Ezúttal az érett Kádár-korszak egyik kevésbé ismert gyöngyszemét tesszük retróba mártott bonckésünk alá, két részre bontva. A poszt másodközlés, az eredeti a hogyvolt.blog.hu-n jelent meg 2015. 06.05-én. A vígjáték maga 1977-es, tehát idén 45 éves, bár az IMDB szerint a Magyar Televízió csak 1978. július 16-án mutatta be. A tuti filmsiker receptjének három összetevőjéből (kisgyerek, kutya, pucér nő) másfél teljesül ebben az opuszban: gyerek nincs, nő csak ruhában, kutya és pucérság viszont van bőven. Az idei extra forró, száraz nyár és az ismétlődő hőhullámok most is aktuálissá teszik a tévéfilm üzenetét: csak óvatosan a szabad vizekben való fürdőzéssel, különös tekintettel arra, ha felnőtt férfiak valami kemény, egyenes és marokba fogható eszközzel szórakoznak. Valamint több tiszteletet a meztelen hím felsőtesteknek és a szalmaszoknyák alatt himbálózó hímtagoknak!

A Sárréti Hírlap nevű vidéki újság szerkesztőségében kezdünk, Rák Oszkár szépreményű zsurnaliszta a lap nyelvezetének megújításán dolgozik éppen, szerinte ennek forradalmi útja a mindenféle ikerszavak használata a szövegben, sorra próbálgatja a különféle variációkat: bice-bóca, csireg-csörög a zabszalma, direg-dörög a falu népe, és a legszebb: perdül-fordul a ringyes-rongyos brigádvezető, nem hallgat ám minden szíre-szóra! Hát ez egészen fantasztikus, csak így tovább, dicsérjük meg mi is a törekvő munkatársat, ilyen tehetségeket lámpással keres a Mediaworks is. Az elmélyült agytevékenységet harsány hangú öregúr érkezése szakítja meg, Szabadság! felkiáltással köszön és üvöltő hangon bejelenti a bizalmas információt: feltalálta a perpetuum mobilét, magyarán örökmozgót. Rák felvilágosítja, hogy vele nem kell ordítani, ő sem nem süket, sem nem illetékes a témában, fáradjon fel az öregúr a második emeletre és keresse Lugosi elvtársat, ő a nagyothalló.

Az MTV-s eredeti sugárzáskor, 1973 februárjában ez a rész A táncosnő halála címmel került adásba.

Pisztoly dördül, de nincs ok aggodalomra: csak Dannyt és Brettet indítják egymás elleni vízisí versenyben valahol a Cote d’Azur-ön. A motorcsónakok száguldanak, a nézők integetnek, a tajtékok permeteznek (ez a részlet szerepel a főcím képsorai között is), csak úgy ugrálnak az izmok a jó karban lévő 40-es férfi felsőtesteken.

Sízőink elhúznak egy, az öbölben horgonyzó vitorlás előtt, ami akár a Lost-ból megismert Black Rock hasonmása is lehetne, ám lordunk egyszer csak észrevesz valamit a vízben. Odaúszik és barátja segítségével a csónakba emelik egy fiatal lány holttestét. Tehát mégis van ok aggodalomra. Főcím.

Idén nyáron dübörög a hard rock koncertszezon kis hazánkban, zsenge ifjúságom nagy kedvencei sorra léptek fel Budapesten, az internet eldugott sarkában működő blogom olvasói olvashatták is az ezekről készített élménybeszámolóimat. Save the best for last, ahogy az angol mondás tartja, merthogy a fellépő kedvencek sorában az utolsó volt az angol Saxon, akik ugyan nem stadionban, de még csak nem is sportarénában léptek fel, hanem csupán az Akvárium Klub nagycsarnokában. Aminek a befogadóképessége alig 1300 fő, ráadásul nem is telt meg teljesen erre az alkalomra, akik viszont eljöttek, azok jóval forróbb hangulatot teremtettek, mint pl. a Judas Priest meglehetősen lagymatag közönsége az Arénában.

