Pár napja dobta fel a Spotify a Stones egyik régi, eddig kiadatlan felvételét, a Living in the Heart of Love-ot, amit a Tattoo You LP deluxe kiadására szánnak bonusként az LP megjelenésének 40. évfordulójára idén ősszel. Összetéveszthetetlen Stones hangzás, jellegzetes Jagger ének, a háttérben a mindig nyugodt és rendíthetetlen Charlie adja a ritmust. Ez az a dobolás, amit élőben már soha többé nem fogunk hallani. Charlie Watts 80 éves korában, augusztus 24-én meghalt. Dusty Hill után egy hónapon belül egy újabb meghatározó rockzenész hunyt el.

Watts 1963 elején csatlakozott a Kövekhez, és az együttes összes lemezén játszott. Sosem volt az a médiakedvenc figura, inkább a háttérbe húzódott, hasonlóan Bill Wymanhoz. Nem ugrált ki-be nők ágyából-ba, az övében sem fordultak meg tömegesen: 1964 óta élt feleségével, Shirley Ann Shepherd-del házasságban. Elegáns volt és visszafogott, nemcsak az öltözködésben, hanem a zenében is. A Stones lemezborítóin vagy a többiekkel együtt szerepel, vagy úgy sem, egyetlen kivétel az egyik korai koncertlemezük, a Get Yer Ya-Ya's Out 1970-ből, amit ő ural egyedül.

Kedves olvasók, a harmadik fejezethez érkeztünk az idén 40 éves kedvenc csapat munkásságának boncolgatásában. Volt eddig koncertélmény, tinédzserkori napló és előfelvételis katonaság (hogy rohadjon meg, mondtam már?), ez utóbbit szerencsésen magam mögött tudtam 1986 júliusában. Várt az egyetemi polgári lét és a ’87-ben megjelent Ég és Föld (Asztrológia) c. KFT lemez. Amint az előző posztban írtam, a lemez nyitószámához, a Napkirályhoz felvett ovációt a Közgáz Klubban adott koncerten rögzítették, a közönség soraiban (immár újra civilben) a blogger is ott ordította, hogy „éljen a Napkirály!”. Megrögzött republikánusként és mindenfajta egyszemélyes hatalomközpontosítás elítélőjeként akkor is és azóta is mélyen egyetértek az egész szöveggel, különösen találónak érezve „Az alattvalók kiáltják: Éljen a Napkirály! / Az ünneplés neki mindennap kijár. / Pedig közben tudja jól, hogy a Nap a feje felett / az egész hajcihőn csak egy jóízűt nevet” szakaszt.

Kérem szépen, ott hagytuk el, hogy ’83-ban megjelent a 2. nagylemez, a blogger meg a barátaival mindenféle helyekre elment, ahol a KFT koncertezett: Ifipark, SOTE Klub, KEK, Almássy téri Szabadidő Központ, stb. A kitűnő kulturált szórakozás közben így tudtuk meg a zenészek beceneveit is: Náti (Laár András), Dráni (Bornai Tibor), Miki (Lengyelfi Miklós) és Marcipán (Márton András).

Az egyik első koncert, amit velük láttam, az Ifiparkban volt ’82. májusában. A GM 49 volt az előzenekar, pontosabban az első fellépő, mert akkor még egy kategóriába tartozott a két együttes. Galla akkoriban volt vagy 49 kiló (lehet, hogy emiatt lett a csapat neve az, ami), gitározott és énekelt, közben bakkecskeként szökdécselt és nyomatta az eszement dalszövegeket, mint pl. „A nyelvem kint volt, / mint lógó, lógott. / De most már benn van / a szokott helyen." A KFT műsorának kezdése előtt Laár nem a szokásos „mikrofonpróba, 1-2-3”-mal hangolta be a cuccot, hanem különféle ételnevekkel, amiket akkori naplómat elővéve (nem röhög!) most szó szerint idézek: „szilvásgombóc, csipás pite, borostás palacsinta, parasztlábujjköz-pálladék leves.” A következő évben ugyancsak az Ifiparkban hangzott fel először a később übermegagigaszuper slágerré vált Afrika, azon a koncerten is jelen voltam, nagy idők tanúja, ugye. Az Afrikát a Magyar Rádió is rendszeresen játszotta, a kívánságműsoroknak is állandó szereplője volt. Talán az Almássy téri egyik koncerten történt, hogy a közönség soraiból az egyik női hölgy egy doboz négercsókot nyújtott fel a zenekarnak a színpadra, Laár nagyon vihogott, úgy köszönte meg. Az elbaszott PC nevében persze ma már a négercsókot is másképp hívják, talán csokis csók vagy habos csúcs, a franc se tudja.

