Nem szeretek főzni, ez nem titok azok előtt, akik rendszeresen idelátogatnak. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért kreáltam a „kaják” taget, ahol időről időre nem komplikált, viszont gyorsan elkészíthető ételeket teszek közzé. Mert ahogy a hosszú élet titka a folyamatos levegővétel, hasonlóképpen fontos a jó minőségű és hamar elkészülő hammanyamm.

Történelmileg úgy alakult, hogy a heti robot miatt a hét közbeni meleg ebéd és vacsora elkészítése szeretett oldalbordámra hárult, én meg megnyertem a hétvégi főzés privilégiumát. És ez így maradt akkor is, amikor az utódok 2/3-a már kiröppent a családi fészekből (brrr, de utálom az ilyen kliséket), enni viszont minden körülmények között kell, mert az is fontos az örök élet szempontjából. (Az örök életet amúgy a blogger is meghatározó célként tűzte ki maga elé jópár évtizeddel ezelőtt, és mostanra elmondhatja, hogy eddig sikerült teljesítenie.)

A fentiek értelmében tehát ezúttal is két, gyorsan elkészíthető kaját szemlézünk receptileg: a mai menüsor brokkoli krémleves és csirkepörkölt nokedlivel.

Van ez az augusztus vége, szeptember eleje időszak, amiben jónéhány esemény történt a magyar történelemben. Az egyik ilyenről, Buda visszafoglalásáról (1686. szept. 2.) két éve írtam, egy másikról most. Ami nem más, mint a mohácsi csatavesztés (1526. aug. 29.). És amiről korosztályom a cucilizmus idején sok mindent tanult, és aminek nagy részéről mostanra kiderült, hogy nem is úgy volt. A jövőnél egyedül csak a múlt tartogat nagyobb meglepetéseket, amint az gyakran elhangzik egyik kedvenc rádióműsoromban, a Rádió Cafén minden délután hallható Napköziben.

Utálok nekrológot írni, mert az mindig azt jelenti, hogy megint elment ifjúkorom egyik nagy kedvence. Jelen esetben a ZZ Top laza csuklójú és minden ütemet pontosan hozó dobosa, Frank Beard, augusztus 17-én, 77 éves korában.

Oké, oké, elismerem, a hidak tag alatt eredetileg csak a budapesti hidakról lett volna szó, de hát ahogy a régi latinok mondták: Tempora mutantur, nos et mutamur in illis, azaz változnak az idők és mink is változunk, még jó hogy. Mert szeretett fővárosunk vízi átkelőiről nyilván folytatódni fog a sorozat, de az élet jön és ránkrúgja az ajtót. Mire gondolok?  Hát a blog mögött álló háttérhatalom képviselőire, akiket már többször említettem korábban, és a velük nemrégiben folytatott baráti chatelésre, amiben váratlanul felmerült a biatorbágyi viadukt témája. És ami nem mellesleg a blogger egyik, sőt, talán a legkedvesebb ipari műemléke ebben a lángoktól öleltben. És a téma egyúttal lehetőséget ad arra is, hogy a blog történetébe új témakört hozzak be, ez lesz a közeli helyeken. Ami jelen esetben a Budapest környéki helyekre és helyszínekre fog vonatkozni, és természetesen utal a nagy kedvenc Bikini hasonló című dalára.

Kérem szépen, az előző poszt végén a vallásháborúk tematikáját érintettük, és persze elfelejtettem beidézni egyik legnagyszerűbb olvasmányélményem, a Svejk vonatkozó részletét (mert mindig az a rohanás), amiből kiderül, hogy a középkor óta minden vallási felekezet képviselője istenre / Istenre / Allahra stb. hivatkozva gyilkolássza az ellentábort, és ez nem változott az eltelt évszázadok során sem. Idézem a zseniális Jaroslav Haseket:

„Az emberek gyilkolásának előkészületei mindig is az isten nevében zajlottak le, vagy általában valami képzelt felsőbbrendű lény nevében, akit az emberiség kitalált magának, és megteremtett a saját képére és hasonlatosságára…. A világháború nagy vágóhídja sem nélkülözhette a papi áldást. Valamennyi hadsereg tábori lelkészei imádkoztak, és tábori miséket celebráltak annak a félnek a győzelméért, amelynek a kenyerét ették… Mint a marhák, úgy mentek az emberek egész Európából a vágóhídra, ahová mészáros-császárokon, királyokon, elnökökön s más hatalmasságokon és hadvezéreken kívül az összes hitfelekezetek papjai is terelték őket, áldásukat adva rájuk…” 

Ja, és külön rohadjon meg az a merénylő, aki pár napja a berlini Pride ünneplő tömegébe hajtott. És főleg azért, mert az én egyik gyerekem is ott vonult, de szerencsére neki nem lett baja.

Az utóbbi pár hétben kicsit sokat zenéltünk (egy hónapon belül hat posztból négy zenei témájú volt), ezért a szerkesztőbizottság úgy döntött, inkább lássunk világot és arról legyen írás. Mit ad isten, pont nemrég jártam Ausztriában, és ahogy ismert dalában Szörényi Levente énekelte: „Szállásom éjjel Sankt Pöltenben volt.” Nos, az enyém is, úgyhogy javaslom, idézzük fel, hogy volt, mi volt.

Az idejáró, kulturált szórakoztatást kedvelő és igénylő széles néptömegek emlékezhetnek arra, amit az előző posztban írtam: egyik régi kedvenc rockbandám, a ZZ Top idén nyáron európai turnét nyomott, aminek egyik állomása a st. pölteni VAZ rendezvénycsarnok volt. Természetesen a blogger idejekorán biztosította magának a belépőjegyet, a buliról posztot is írt, a kapcsolódó városnézésről meg most olvasható az élménybeszámoló.