Az engem rendszeresen olvasóknak már a könyökén jön ki, hogy a blogger hard rock kazettagyűjteményének alapdarabjait Komjáthy Györgynek, a Magyar Rádió jól ismert zenei szerkesztőjének műsoraiból szerezte. Így volt ez a Saxon esetében is, egészen pontosan az 1982. szeptember 12-i adást kell kiemelnem, amikor Komjáthy leadta a csapat egészen szuper, és szerintem azóta is a legjobb koncertlemezét, az abban az évben megjelent The Eagle Has Landed címűt. A szó szoros értelmében rongyosra hallgattam és bár azóta átálltam a Spotifyra, maga a kazetta azóta is megvan.

Miközben beparkoltam a mélygarázsba, azon elmélkedtem, hogy ezeket a fiúkat is (hasonlóan a tíz nappal korábban fellépett KISS-hez) először fogom látni élőben, és milyen szerencse, hogy ők egyelőre nem készülnek búcsúturnéra. Év eleji posztomban még azon gondolkoztam, hogy ha a Saxon idén nem jut el hazánkba, akkor a pozsonyi, Judas Priest-tel közös koncertjüket kellene megtekinteni. Nos, ember tervez, Rob Halford és Biff Byford végez: időközben nemcsak a Judas Priest lépett fel nálunk, hanem közvetlenül a pozsonyi koncert másnapján, július 22-én a Saxon is tett egy kis kitérőt, és elugrott Budapestre, az Akváriumba, ily módon megkímélve a bloggert egy közel 200 km-es autózástól ebben a hőségben. Thanks, Biff! Spoiler: a koncert überfasza volt, igazi besztof műsor, és a srácokon egyáltalán nem látszott csalódás, hogy alig 1000 ember előtt játszottak: pont olyan lelkes vehemenciával nyomták le a több mint másfél órás show-t, mint egy tízezres sportcsarnokban. A hangerőről meg csak annyit, hogy távozáskor a parkolóőrrel váltottam pár szót, de csak azt hallottam, amit én mondtam neki, de hogy ő miket válaszolt, arról fogalmam sincs. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Markos-Nádas-féle Felvonulók (nem) kérték c. kabaréban a gázgyári robbanás után felvonult dolgozó, aki arra a kérdésre, hogy mit szeretne hallani az esti kívánságműsorban, csak annyit válaszolt: Bármit!

Kéjmámor – ezzel az egyetlen szóval minősíthetem a KISS búcsúturnéjának budapesti felvonását. A több mint kétórás koncerten minden volt, amiért az együttest szeretjük: szuper fények, hangos és látványos pirotechnika, őrült hangerejű zúzás, tűzfújás és vérköpködés és a plusz feature: magyarul kommunikálás az aktív és különösen reszponzív közönséggel. Igen, tudom, és minden rajongó tudja, hogy a KISS van annyira vérprofi (vér, érted?), hogy a minden pillanatában tökéletesen felépített és begyakorolt show olyan spontán hatást keltsen, mintha ott és akkor alakulna a zenei program, de basszus, hát pont ez a lényeg az egészben, és ez mindenekelőtt Paul Stanley és Gene Simmons közvetlenségének volt köszönhető.

Este 7 körül értem az Arénához, a bejutásra kettős sorban nyugodtan várakozott a vegyes életkorú közönség. Mivel mindkét sor vége a metró kijáratnál volt, borítékolható volt a telt ház. Miközben én is a bejutásra vártam, azon gondolkoztam, hogy jó sorsomnak köszönhetően az idén nyáron hozzánk látogatott valamennyi rocklegenda koncertjét volt szerencsém látni (Scorpions, Iron Maiden, Judas Priest, és még hátravan a Saxon), de mind közül erre a show-ra vártam a legjobban. Gimis koromban (ez a ’70-es, ’80-as évek fordulója) szerettem meg a KISS-t, és bár a rendszerváltás óta ez a negyedik alkalom, hogy nálunk lépnek fel, eddig még nem sikerült élőben látnom őket. A setlistet direkt nem néztem meg előre, mert teljes mértékben meg akartam lepni magam. Azt nem mondom, hogy úgy izgultam, mint az első randim előtt, de hogy marhára fel voltam dobódva, az tuti. End of the Road (Az út vége) a búcsúturné neve, aminek keretében hozzánk Prágából érkeztek a fiúk és mentek tovább Bukarestbe.

