Ó, hát az aktualitásokra fókuszáló posztok írása miatti pörgésben (pedig az Alfonzó-féle nagyszerű Csehov paródiában már régen megmondta nekünk Ványadt Ványadtovics Vinyon: Minek ez a rohanás?!) majd’ elfelejtettem megemlékezni egy fontos állomásról: az előző, Bryan Adamsről szóló írásom volt a 200. poszt itt a blogon! Nem gondoltam nagy ünneplésre, legfeljebb egy ötfogásos vacsorára a Gundelben, aztán meg egy rövid karib-tengeri hajókázásra a Queen Mary 2-n.
Na de amíg az összejön, az ünneplési italok okozta enyhe (eufémizmus alert) mámorban arra gondoltam, hogy ha már a 200. zenei témájú lett, akkor legyen az a 200-at ünneplő is. És hogy mi ebben a truváj? Semmi extra, csak összegyűjtöttem pár kedvencemtől olyan számokat, amikben szerepel a 200.
Don’t Stop Me Now
A Queen egyik legpörgősebb és -zúzósabb darabját nyilván mindenki ismeri, és ide kívánkozik, hogy még a rockot legszívesebben csak csukott füllel hallgatni szerető páromnál legalább egy kivétel van, amikor hajlandó kivenni a füldugót: ha a Queen szólal meg valahonnan. (És talán még Joe Cocker is hasonló kategória nála.) A dal a csapat 1978-as Jazz c. nagylemezén jelent meg, ami nálam az első Queen album volt, amit hallottam, egyik általános iskolai osztálytársam másolta át nekem kazettára még abban az évben. Azóta is ez az egyik kedvenc lemezem tőlük, a másik A Kind of Magic. És amiről a dal szól, az nem más, mint a fiatal csávók ki-ha-én-nem indulója, természetesen erős szexuális töltettel.
„I'm a rocket ship on my way to Mars / On a collision course
I am a satellite / I'm out of control
I'm a sex machine ready to reload
Like an atom bomb about to-oh-oh-oh-oh-oh explode
I'm burning through the sky, yeah!
Two hundred degrees
That's why they call me Mister Fahrenheit
I'm traveling at the speed of light
I wanna make a supersonic man out of you.”
Megjegyzés: 200 Fahrenheit az kb. 93 Celsius, azaz közel a víz forráspontjához. A szövegben utalás történik Lady Godivára is, aki egy angol legenda szerint pucéran, csak a hajába burkolózva lovagolt végig Coventry utcáin, hogy ezzel vegye rá férjét, Mercia grófját, hogy csökkentse az általa kiszabott igen magas adót. Több ilyen vállalkozó szellemű fiatalasszonyt a magyar közéletbe!
Darlington County
Bruce Springsteen az egyik legnagyobb élő rock király, erről nem fogok senkivel sem vitát nyitni, örök életemben hálás leszek jó sorsomnak, hogy a múlt évben élőben is láthattam az öregfiút. (Beszámoló itt.) A Darlington County a mester (és a világegyetem történetének) egyik legnagyobb sikerű nagylemezén szerepel, ez volt ugye a ’84-es Born in the USA. Én is akkor kattantam rá a csávóra és igyekeztem minél több lemezét megszerezni. Kissé frivol módon megkérdezhetném, hogy hát ebben a dalban miről is van nagyba’ szó? (Figyelem, szójáték!) A szöveg ismeretében elmondhatjuk, hogy hát pont arról: két New York-i melós, Bruce és Wayne a július 4-i munkaszünetet kihasználva leautózik vagy nyolcszáz mérföldet Dél-Karolinába, hogy Darlington megyében becsajozzanak. Van náluk 200 dollár, ez azért 1984-ban sem számított túl nagy összegnek. A dumájuk viszont menő: a faterjaink a World Trade Center tulajai, stb., és egy darabig jól is megy minden, de a kiruccanás végén meg nem ismert okokból Wayne-t letartóztatják.
„Hey little girl, standing on the corner
Today's your lucky day for sure, all right
Me and my buddy, we're from New York City
We got $200; we want to rock all night
Girl, you're looking at two big spenders
Why, the world don't know what me and Wayne might do
Our pa's each own one of the World Trade Centers
For a kiss and a smile, I'll give mine all to you”
Én ugyan Bécsben láttam Springsteent élőben, de most tekintsünk meg egy londoni verziót. El kell mondanom, hogy Bruce mindenhol ilyen közvetlen, szinte több időt tölt koncert közben az első sorok közönsége között, mint a színpadon. És ahogy itt is énekli a kiválasztott hölgynek, hogy Come on baby, take a seat on my fender (Csücsülj rá a sárhányómra), azon mindenkinek muszáj vigyorognia, mert kétértelmű ugyan, de nem bántóan. És ahogy szinte bemászik a közönség közé, hogy lepacsizzon egy tíz év körüli kislánnyal, az meg egyenesen priceless. Ahogy az egész ember is az. Ráadásul az első sorban magyar zászlót is láthatunk, mi egyéb kell még?