Az elmúlt években az olvasók elé bocsátottam jópár külföldi városnézős posztot (ld. jobbra a címkefelhőben „utazás” tag alatt), és volt köztük néhány, amelyek kimondott célja az adott város magyar vonatkozásainak felderítése volt. Ez a mostani séta is ilyesmire próbált gyúrni, de hiába: St. Pöltenre a magyar vonal nem jellemző. Egyetlen félig-meddig a magyar történelemhez kapcsolódó emléket találtam, de hogy mit, azt természetesen csak a megfelelő helyre érve árulom el. Az utazás kiinduló helyszíne a bp-i Keleti pu., ahonnan az ÖBB korán reggeli közvetlen railjet járatával közelítettem meg a célpontot.

Hát kérem, megint fiatalabbak lettünk pár évvel. Mert újabb európai turnéja során Prága és Stuttgart után hozzánk is elérkezett a ’80-as évek brit new wave és pop-rock ikonja, Lady Di kedvence, a Duran Duran. (Innen Szófiába és Szkopjébe haladnak tovább, ha valakit érdekel.) Az annalesek szerint 14 évvel ezelőtt léptek fel utoljára Budapesten, amit a blogger sem megerősíteni, sem cáfolni nem tud. Akkoriban ugyanis nagy valószínűséggel valamelyik gyerekét pelenkázta, azért nem tudta élőben megtekinteni a fiúkat (plusz pénze sem volt a belépőre). Mostanra a gyerekeket már, a bloggert viszont még nem kell pelenkázni, ezért érthető, miért döntöttem úgy, hogy ifjúkorom egyik kedvencének fellépését végre élőben is megtekintem. A felcsigázáshoz még hozzájárult kedvenc reggeli rádióműsorom, a Millásreggeli csütörtöki adásában elhangzott beharangozó riport is (43:40-től).

Teljesen megváltozott politikai környezetben került sor az idei Pride-ra június 27-én. A másfél évtizedig kizárólag uszítással és a nemzet kifosztásával foglalkozó fideszmaffiát idén áprilisban a választópolgárok 2/3-a elküldte a bús pitsába (bocs, pitát akartam írni, de megcsúszott az ujjam a klaviatúrán). A tavalyi, a rendszerváltás óta egyértelműen legnagyobb létszámú demonstrációról lelkesen írtam itt, és bár tudható volt, hogy az idei vonulás közel sem lesz akkora méretű, mégis ez volt az, amin kiccsaládom teljes létszámban először megjelent. A szülőkön kívül az itthonról már elköltözött elsőszülött, a külföldön dolgozó középső csakúgy, mint a legkisebb (185 cm magas) harmadik gyermek - plusz az ő barátaik.

Szülinap, méghozzá az ötödik! 2021 nyara óta boldogítom (remélhetőleg) az idejáró olvasókat. Aki rendszeresen olvasgatja az itteni posztokat, az tudhatja, hogy online pályafutásomat a szép emlékű, még a fideszes einstand előtti index-en kezdtem, pontosabban azon belül a számomra még szebb emlékű hogyvolt.blog.hu-n. Aminek kvázi főszerkesztője, Varga Attila (Sixx) rendkívüli erővel feküdt rá arra, hogy az általa gründölt blogot (amit eleinte csak ő maga írt) folyamatosan újabb és újabb szerzőkkel töltse fel, akik a legkülönbözőbb tévés sorozatokról írtak beszámolókat, azaz hogyvoltokat. Általában az éppen kurrens, valamelyik magyar tévécsatornán sugárzott sorikról volt szó, amit viszont én az akkori munkám miatt nem tudtam vállalni: egyszerűen nem volt időm arra, hogy a család és a munka mellett az éppen futó sorikat hétről-hétre kövessem. Írni viszont igencsak lett volna kedvem, ezért egy emailben felvetettem neki, hogy régebbi, azaz retró sorozatokról szívesen hogyvoltoznék, és így látott nyomdafestéket első próbálkozásom, a Minden lében két kanál-ról írt posztok. (Amiket a nagy sikerre tekintettel a saját blogom első szülinapjának ünnepére természetesen újraközöltem.)

Igen, bizony, nem csalás, nem ámítás: ezúttal a ’80-as évek egyik legsikeresebb és legmenőbb brit pop-rock csapatát vesszük górcső alá. Oké, elismerem, a múlt héten is volt zenei poszt, meg most megint, ez nem mindenkinek jön be, a bloggazdának viszont igen, és ezen a játszótéren én vagyok a főnök. (Legalább itt, ha máshol nem.) Plusz a csapat Lady Diana Spencernek is nagy kedvence volt, az én rajongásomat nyilván nem akarom az övéhez mérni, csak jelzem a tényt.

Ez itt nem a wikipédia, tehát az együttesről szóló részletes infókat nem fogok idehozni, csak pár egyszerű tényt és természetesen személyes élményt. A csapat 1978-ban alakult meg Birminghamben két jó barát, John Taylor és Nick Rhodes vezetésével. A névválasztásról azt kell tudni, hogy az 1968-ban készült Barbarella c. sci-fi (főszerepben Jane Fonda és Ugo Tognazzi) egyik karakteréről, Dr. Durand Durandról nevezték el magukat. (Hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?, jut eszembe a zseniális Karinthy zseniális paródiája.)

A kezdeti tagcsere összevisszaságok után 1980 közepére véglegesedett a lineup, amiben a Taylorok (oké, hogy mind csak névrokon) domináltak: Nick Rhodes (gitár), John Taylor (basszus), Andy Taylor (gitár), Roger Taylor (dob), és az énekes Simon Le Bon.