Ezt a részt 1973. március 17-én sugározta a Magyar Televízió Vidéki kastély címmel. A Greensleeves egyébként ismert angol dal a XVI - XVII. század fordulójáról, bővebben itt. Az epizódban meg lesz kérem minden, színesedik a paletta: fekete szereplők, elfelejtett földalatti labirintus, titkos ajtók, magyar beszéd, kardozás. Tehát hegyibe!

Továbbra is Angolhonban maradunk, kedvenc Danielünk az óhaza építészeti remekeitől elragadtatott amerikai turistát játszva érdeklődik egy vidéki kastély morcos őrzőjétől, hogy ki a büszke tulaj. A 15. lord Sinclair, hangzik a válasz. Danny megköszöni és elhajt, de csak a park hátsó frontjáig, ahol már várja az emlegetett earl. Miközben átmásznak a falon, párbeszédükből kiderül, hogy az ingatlan a Greensleeves nevű birtok, ami tényleg Bretté, ő azonban már hosszú évek óta nem használja, szerinte csak rom az egész és mindössze egy régi családi inas van megbízva az őrzésével. Ehhez képest viszont minden tip-top, a szép ződ gyep nyírva, az épület felújítva és éppen egy jónő lovagol át a parkon. Én ezt nem hívnám romnak, jegyzi meg Danny kétértelműen. Főcím.

Majdnem pontosan 45 évvel ezelőtt, 1977. június 30-án jelent meg a KISS hatodik stúdiólemeze, a Love Gun. Nem fogok itt wikipédiázni, csak az alap infókat hozom: 1973-ban alakultak és annak az évtizednek az egyik legsikeresebb hard rock bandája voltak az Egyesült Államokban. A klasszikus felállás az évtized végéig ez volt: Ace Frehley szólógitár, Paul Stanley ritmusgitár, Gene Simmons basszus, Peter Criss dob. Ki gondolta volna (legfeljebb az, aki rendszeresen olvassa a blogot), hogy gimis éveim egyik legnagyobb kedvence volt a csapat, a zenéjük jobban bejött, mint az AC/DC-é. És természetesen külön pikantériát adott a dolognak, hogy a cucilizmusban csak limitált információ állt rendelkezésre róluk, és ezekben a fő hangsúly a tagok egyedi stílusjegynek számító arcfestése volt; mindenki azt találgatta, hogy nézhetnek ki a maszk alatt. Tetszett a nevük írásmódja is a két villámmal, barátaimmal szívesen rajzoltuk tele vele a füzetborítóinkat, egészen addig, amíg aktív bányászból gyorstalpaló átképzés után töritanárrá avanzsált T. Ernő tanárunk magából kikelve közölte, hogy ez SS logó és tüntessük el azonnal. Jóvanakkor.

50 Heavy Metal Years címmel nyomja idei turnéját a hard rock és heavy metal egyik legnagyobbja, a Judas Priest. A csapat 1969-ben alakult Birminghamben, tehát 53 éve, de akkor miért szerepel ötven a turné címében, gondolkoztam el a netes jegyvásárlás közben. Aztán rájöttem, hogy ezt a turnét 2020-ban indították, de aztán a covid miatt le kellett állniuk. De van saját magyarázatom is: Rob Halford, a Hang, 1972-ben csatlakozott a bandához és tulképp a Priest azóta az, ami: megkerülhetetlen alapvetés a metálzene történelmében. Idén májusban döntés született arról, hogy az együttest beiktatják a Rock and Roll Hírességek Csarnokába, magára a ceremóniára novemberben kerül majd sor. Nagy gratula innen is.

