Kérem szépen, a múltkori poszt után továbbra is maradunk a budai várban, már csak azért is, mert hol máshol lelhettünk volna biztonságos menedéket legnagyobb folyónk idei áradása elől, mint a Vár-hegy magaslatán. (Árad a Tisza – ja bocs, ezt nem ide.) Egyúttal új rovatot nyitok templomtúra néven, ennek lesz első darabja ez a poszt. (A rovatcímet majd az írás végén megmagyarázom.)
Tehát miután sikeresen visszavettük a töröktől Budát, maradunk is a várnegyed északi részén, ahol az ostromlók először törték át a török védelmet. Mostani sétánkon az Esztergomi-rondellától áthaladunk a (most már csak volt) Hadtörténeti Múzeum épülete mögé, a Kapisztrán János térre: itt áll a néhai Mária Magdolna templom – tornya. Budáról és Pestről egyaránt jól látható, de hogy miért csak a torony maradt meg, ezt a kérdést járjuk körbe ezúttal.
A templom az egyik legrégibb épülete a középkori Budának, a tatárjárás után épült, 1269-ben szentelték fel. A vele közel egyidős Nagyboldogasszony (a mai Mátyás-) templom a németajkú polgárok istentiszteleti helye volt, a Mária Magdolna templom a magyaroké. Az eredetileg egyhajós templomot az 1400-as évek elején háromhajósra bővítették, ekkor épült a mai is látható gótikus tornya.
A templom 1900 körül
1541-ben a török elfoglalta Budát (erről is volt szó a múltkori posztban) és minden templomot dzsámivá alakított át, ez alól eleinte a Mária Magdolna templom volt az egyetlen kivétel. Mivel a XVI. században Magyarországon már széles körben elterjedt a reformáció, a templomot deszkafallal két részre osztották: a katolikusok a szentélyt használták, a protestánsok pedig a hajóban tartották az istentiszteletet. Később a törökök ezt az épületet is elvették, és 1594-re átalakították muszlim dzsámivá. Az 1686-os sikeres ostrom során a védekező törökök a templom tornyának erkélyén ágyúállást helyeztek el, ami így az ostrom egyik legjelentősebb célpontja lett. A belövések miatt a templom épülete használhatatlanná vált, a torony azonban – csodával határos módon – megmaradt.
Az újjáépítést az anyagi fedezet hiánya, a különféle járványok és tűzvészek miatti nélkülözés, valamint a több évtizedig tartó ingatag politikai helyzet is hátráltatta – itt elég, ha csak a Rákóczi szabadságharc idejére gondolunk. Nota bene: a szabadságharc alatt Budán, a korabeli Magyarország egyik legjobban megerősített várában végig tekintélyes császári helyőrség állomásozott, a polgári lakosság is (a német és rác népességnek köszönhetően) végig császárhű maradt. Mindezen okok miatt a templom alapkövét csak 1717. április 18-án helyezték el és a templomot 1733. február 8-án szentelték fel, új névadója Evangélista Szt. János lett. A talán legrangosabb esemény, amit a régi falak láthattak, I. Ferenc koronázása volt 1792. június 6-án. A szertartást a régi szokásnak megfelelően a hercegprímás esztergomi érsek, Batthyány József végezte a nádor, Sándor Lipót közreműködésével (aki egyébként a király öccse volt). Budán amúgy három magyar királyt koronáztak meg: I. Ferencet ebben a templomban, Ferenc Józsefet (1867-ben) és IV. Károlyt (1916-ban) a Mátyás-templomban.
1817-ben Estei Ferdinánd főherceg, Magyarország katonai főparancsnoka istentiszteletek céljára adta át a templomot a hadseregnek, ettől az évtől kisebb megszakítással egészen 1945-ig helyőrségi templomként működött. 1922-ben a templom titulusát megváltoztatták, János apostolt felváltotta a középkori ferences rendújító, inkvizítor és prédikátor, Kapisztrán Szt. János, akit a Magyar Királyi Honvédség védőszentjének választottak, és a szomszédos téren a szobrát is felállították. A II. világháború végnapjaiban Hitler Budapestet az utolsó töltényig védendő erődnek nyilvánította (Festung Budapest). Az 1944-1945 telén zajló ostrom 51 napon át tartott, ez volt a világháború folyamán a harmadik leghosszabb nagyvárosi ostrom Leningrád és Sztálingrád után. A harcok következtében a várnegyed épületeinek jelentős része megsemmisült, vagy komoly sérüléseket szenvedett.
A Helyőrségi-templom boltozatai beszakadtak, a tornyot belövés lyukasztotta át, a berendezés a bombázások keltette tűzben és a leomló boltozatok alatt elpusztult. A romeltakarítás végeztével elkészíttették az újjáépítés terveit. A torony helyreállítása 1950-ben megkezdődött, de az új, kommunista vezetés parancsára a templom épületét lebontották, ám szerencsére a torony megmenekült és a későbbi évtizedek műemlékvédelmi eredményeként helyreállították. Napjainkban kilátótorony, idegenforgalmi ajándékbolt és művészeti kiállítótér. A toronyban egy 24 harangból álló harangjáték működik.
Az egykori templom méretét érzékelteti a toronnyal átellenben felállított gótikus szentélyablak.
A valahai szentélyrészben látható a magyar koronázási jelvények (a Szent Korona, a koronázási palást, a jogar, az országalma és a pallos) közül a koronázási palást domborműve, Rieger Tibor szobrászművész alkotása, amit 2017. áprilisában, húsvéthétfőn avattak fel.
