Nem is oly régen szemléztem a Jazzy Rádió „Mesél a múlt” c. rovatát és most ismét így teszek, mert a július 26-i adás egy olyan, 150 évvel ezelőtti eseményt tárgyalt Katona Csaba történésszel, ami még a történelem iránt érdeklődők körében is kevéssé ismert. Egy újabb ásónyommal hatolunk mélyebbre a múlt idők mély kútjában (ha szabad ezzel az enyhe képzavarral élnem), amennyiben felidézzük az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legizgalmasabb felfedező útját, amelynek célja az északkeleti átjáró megtalálása volt. Számos felfedező próbálkozott már addigra az Atlanti- és a Csendes-óceánt Szibéria északi partvidéke mentén haladva összekötő átjárás lehetőségét megtalálni, ezek közül bennünket természetesen a Monarchia kísérlete érint a legközvetlenebbül.
A két műsorvezető, Mihálovics András és Kántor Endre mindjárt az elején tisztázza, hogy az expedíció a nevét a külön erre a célra a németországi Brémában épített Tegetthoff nevű gőzösről, pontosabban gőzgéppel és három vitorlaárboccal felszerelt szkúnerről kapta, aminek névadója a XIX. század közepén élt Wilhelm von Tegetthoff tengernagy volt. Mihálovics többször hangsúlyozza, milyen jellegzetes szakállal bírt a kitűnő admirális és mindenkit arra biztat, nézze meg a neten. Sőt már az elején azt kéri Katona Csabától, hogy a tengernagyról is tartson egyszer előadást itt a műsorban, amit a közkedvelt történész pár szóval rögtön abszolvál is. Megtudjuk, hogy Tegetthoff alig 43 évet élt és pályafutásának legjelentősebb sikere az olaszok ellen a Lissa-sziget mellett vívott tengeri csata volt 1866-ban, ami az olasz flotta vereségével végződött.
Mihálovics András Kántor Endre
Az északsarki expedíció költségét magánszemélyek adták össze, a legfőbb finanszírozó az Osztrák Földrajzi Társaság vezetője, Johann Wilczek gróf és a magyar Zichy Ödön gróf volt, bár a küldetés természetesen élvezte a közös külügyminisztérium támogatását is. A 24 fős legénység hűen tükrözte a Monarchia multikultiságát: a parancsnok az osztrák Karl Weyprecht volt, a tudományos vezető a csehországi Teplicében született Julius von Payer, a hajóorvos a magyar Kepes Gyula, de a matrózok közt voltak horvátok, szlovének, olaszok is. A gőzös 1872. június 13-án hajózott ki Brémából és július 3-án ért a norvég Tromsø-be, ahol az egyetlen nem osztrák állampolgárságú tag csatlakozott hozzájuk, Olaf Carlsen norvég szigonymester.
Katona Csaba
Az abban az évben szokatlanul korán megindult jegesedés miatt a Tegetthoff augusztus 21-én beszorult és befagyott a zajló jégtáblák közé, és onnantól kezdve nem ők döntöttek a haladási irányukról, ily módon az expedíció céljáról már az út elején le kellett mondaniuk. A jég folyamatosan roppantgatta a hajót, ami tehetetlenül sodródott, ráadásul hamarosan leszállt a nyolc hónapig tartó sarkvidéki éj – erre a helyzetre nyugodtan mondhatjuk, hogy nem egy leányálom. Innentől kezdve majd’ egy éven át csak tehetetlenül sodródtak, ami a körülményeket figyelembevéve a mai emberek, eme rút szibarita vázak számára szinte elképzelhetetlen. Jó, vadásztak az éhenhalás elkerülése és a kissé változatosabb koszt érdekében, sőt a tisztek olvasni is tanították a matrózokat – de egy éven át, gyakorlatilag tök sötétben? Scheiße, nicht war?
1873 augusztusában azonban ismeretlen földet pillantanak meg, és a hirtelen jött boldogságtól, na meg a császár iránti hűség mián elnevezik Ferencz József földnek, natürlich. Ez a szigetcsoport akkor is és azóta is lakatlan, természetesen ettől függetlenül az expedíció tagjai mindenféle neveket osztogattak szét a területen. Így lett ott pl. Wilczek-föld, Zichy-föld, Ausztria-szoros és Pest-fok is, ez utóbbiról akkor még nyilván nem tudhatták, hogy már a névadáskor okafogyottá vált, hiszen Pest, Buda és Óbuda 1873-ban Budapest néven egyesült…
A különböző viszontagságok és embertelen körülmények ellenére az expedíció csupán egy embert vesztett, Otto Krisch hajógépészt, aki 29 évesen tüdőbajban halt meg 1874. március 16-án. (Nevét a Wiener Neustadtban található Krischgasse őrzi.) Talán ez a haláleset is közrejátszott abban, hogy a parancsnok ’74 májusában úgy döntött, elhagyják a szkúnert, két hatalmas szánra rászerelik a csónakokat és addig mennek a jégtáblákon, illetve ha kell, hajóznak a csónakokkal, amíg el nem érik a Novaja Zemlját. Három hónapig meneteltek óriási erőfeszítéssel a jéghegyek között, míg végre megpillantották Oroszország legészakibb szigetcsoportját.
Élelmük addigra már elfogyott és gyakorlatilag éhhalál fenyegette a 23 túlélőt, amikor 1874.augusztus 24-én egy orosz bálnavadász hajóval találkoztak az időközben csónakba szállt felfedezők. Az oroszok a norvég Vardø kikötővárosba szállították a kimerült kutatókat, ahonnan táviratilag sikerült értesíteni Bécset és Budapestet a szerencsés megmenekülésről. Hazatérésüket hatalmas ünnepléssel fogadták a Monarchiában, mert bár az eredeti célt nem sikerült elérniük, emberfeletti teljesítményüket mindenki elismerte. És hogy csak egy ember vesztette életét a 812 napos északi odüsszeia során, az jórészt a magyar hajóorvos, Kepes Gyula érdeme, hangsúlyozza Katona Csaba.
A műsorvezetők részéről elhangzik némi történelmietlen fejtegetés arról, hogy ha 1926-ban a Szovjetunió nem nyilvánítja sajátjának a területet (jóllehet a nevet megtartva, mert oroszul a szigeteket a mai napig Земля Франца Иосифа-nak hívják), akkor mi magyarok is beljebb lennénk, tekintve az ott található szénhidrogén lelőhelyeket.
Zárásul Katona Csaba szükségesnek érzi, hogy külön is megemlékezzen az expedíció tudományos vezetőjéről. Ugyanis Julius von Payer nemcsak felfedező, hanem katona is volt, aki részt vett pl. az 1859-es solferinoi és az 1866-os custozzai csatákban, valamint híres hegymászó (Dél-Tiroli Alpok csúcsai) és nem utolsó sorban festő is volt, aki 1890-ben Párizsban megismerkedett Munkácsy Mihállyal. 1892-ben készítette az északi expedíciót bemutató festményét, a Sosem hátrálunk meg!-et (Nie zurück), lásd alant.
És nem utolsó sorban megírta az expedíció történetét is, ami 1876-ban jelent meg Bécsben Die Österreich-Ungarische Nordpol Expedition in den Jahren 1869-1874 címen.
Dicsőség a hősöknek!
És aki kíváncsi az adásra, az itt megtekintheti.