Lírai hangulatban nyitunk, ami némileg az egész epizódot és így a posztot is át fogja lengeni, előre szólok. Bütyök és Tutajos ücsörög a ladikban, horgászgatnak, de gondolataik másfelé járnak, egyre többször jut eszükbe az iskolakezdés, az osztálytársak, a tanárok. Beúsznak a kis szárcsák, már nem is olyan kicsik, Tutajos kedélyesen köszönti őket, de azért közben azt tervezgeti, hogy az osztályban megint Bütyök mellé ül majd. Ne álmodozz, Tutajos, jut eszünkbe a sokat hallott figyelmeztetés, és tessék, megint bejön, mert Gyulánk sikeresen elrontja a kapást. Így nem lesz meg az ebédrevaló, szedi össze magát Tutajos, és újra erősen koncentrál a vízre. Nem sokkal később azonban új fejlemény vonja el a fiúk figyelmét: a szemközti fánál feltűnik a barnakánya. Ő is halat fog, bár nem horoggal, Bütyök izgalma az egekig csap. Lődd le, Tutajos, biztos ő vitte el a harmadik szárcsát!, tüzeli bosszúra barátját. Tutajosnak sem kell kétszer mondani, óvatosan emeli a puskát, céloz és az éppen felszárnyaló madarat egyetlen lövéssel eltalálja. Höjj, megvan a non plus ultra, ezt a szép lövést még Tutajos távolbaszakadt nagybátyja, Telly de Találat is megirigyelhetné! Vigyük a gunyhóba, majd fog nézni Matula, vidámkodnak a fiúk.

Mit adtak nekünk a rómaiak?, kérdezik egymástól a Brian életében a Júdea Népe Front tagjai. Ennek mintájára kérdezem, mit adott nekem a KFT? A rövid válasz: rengeteget. A hosszú válaszra három vagy négy posztra lesz szükség, úgyhogy haladjunk. Az apropót az adja, hogy az együttes idén ünnepli 40. születésnapját, tehát fiatalabb, mint a blogger, a tagok viszont öregebbek nála, 1:1.

Gimis éveim nagyjából egybeestek a KFT indulásával, és a kissé kitekert világnézet, az ilyesféle viccek, poénok befogadó talajra találtak bennem, nem kis részben köszönhetően Rejtő Jenő regényeinek, eddigre már mindegyiket ismertem és szerettem. Kedves barátom és osztálytársam, az akkor még szintén kiskorú S. Péter ’81 őszén szerzett egy 60 perces kazettát, amin a KFT egyik első koncertje volt hallható. A nevüket és a Bábu vagy-ot persze már ismertük az augusztusi Táncdalfesztiválról (ahol a 8 éves Ullmann Mónika különdíjat kapott, mert írt a bátyjának egy dalt), de ez a koncertanyag olyan volt, mint amikor egy gyors numera helyett elnyújtva élvezed a szexet, többször is elérve a csúcsot. Olyan fenomenális darabok szerepeltek rajta, mint a Kincses kalendárium, Szép szolídan, Elmúltak az ünnepek, Budapesti anzix, Nem sikerül kikúrálni magam, stb, megspékelve Laár és Bornai versekkel. A felvételt persze egyből átmásoltattam magamnak, és ha nem is minden nap, de hetente kétszer-háromszor végighallgattam, barátaimmal meg lépten-nyomon idéztük a szövegeket.

Mint emlékszünk, a múltkori vihar Bütyökben nem tett túl nagy kárt, de Tutajost alaposan hazavágta, napokon át lázasan fekszik. Érzékelése is eléggé bizonytalan, egyik este például csiripeléshez hasonló sípoló hangot vél hallani. Hallod, milyen szépen dalol a bíbic?, kérdezi Bütyöktől, barátja viszont kénytelen kiábrándítani: Ez nem a bíbic, hanem a BBC, már megint zavarják az adást. Matula is benéz a fiúkhoz, de a folyton kába Tutajos helyett inkább csak Bütyökkel beszélget. Most a berek is csúnya, nagyon összevágta a jég, nem is érdemes kimenni, ad helyzetjelentést, hallgassanak a doktorra, pihenjenek, szedjék csak össze magukat. A doktor bácsi pár nap után Bütyököt gyógyultnak nyilvánítja, István bácsi fel is ajánlja a vendéggyereknek, hogy kiviszi magával a gazdaságba, nézzen ott is szét. Hajnalban indulok, ha rajta leszel a kocsin, kijöhetsz velem!, búcsúzik Bélától, aki vekker híján Nancsi nénit kéri meg, hogy keltse fel időben.

Alig másfél hete írtam a Rock'n'Sex posztot, benne egyik nagy kedvencemmel, a ZZ Toppal, erre most érkezik a hír: július 27-én váratlanul meghalt Dusty Hill, az együttes basszusgitárosa. 72 éves volt. Dusty Hill, Frank Beard dobos és a gitáros Billy Gibbons több mint 50 évig játszottak együtt ZZ Top néven, és bár most olyan híreket hallani, hogy a korábbi technikus Elwood Francis folytatja velük Hill kimondott kérésére, az biztos, hogy nélküle a ZZ Top már nem lesz ZZ Top.