Working for a Living
Huey Lewist és csapatát már dicsértem a tavaly karácsonyi poszt kapcsán, ahhoz sok újat nem tudok hozzátenni: bírom az általuk tolt new wave-et, tetszenek a szövegeik, a zenéjük igazi feelgood, egyik legnagyobb kedvenc filmemhez, a Vissza a jövőbenhez is ők írták a menő zenét, stb. A zene itt is pörgős, de a szöveg azért már nem annyira vidám: az egyszerű melós panasza arról, hogy gyakorlatilag éhbérért dolgozik, ahogy megkapja a fizetési csekket, az már előre el van költve: kétszáz dolcsi lakbérre, száz autórészletre, stb. A dalnak jelentős önéletrajzi vonulata is van, felsorol jópár foglalkozást, amiket maga Lewis is űzött, mielőtt főállású zenész lett: konyhai edényleszedő, pincér, stb.
„Hey I'm not complaining 'cause I really need the work
Hitting up my buddy's got me feeling like a jerk
Hundred dollar car note, two hundred rent.
I get a check on Friday, but it's already spent.
Workin' for a livin' (workin')
Workin' for a livin' (workin')
Workin' for a livin', livin' and workin'
I'm taking what they giving 'cause I'm working for a livin'.”
Rime of the Ancient Mariner
Az egyik legfőbb kedvenc Iron Maidenről már többször írtam, ráadásul jövő májusban újra jönnek szeretett fővárosunkba, yeah! Rajongói kommentekben sok mindent lehet róluk olvasni, láttam pl. olyat, hogy a Maiden a dalaival többet tett a törioktatás területén, mint egyes iskolák történelemtanárai. Az tudható, hogy a zenekaralapító Steve Harris és a bandával egybeforrt énekes Bruce Dickinson egyaránt nagy töri rajongók, sőt az irodalom sem áll tőlük távol. Itt oldalt a rock’n’hist címke alatt olvasható poszt néhány történelmi témájú darabjukról, de most az angol irodalom vizeire evezünk, szó szerint. Van ugyanis egy nagyszerű XIX. századi angol költő, Samuel Taylor Coleridge és az ő legismertebb verse, az Ének a vén tengerészről (The Rime of the Ancient Mariner). Nagyon hosszú és arról az ősi tengerész/hajós legendáról szól, hogy nem szabad az albatroszt megölni, mert akkor mindmeghalunk. (Nem linkelem a verset, aki kíváncsi rá, könnyen megtalálja a neten.) Maidenék viszont úgy gondolták, hogy ezt a költeményt minden gond nélkül át tudják írni úgy, hogy passzoljon saját hard rock stílusukhoz, és igazuk lett. Az opusz majdnem 15 perces, ezért koncerten ritkán játsszák, de amikor mégis, az nagy siker. Az albatrosz lelövése miatt a hajó 200 főnyi legénysége az életével fizet, de a madarat lelövő tengerész életben marad, de csak azért, hogy minden kikötőben elmesélje a szörnyűséget és a tanulságot, hogy szeretni kell Isten minden teremtményét, az állatokat is.
„Death and she life in death
They throw their dice for the crew
She wins the mariner and he belongs to her now
Then... crew one by one
They drop down dead, two hundred men
She... she, life in death
She lets him live, her chosen one…
…The mariner's bound to tell of his story
To tell this tale wherever he goes
To teach God's word by his own example
That we must love all things that God made”
2000 Light Years from Home
Zárásul rugaszkodjunk el a XIX. de még a XX. századtól is. Mert itt van nekünk a Rolling Stones, the greatest rock’n’roll band in the world, akiknek ugyan hirtelen nem tudok olyan dalszövegét felidézni, amiben szerepel a 200, olyat viszont igen, amiben ennek többszöröse. Ráadásul nem méter, kilométer, súly vagy darabszám, hanem fényév! A Stones legjobb lemezei a ’60-as évek végén és a ’70-esek első felében jelentek meg, ez nem nagyon vitatható. Between the Buttons, Beggars Banquet, Let It Bleed, Sticky Fingers, Exile on Main Street, Goats Head Soup és az ördöggel cimboráló, sátánista (nevetséges és hazug) vádat kiváltó Their Satanic Majesties Request fémjelezte időszak a csapat legmenőbb korszaka volt, ezt nem lehet tagadni. És ez utóbbi, 1967-es albumon jelent meg a 2000 Light Years from Home, a (2000 fényévre otthonról) c. darab. Ami természetesen az akkoriban mindent elsöprő űrversenyre fókuszált az USA és a Szovjetunió között, amit az amcsik nyertek meg az 1969-es holdraszállással.
Na de a 2000 az mégsem 200, vethetik közbe az éber olvasók. Igazuk van, én viszont örök optimistaként bízom benne, hogy a blog előbb-utóbb innen 2000 fényévre is olvasható lesz! Legalább az Aldebaranon, amint az a dalban is említésre kerül:
„Bell flight fourteen you now can land
See you on Aldebaran, safe on the green desert sand
It's so very lonely, you're two thousand light years from home”
