Wien ist anders, fünfter Teil.

Az előző poszt borongós záróhangulatát magunk mögött hagyva tovább talpalunk a rekkenő melegben Döblingből vissza a városközpont felé. A blogger kissé gyanakodva figyeli lestrapált túracipőjének talpát, ami mintha egyre vékonyodna, de talán ezt a kétnapos városnézést még kibírja. Fő az optimizmus, ennek jegyében haladok a következő magyar vonatkozású célpont, a volt Andrássy villa épülete felé. Ami a Hohe Warte 5. szám alatt található, sajnos a kastélyszerű épületen semmilyen tábla nem jelzi, hogy itt mi lenne az a bizonyos magyar vonatkozás (ungarische Beziehung). De hát azért vagyok itt, hogy ezt megvilágosítsam.

Wien ist anders, vierter Teil.

Az egy évvel ezelőtti, meglehetősen népszerűnek bizonyult bécsi városnézős sorozatot ezúton folytatom, ahogy azt a tavalyi záró poszt utolsó sorában is ígértem, idézve az ismert osztrák származású filmművész, Arnold Schwarzenegger legismertebb szerepének legismertebb mondatát. Amint az tudható, az akkori háromrészes sorozat apropója a Boss, azaz Bruce Springsteen koncertje volt, az ideié egy másik örök kedvenc, az AC/DC fellépése (koncertbeszámoló itten).  (És nagyon remélem, hogy legkedvesebb olvasómat, H-t, aki jó ideje rejtőzködő életmódot folytat, de a múltkori Bécs témájú posztok alá végre kommentelt, ezúttal is sikerül előcsalogatnom.) Érkezés ezúttal is vonattal a Hauptbahnhofra, napijegy megváltása, barátságos "Guten Tag, danke schön" párbeszéd a metróban a jegyellenőrökkel, majd irány a város ismételt felfedezése.

Ez itt nem kimondottan zenei blog, viszont tény, hogy az utóbbi hetekben túlsúlyba kerültek a zenés témájú posztok, de mit lehet tenni, ha ezek mindegyike aktuális eseményhez kapcsolódott? Ha ott voltam, nyilván megírom. (És ennek most semmi köze a kinyílott a pitypang, megírom emlékezetes bornírtságához.) Aki már kissé unja és másról is olvasna, attól még némi türelmet kérek, a következő poszt már nem zenei lesz.

De ez még igen, merthogy szeretjük itten a kerek vagy majdnem kerek évfordulókat, és hát az tény, hogy a ’80-as évtized egyik legtermékenyebb és legsikeresebb pop-soul dalszerzője június 20-án lett 75 éves. Tehát mi a teendő? Megírom. Nem vagyok wikipédia sem, tehát nem fogok túl mélyen belemászni az életrajzba és a pályafutásba, inkább csak a fontosabb adatokra koncentrálok és arra, hogy miként járult hozzá Richie a blogger kifinomult zenei ízlésének alakulásához…

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony, por és hard rock vagyunk! (Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ysa pur es chardrokk uogmuc.) idézhetjük fel a Halotti beszéd némileg módosított kezdő sorait. Mert hát tetszik, nem tetszik, a hosszú élet titka a kemény rock hallgatása és főleg művelése. Amire legjobb példa kedvencünk, a Scorpions közel hatvan éve tartó működése. Oké, nem változatlan felállásban, de amíg Klaus Meine énekel és Rudolf Schenker meg Matthias Jabs pönget, addig a Scorpi élni fog és vele együtt mi is. Pláne ha közben Mikkey Dee úgy veri a dobokat, hogy a fejünk beleremeg, Pawel Maciwoda meg megbízhatóan hozza basszusgitárján az alapokat. Ezt a hitvallást bizonyítja Meinének a koncerten viselt ujjatlan farmerdzsekije is, rajta a „Rock & Roll Forever” felirat.

Turnézni mindig van ok, két évvel ezelőtt a Rock Believer c. lemezük piacra kerülése adta az apropót, most meg a talán valaha készült legjobb lemezük, a Love at First Sting megjelenésének 40. évfordulója. Erről az LP-ről a fellépést beharangozó posztban már mindent elmondtam, úgyhogy most koncentráljunk kizárólag a koncertre (alliteráció!). Maga az album ugyan csak alig 40 perces, és hogy hogy lesz ebből majd’ százperces buli, azt máris mondom. A mostani turné előző állomása amúgy a felvidéki Zsolna volt, a banda onnan érkezett hozzánk, hogy július 2-án már Luxembourgban lépjen fel.

2024. június 22-e különleges dátumnak bizonyult. Nemcsak azért, mert ezen a napon volt az idei év Pride vonulása és este a Múzeumok Éjszakája, hanem mert több mint öt évtizedes szólókarrierjét lezáró turnéján Rod Stewart színpadra lépett nálunk. A címben jelzett Szent Iván éj ugyan csak egy nappal később volt, viszont a minden elemében profin kidolgozott show, a ledfal szín- és képvilága, a 120%-ig felkészült zenészek, a humoros megoldások révén ez a szombat este minden szempontból a megvalósult álom jelzővel illethető.

