hell, majd két saját szám, először a vicces szövegű The Only Thing That Looks Good on Me Is You arról a dilemmáról, hogy szegény pasi hiába vesz fel bármilyen márkás cuccot, csak egyvalami mutat rajta igazán jól: a csinos barátnője. Igazi csajozós duma / szerelmi vallomás, hát nem?

A 2002-es rajzfilm, a Szilaj, a vad völgy paripája (Spirit: Stallion of the Cimarron) betétdala jön, a Here I Am. Aztán Bryan felidéz egy másik barátot és példaképet, Joe Cockert, és egy szál gitáron eljátssza tőle a When the Night Comes c. örökbecsűt. Cocker a bloggernek is óriási kedvence, ezért ide belinkelem az eredeti verziót.

Még egy akusztikus dal jön, a When You’re Gone, a szomorkodás a távollévő kedves miatt, az MVM Dome közönsége természetesen ennek is kívülről fújja a szövegét, hogyaszondja:

„Oh, this is torture / This is pain
It feels like I'm gonna go insane
I hope you're coming back real soon
'Cause I don't know what to do

Baby, when you're gone / I realize I'm in love”

A zenésztársak visszatérnek és jön az Always Have, Always Will, szerelmi vallomás ez is, mindig te voltál és te maradsz a legszebb. És ez vezeti fel kedvencünk talán legismertebb dalát, ami természetesen az Everything I Do I Do It for You. Ismét teljes fényerővel kapcsolódnak be a mobilok, naná. És még maradunk a szerelmes vonalon, érkezik a Back to You (Vissza hozzád). Aztán Pat Steward teljes erőből elkezdi püfölni a dobokat, felcsendül pár taktus a Do Wah Diddy-ből (eredetileg Mannfred Man) és a csapat belevág a turné címadó dalába: So Happy It Hurts, a kirobbanó boldogság és az emiatti folyamatos vigyor dala annak örömére, hogy végre összejött a szeretett csajjal a dolog. A háttérkivetítőn újra feltűnik az est elején látott cabrio és elindul a számhoz készített hivatalos videoklip.

Nagyjából most értünk el a koncert csúcsára, mert jön három abszolút sláger: Run to You, Summer of ’69, Have You Ever Really Loved a Woman. Ezekről már a koncertet beharangozó posztban bővebben írtam, itt most csak annyit, hogy az első kettő közben olyan lett a hangulat a csarnokban, mint egy óriási házibuliban, ilyet egészen ritkán látni. A harmadik, kicsit flamencósra áthangszerelt dal végén pedig Adams bókol egyet a magyar lányoknak:

„So tell me have you ever really — really-really ever loved a (Hungarian) woman?”

A siker természetesen óriási.

Következeik a féltékenység dala, a Cuts Like a Knife, Bryan három csajt hív fel a színpadra, hogy vokálozzanak neki, tombol a csarnok, ez a pali a közvetlenségével és barátságos viselkedésével mindenkit az ujja köré csavar, eszméletlen profi. A végén természetesen mindhármukat átöleli, a csajok a ma esti rucijukat tuti egy törésbiztos üvegvitrinben fogják elhelyezni, hogy még az unokájuknak is mutogathassák…

És ezzel vége a fő műsornak, a zenésztársak: Gary Breit (billentyűsök), Pat Steward (dob), Keith Scott (gitár) hatalmas ovációtól kísérve levonulnak a színpadról, amit így a ráadásrészben az est fénypontja egymaga foglal el. Mesél pár szóval a zeneszerzés örömeiről és nehézségeiről és azt is megtudjuk, hogy a klipben látható idős hölgy az ő 96 éves anyukája. Hujjogás és vastaps a közönség részéről, aztán Bryan egy szál gitárral a kezében három búcsúdalt játszik el: Straight from the Heart, Hey Baby, All for Love. És ezzel tényleg vége, maratoni buli volt, 30 dalt hallottunk a több mint 2 ½ órás show alatt, de hogy kétszer ennyit is elviseltünk volna, azzal a véleménnyel nyilván nem vagyok egyedül. A dicsérő jelzőket már írás közben elpuffogtattam, úgyhogy a végére csak annyit: életem egyik legszuperebb koncertélménye volt.