Nyakunkon van 'gusztus huszadika, alkotmány, Estván király, miazmás, ahogy azt az Egészséges erotikából tudjuk, ezért még a nemzeti ünnep előtt belecsapunk a sorozat első, de nem egyetlen hidegháborús tematikájú epizódjába, amit valszeg a nagyszámú tovarisozás miatt nem adott le a Magyar Televízió az eredeti sugárzáskor, 1972-73-ban. 

Helyszínünk Brighton, a Milton’s Club nevű kaszinó, igen, levettük a John Miltonra utalást: a kaszinó, mint Elveszett Paradicsom a lúzer többségnek, akik csak szívnak, mint a küzdő Sámson, és Megtalált Paradicsom a kevés számú nyertesnek. XVII. századi angol irodalomtörténeti elmélkedésünkből az épületbe lépve franszia szózápor zavar fel, csak úgy röpködnek a fetvozsők, szilvuplék, rinnevaplük. Az egyik sarokból gyanús szmokingosok méregetik az egyik játékost, aki éppen teát iszik, de hirtelen kigúvadnak a szemei és elalél. A szmokingosok egy külön irodába viszik a pácienst, ám a Ryker nevű kaszinófőnök vezetésével nem orvosi ellátásban, hanem testi motozásban részesítik. A belső zsebből azonosító kártya kerül elő, a delikvens sussexi nyomozó, eltávolításáról gyorsan intézkednek, mert pontban éjfélkor valami fontos kapcsolat érkezik.

Az óramutatók hamarosan egymáson, és pont ekkor lépnek be kedvenc szereplőink. Danny pörög ezerrel, mindenáron ki akarja próbálni a szerencséjét a rulettasztalnál. Brett sokkal kevésbé lelkes, ő inkább lepihenne a szállodában, végül megállapodnak egy max. fél órás intervallumban. Danny 200 fontot vált zsetonra és az odalépő Rykerrel vidáman közli, hogy saját módszerével indul a rulettgolyó ellen: csak piros és páratlan számra fog tenni. Ryker arca furcsán megrándul, majd a krupiénak titkos jelet ad. Wilde elsőre a piros 19-esre tesz és mit ad isten, nyer. Vidáman dörzsöli a kezét és kezdi tömjénezni magát. Brett csak a szemét forgatja, a krupié meg újra a rulettkereket. Főcím.

Az eredeti sugárzáskor ezt az epizódot Éppen, mint én... címmel adta le a Magyar Televízió karácsonyi ajándékként, 1972. december 26-án.

Továbbra is Londonban maradunk, egy magas csávó skulókat nyomogat egy forgópisztolyba valami irodaház felső emeleti szobájában: mi lesz itt, szereplőválogatás A szarvasvadászhoz? De nem, a szőke titkárnő Mr. Alton érkezését jelenti be. Zavarban lévő köpcös lép az irodába, akit a Scott Maskell nevezetű magas csávó szívélyes farkasmosollyal fogad, és hellyel valamint álláslehetőséggel kínál. Erről egyelőre többet nem tudunk meg, mert Maskell a hangulat oldására különleges sherryt ajánl Altonnak, amit egy kis pincészetből, San Luca de Barramedából sikerült beszerezni. A pincészet nevét meghallva a köpcös furcsán pislogni kezd, majd váratlanul felkapja a pisztolyt és három lövést ereszt Maskellbe. Ezt követően rémülten kirohan a titkárnőhöz, aki nem esik pánikba, hanem visszakíséri a merénylőt az irodába. A lelőtt áldozat éppen vidáman telefonál valahová: Tökéletesen ment a dolog, továbbléphetünk, mondja a kagylóba. Főcím.

Nem is oly régen szemléztem a Jazzy Rádió „Mesél a múlt” c. rovatát és most ismét így teszek, mert a július 26-i adás egy olyan, 150 évvel ezelőtti eseményt tárgyalt Katona Csaba történésszel, ami még a történelem iránt érdeklődők körében is kevéssé ismert. Egy újabb ásónyommal hatolunk mélyebbre a múlt idők mély kútjában (ha szabad ezzel az enyhe képzavarral élnem), amennyiben felidézzük az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legizgalmasabb felfedező útját, amelynek célja az északkeleti átjáró megtalálása volt. Számos felfedező próbálkozott már addigra az Atlanti- és a Csendes-óceánt Szibéria északi partvidéke mentén haladva összekötő átjárás lehetőségét megtalálni, ezek közül bennünket természetesen a Monarchia kísérlete érint a legközvetlenebbül.

Belpolitikai vizekre evezünk, ami minden országban egyformán szennyes – ezt csak az idén először szavazóknak mondom, a többi olvasó remélhetőleg már rájött erre. Érdekes módon ezt az epizódot a sorozat eredeti vetítésekor, 1972-73-ban nem adta le a Magyar Televízió, talán túl veszélyesnek ítélték a témát, elvégre csak alig 15 év telt el az '56-os "sajnálatos események" óta. A mai aktuálpolitikától is mentes, viszont autómárkákkal jócskán felturbózott hogyvolt következik. És egy érdekesség: az epizódot a szőke Sziklaöklű Joe, azaz Roger Moore rendezte.