Spoileres a cím, nem is érdemes sokat mellébeszélni, nézzük inkább, milyen történések vezetnek a címben jelzett eseményig. Bütyök és Tutajos szinte egyszerre ébred, Bélánk bevallja, hogy előző este kissé túlette magát, plusz a szokatlan terepen elég sokáig tartott, mire el tudott aludni. Na igen, a berek enyhén szólva más, mint a megszokott angyalföldi szoba-konyhás enteriőr. Matula természetesen már régóta talpon van, most be is lép és pár szavas eligazítást tart a fiúknak. Kiderül, hogy délelőtt megint Róbert Gidát játszik: Nekem dógom van, csak délután jövök, ebédre vigyenek szalonnát, ha nem akarnának halat fogni, és vihetik a puskát is. Tutajosék még heverésznek egy kicsit, indulás előtt az öreg még figyelmezteti őket: A tüzet oltsák ki, ha elmennek, nehogy a szél felszítsa, mert akkor leég az egész gunyhó, én meg nem rakom újra. Nem lesz ma szél, jelenti ki magabiztosan Tutajos, a gyakorlott nádi ember. Azért erre ne fogadjál nagy összegben, öcsém, mondhatnánk neki, de persze nekünk könnyű, hiszen ismerjük az egész könyvet. Matula persze ilyet nem mond, csak hümmög: A fene tudja, túlságosan csendes az idő, meg aztán a harkály is nagyon hangoskodott hajnalban.

Nagytotállal indítunk, a kamera svenkel körbe a nádon-berken, itt pocséta, ott zsombék, igazi idill, végtelen nyugalom terpeszkedik el a tájon. Fekete István ezt persze sokkal szebben írja le, jobban is jár mindenki, ha nem botcsinálta hogyvoltírók leírásából akar megismerkedni a berekkel, hanem az eredeti szöveget olvassa el. Nyári napnak alkonyúlatánál megállék a kanyargó Tiszánál, jutnak még eszünk be a költő sorai is, bár ez itt most a Zala és nem este van, hanem fényes nappal, de a többi stimmel. Csolnak úszik be balról, négyen vannak benne, ebből ketten ülnek, Matula és Tutajos, a harmadik ugrál, az Csikasz, a negyedik fekszik, az a puska. Tutajos lapátol, már egész jól megy neki, viszonylag egyenesen halad a ladik, Matula is elismerően pislog, és mivel látja, hogy Gyulánk kezd fáradni, lényegretörően megkérdezi: Átvegyem? Még húzom egy kicsit, Gergő bácsi, válaszolja a pesti csávó, persze rögtön utána szitkozódni kezd magában, udvarias ökörnek titulálva magát, akinek közel három hét sem volt elég rájönni, hogy ha elfáradt, akkor azt egyenesen meg kell mondani az öregnek, és nem kell játszani holmi Herkulesbe oltott Khárónt.

Az ugyebár közhely, hogy a rockzenék jelentős része csajokról, szerelemről, szakításról, a nő utáni vágyról szól. Van viszont egy másik vonulat, ami az egészen explicit szexuális aktus témáját helyezi a középpontba, de nem trágár szavakkal, hanem szimbolikusan, úgy, hogy felületes hallgató akár át is siklik fölötte. A témára érzékeny fülűek (pl. jelen sorok írója) viszont marha jól szórakoznak azon, hogy már megint tanultak valami új kifejezést.

(Ja a szimboláról csak úgy közbevetőleg beidézem az utánozhatatlan Rejtő Jenőt és az ő Tizennégy karátos autóját:

- … És miféle mestersége is van?
- Szimbolista vagyok.
- Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren.
- Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika.
- Magával hozta az izét... a szimbolát?
- Itt van a kis dobozban... Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.

Na de ne csapongjunk össze-vissza, mint megzavarodott denevér a Lopakodó körül, térjünk inkább vissza a témához. Szóval nyilván nem arra gondolok, ami gyerekkorunk, vagy még az előtt, a ’60-as években számított szókimondónak, mint pl. a Beatlestől (akiknek ugye túl hosszú volt a hajuk, ráadásul a fülükre is rálógott) az I want to hold your hand, vagy pláne a Stonestól (akiket meg ugye sátánistának bélyegeztek) az I just want to to make love to you. (Ami ráadásul nem is az övék, hanem egy, az ’50-es évekből származó Willie Dixon szám feldolgozása.) Vigyázó fülünket fordítsuk inkább a ’80-as és az az utáni évtizedek rockzenéjére, ahol egészen szórakoztató / magával ragadó / az újdonság erejével ható szexcentrikus utalású számok születtek.