Kedvenc rovatom (talán nem csak az enyém) harmadik darabja következik, ám az ebben szereplő valamennyi szám, ellentétben a korábbi két írással, egyetlen előadótól származik. Vajon miért?, kérdezheti a kíváncsi olvasó és választ is kap rá a poszt végén.

A Judas Priest egyike a heavy metal legnagyobbjainak, 1969-ben alakultak és a mai napig aktívak, riszpekt. Érdekes módon ők voltak azok, akik a hard rock kedvencek közül a legkésőbb tűntek fel az életemben. Ellentétben a blogon korábban tömjénezett Scorpions, ZZ Top, AC/DC, Iron Maiden állócsillagokkal, a Priest igazából csak az egyetemi éveim alatt, 1986 után jött szembe velem. Oké, a nevüket és egy-két számukat már ismertem a gimiből (pl. az ikonikus Breaking the Law-t, a Freewheel Burning-et vagy éppen a Love Bites-ot), de az első teljes album, amire rátehettem a kezem, az az 1979-es japán koncertturnén készült Unleashed in the East c. lemez volt. Jó sorsom 1987-ben kivezérelt a Nagy Sós Vízen túlra, ahol Columbiában, Dél-Karolina fővárosában az egyik tartós fogyasztási cikk, amit beszereztem, ez a lemez volt kazettán. (A másik kettő könyv volt: az Animal Farm és az 1984 George Orwelltől.)

Az eredeti, 1972-es magyar sugárzásban ez az epizód Mindent vagy semmit címen került adásba. 

Elhagyva a Riviérát mostani terepünk Albion, ami ezúttal nem ködös, nyitó helyszínünk azonban nem vidám: temetőben vagyunk, egy fiatalember áll Robert és Jessica Lindley sírja előtt, szólván: „Így jobban jártál. Tudom, hogy nem kedveltél volna.” He?, kérdezzük Manuellel együtt.

Az ifjú Luke Skywalkerre hajazó ismeretlen ezután autójába száll és egy hamisítatlan vidéki angol kúriához hajt, ahol meglehetősen otthonosan kezd mozogni. A bárszekrény titkosan nyíló zárját például egyből megtalálja és tölt magának egy emberes adagot. A szobába lépő fiatal lányra azonban nem ez tesz nagy benyomást, hanem amikor a srác kijelenti, hogy ő Mark, a halottnak hitt bátyja. Meglepetésünkre a Jennynek szólított lány nem örömkönnyekben, hanem sikoltozásban tör ki: Az nem lehet, az nem lehet!, hajtogatja hisztérikusan. Főcím.

A Jazzy Rádió reggeli műsorsávja, a Millásreggeli elsősorban gazdasági hírekkel foglalkozik, de igen helyesen kulturális és történelmi témájú blokkokat is készítenek a műsorvezetők. A június 14-i adás „Mesél a múlt” c. rovatában Ács Gábor és Kántor Endre a budai Márvány utcának az átmenő forgalomtól kevésbe terhelt részében található Márványmenyasszony étterem történetét beszélte át telefonos interjú keretében Katona Csaba történésszel. A blogger többszörösen érintett a témában: zsenge fiatalságom a viszonylag közel található szülői (társas)ház miatt ezen a környéken is telt, kisebbik középső fiam innen nem messze járt oviba, pályaelhagyó történészként meg ab ovo érdekel a múlt és az ő mélységes mély kútja. Született budapestiként pedig elképedve és tehetetlen dühvel figyelem, hogyan teszi tönkre a harmadik Fidesz 2/3 szeretett városomat, vág ki minden fát, amit csak lehet (pl. Városliget, József nádor tér), költ eszetlenül milliárdokat a minisztériumoknak a Budai Várba költöztetésére, stb. stb., még nézni is tereh.