A Kapisztrán tértől rövid sétával érünk át a Bécsi kapuval szemben álló evangélikus templomhoz. Ennek története korántsem olyan hosszú és kacskaringós, mint a fentebb tárgyalt istenházáé. Az épületet Kallina Mór tervezte, akinek nevéhez olyan fővárosi építmények fűződnek, mint a Budai Vigadó, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, az ahhoz viszonylag közel található Nemzeti Tornacsarnok a Szentkirályi utcában, vagy a Gellért-hegy oldalában látható Szent Gellért emlékmű kollonádja.
A templomot 1895-ben szentelték fel, stílusa eklektikus-neobarokk. Homlokzata neobarokk, kapuját két korinthizáló oszlop veszi körül, fölötte párkány húzódik. Négyzet alaprajzú, karcsú, magas tornya a homlokzat fölött áll, a vörösrézzel borított toronysisak szintén neobarokk stílusú. A templombelsőt egyszerű dongaboltozat fedi. A bejárat fölött kettős karzat áll.
1945-ben, Budapest ostromakor bombatalálat érte a templomot: a homlokzat kivételével szinte minden megsemmisült, beleértve a klasszicista stílusú oltárt, a szószéket, a padokat és az orgonát. Az újjáépítés terveit Friedrich Loránd és ifj. Bretz Gyula készítette. A megújult templomot 1948 virágvasárnapján szentelte fel Ordass Lajos püspök. Külsőleg megmaradt a neobarokk jelleg, a belső tér viszont jóval egyszerűbb lett. Külső falán a nyilas időkben zsidó gyermekeket mentő Sztehlo Gábor evangélikus lelkész 1986-ban felavatott emléktáblája látható. Felirata: 'A gyermekmentő Sztehlo Gábor evangélikus lelkész (1909-1974) emlékére. Íme az olajfa, Sztehlo Gábor fája, elültetve 1984. XII. 2. Jeruzsálemben, az igaz emberek kertjében. Városi Tanács 1984.'
És egy kis privatizálás: ez a templom volt a helyszíne a blogger keresztelőjének 19… akárhányban, sőt esküvőjének is 31 évvel később. A két jeles eseményről szóló emléktábla elkészítése folyamatban…
És ha már a blogger magánéletében vájkálunk: miért lett az új rovat címe „templomtúra”? A 2000-es évek elején kezdő szülőkként jó ötletnek tűnt, hogy első két gyerkőcünkkel a nyári szünetben bejárjuk a Tiszahátot és az ottani középkori református templomokat (Sonkád, Márokpapi, Tákos, Csaroda, stb.), követve ugyanazt az útvonalat, amit jópár évvel korábban, szerelmünk hajnalán jártunk végig és minden percét élveztük. (If you know what I mean...) A lelkes bölcsész szülők azt azonban nem vették figyelembe, hogy ami a felnőtteknek csodás látnivaló, az 3 és 7 éves gyerekeknek nem igazán, pláne nyári melegben. Kb. a harmadik állomásnál, a csarodai templom mellett gyermekeink fellázadtak és leheveredtek a patakpartra, ahonnan csak nagyobb mennyiségű jégkrém megvásárlása után voltak hajlandók feltápászkodni. A többi tervezett templomlátogatás ezek után természetesen elmaradt, helyette strandolás volt minden nap. A templomtúra kifejezés onnantól kezdve sokáig gyanakvásra adott okot számukra (de már elmúlt).
A posztban tárgyalt két templom között húzódik az Országház utca. Sarokházának homlokzatán különleges és vicces alkotás látható: a falon átrepülő apáca szobra, Melocco Miklós alkotása 1977-ből. A szobor a közelben, az Országház utca 28. szám alatti, a XVIII. században épített klarissza rendi barokk stílusú kolostorra utal. Amit II. József – miután a rendet feloszlatta – a Helytartótanács használatába adott, és egyúttal át is alakíttatott. Az eredeti kápolnából hatalmas dísztermet alakítottak ki copf stílusban. Méretei impozánsak voltak: harminc méter hosszú, tizenöt méter széles és ugyanilyen magas lett. A Helytartótanács rendszerint itt tartotta fogadásait, illetve három alkalommal (1790, 1792, 1807) országgyűlésnek is helyet adott, a díszteremben az alsóház ülésezett. Az utca neve ennek az emlékét őrzi. És igen, ez ugyanaz a Helytartótanács, amiről Petőfi az 1848. március 15-i eseményekről szóló naplójában így írt: „A választmány legalább 20.000 ember kíséretében fölment Budára a helytartótanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics (Táncsics) börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.”
Országház utca 28.
És zárásul még egy emlék: az Országház utca 17. sz. alatt működött a Régi Országház Étterem, és alatta a pinceborozó. Ez utóbbi a ’70-es – ’80-as években népszerű italozó hely volt, fő jellegzetessége és vonzereje a közismert szexuális töltetű és trágár szövegű, valamint a különféle irredenta dalok harsány éneklése az úri közönség részéről. Búcsúzóul álljon itt korabeli zengeményem, ami a borozó első meglátogatása után íródott:
Gabba megitta az Országház borát,
Köztudott róla, hogy igen jó barát,
Bár nem lesz belőle énekes barát.
(Sőt énekes halott sem.)
Országház utca 17.