A koncertet beharangozó poszt írása közben jöttem rá, hogy oké, szeretem Rod Stewart életművét, de a dalokat kicsit mélyebben elemezve kiderült, hogy rengeteg olyan száma van, amik a megjelenésük idején szinte pontosan leképezték az akkori élethelyzetemet. Mindezek ellenére jellegzetesen rekedtes hangú kedvencünket még soha nem láttam élőben, bár már többször is járt kis hazánkban.

Három éves lett kedves, féltőn gondozott és ápolt saját játszóterem, hurrá! A gyerekeimen kívül erre a blogra vagyok a legbüszkébb, amit mindenféle reklámozás nélkül naponta 20-30 olvasó keres fel. Oké, ha a szerkesztőknek köszönhetően egy-egy poszt kikerül az index vagy a blog.hu címlapjára, az még jobban megdobja az olvasottságot, de én elégedett vagyok az alapjárattal is. Szándékaim szerint heti egy poszt megírása a cél, sajnos ezt nem mindig sikerül tartani, bár a három év alatt összehozott 185 poszt talán elég jó teljesítmény így is.

Az első szülinapot kedvenc gyerekkori sorozatom hogyvoltjával ünnepeltem, a másodikat a leggyönyörűbb énekesnő evör hozsannázásával, ezt a harmadikat pedig a legharapósabb rockbanda pályafutása pár állomásának felidézésével fogom. Márcsak azért is, mert a fiúk gyakorlatilag a blog szülinapjára időzítve tartják meg Bécsben a második fellépésüket, amire szerencsésen sikerült jegyet szereznem.

Mit köszönhetünk a rómaiaknak?, teszik fel a kérdést a Júdea Népe Front képviselői a Brian élete c. kultfilmben. Ennek mentén kérdezhetjük mi, kései utódok, hogy mit köszönhetünk mi Rod Stewartnak? A válasz természetesen mindenki esetében más és más, a blog szubjektivitása miatt ezúttal (is) csak a magam emlékeiről számolhatok be. És hogy miért pont most? Mert a nagyszerű előadóművész pályafutásának búcsúturnéja során június 22-én fellép nálunk is az MVM Dome-ban. Ott a helyünk? Háperszehogy.

Idén is volt már ehelyt szó kereken negyven éve megjelent lemezekről, most egy újabb hasonló korú állócsillagot veszünk közelebbről szemügyre, és ehhez még távcső sem kell. 1984. március 27-én jelent meg ugyanis a Love at First Sting, a Scorpions kilencedik, és a mai napig legsikeresebb nagylemeze, amiről legalább négy szám übernépszerű lett, és mind a mai napig az. Szerelem első csípésre, talán így lehetne magyarítani a címet, persze ha arra gondolunk, hogy a Scorpi szövegeiben a skorpió farkára, ill. fullánkjára történő utalások gyakorlatilag a szexre vonatkoznak, akkor közelebb járunk a valósághoz, ha a Szerelem első dugásra vonal mentén haladunk. Ebben megerősít a lemezborító, amin egy egymásba fonódó pár ülve szeretkezik, ruhában. (Amerikában a bigott Walmart (az ottani Spar) kérésére „természetesen” a lemez csak másfajta, a csapat tagjait ábrázoló fényképpel jelenhetett meg.) És hogy miért pont most vettem elő ezt a lemezt? A rendszeres olvasók erre is tudhatják a választ: hámer' az album megjelenésének 40. évfordulójára időzítve a csapat újra turnéra indul, és ennek során június 29-én, egy hónap múlva, ismét fellép a Papp László Sportarénában. A koncertre ugye mindenkinek megvan már a jegye? (Nemleges választ nem fogadok el.)

Újra tavasz és újra Tabán, ami már évtizedek óta jelzi a szabadtéri koncertek szezonnyitóját a már szintén évtizedek óta kilátogatóknak, mint pl. a blogger. Oké, a Budapest Park pár nappal korábban már beindult, na de a Tabán az mégiscsak a Tabán. Hát nem? Hát de!

Végre itt a tavasz, duzzad, aminek duzzadnia kell, nedvet ereszt, aminek nedvet kell eresztenie, de mielőtt pajzán képzeletünk másfelé kóborolna közlöm, hogy ezúttal kivételesen a szabadföldi zöldségekre gondolok. Ugyanis rég főzőcskéztünk itt a blogon, ezért ideje, hogy újra kezünkbe vegyük a fakanalat és elkészítsük az egyik legjobb és legegyszerűbb tavaszi (persze nem csak tavasszal, hanem egész évben is nyomatható) kaját, a lecsót.

Aki ide járogat, az tudja, hogy nem vagyok mesterszakács, nem is tudok főzni, de van pár kaja, amit össze tudok dobni és a családi vélemények szerint még ehetők is – legalábbis nem szokott maradni egyikből sem. Na jó, kivéve, ha véletlenül leégetem valamelyiket, de erről ne is beszéljünk, nem kell bevonzani a kudarcot…