Back to England, két barátunk az őszi tájban autózik, amikor kiszúrnak az út szélén egy fehér Triumph Spitfire mellett ácsorgó jónőt. Az autóról tudjuk, hogy Triumph, a nő fehérneműjéről csak sejtjük. Danny kipattan és egyből felajánlja segítségét, de meglepetésére a csaj hidegen elutasítja. Az út menti erdőből ekkor kiáltás hallatszik, Danny a „Magánterület – Tilosaz Á” táblát figyelmen kívül hagyva elrohan a hang irányába, a jónő feszült arccal néz utána.

Amcsi barátunk a fák között egy vörös bajszos hullára bukkan, visszasiet az úthoz és magával hívja Brettet, hogy megmutassa neki a "viva Zapata" bajszú férfit, akinek másik különleges ismertetőjegye az, hogy halott. A csaj persze nem tart velük, kocsijába száll és elhajt. Amikor azonban a fiúk visszatérnek a tisztásra, váratlan fordulat: nyúltetemet lelnek merev ember helyett, mely lepergett leveleken hever dermedten. Dan meg Brett meglepett lesz. Csak nem David Copperfield trükközik velük? Főcím.

A Zsiguliban megenyhül a hangulat, Császár, a sofőr egy faluszéli ház mellett leparkol, az udvaron mindenféle göncök száradnak, hátha a háziakkal lehetne valamit boltolni ruhaügyben. A sofőr többször is hangosan köszön, de senki sincs otthon, csak egy tyúkanyó szaladgál föl és alá, még a ládára is fölszáll. Mivel nincs kivel megegyezni, a két hiányos öltözékű fószer nekiáll leszedegetni a szárítókötelekről a szimpatikusabb kinézetű nadrágokat, ingeket. Ám ekkor előkerül a házőrző kuvasz és véget vet a divatbemutatónak, a zubbonyos sofőr a kocsiban, míg a továbbra is pucér főellenőr futásban keres menedéket. Szerencsére rövid üldözés után a kuvasz visszafordul, az ellenőr meg elgyötörten hanyatlik egy erdei tisztáson talált homokos gödörbe.

Ezúttal az érett Kádár-korszak egyik kevésbé ismert gyöngyszemét tesszük retróba mártott bonckésünk alá, két részre bontva. A poszt másodközlés, az eredeti a hogyvolt.blog.hu-n jelent meg 2015. 06.05-én. A vígjáték maga 1977-es, tehát idén 45 éves, bár az IMDB szerint a Magyar Televízió csak 1978. július 16-án mutatta be. A tuti filmsiker receptjének három összetevőjéből (kisgyerek, kutya, pucér nő) másfél teljesül ebben az opuszban: gyerek nincs, nő csak ruhában, kutya és pucérság viszont van bőven. Az idei extra forró, száraz nyár és az ismétlődő hőhullámok most is aktuálissá teszik a tévéfilm üzenetét: csak óvatosan a szabad vizekben való fürdőzéssel, különös tekintettel arra, ha felnőtt férfiak valami kemény, egyenes és marokba fogható eszközzel szórakoznak. Valamint több tiszteletet a meztelen hím felsőtesteknek és a szalmaszoknyák alatt himbálózó hímtagoknak!

A Sárréti Hírlap nevű vidéki újság szerkesztőségében kezdünk, Rák Oszkár szépreményű zsurnaliszta a lap nyelvezetének megújításán dolgozik éppen, szerinte ennek forradalmi útja a mindenféle ikerszavak használata a szövegben, sorra próbálgatja a különféle variációkat: bice-bóca, csireg-csörög a zabszalma, direg-dörög a falu népe, és a legszebb: perdül-fordul a ringyes-rongyos brigádvezető, nem hallgat ám minden szíre-szóra! Hát ez egészen fantasztikus, csak így tovább, dicsérjük meg mi is a törekvő munkatársat, ilyen tehetségeket lámpással keres a Mediaworks is. Az elmélyült agytevékenységet harsány hangú öregúr érkezése szakítja meg, Szabadság! felkiáltással köszön és üvöltő hangon bejelenti a bizalmas információt: feltalálta a perpetuum mobilét, magyarán örökmozgót. Rák felvilágosítja, hogy vele nem kell ordítani, ő sem nem süket, sem nem illetékes a témában, fáradjon fel az öregúr a második emeletre és keresse Lugosi elvtársat, ő a nagyothalló.

Az MTV-s eredeti sugárzáskor, 1973 februárjában ez a rész A táncosnő halála címmel került adásba.

Pisztoly dördül, de nincs ok aggodalomra: csak Dannyt és Brettet indítják egymás elleni vízisí versenyben valahol a Cote d’Azur-ön. A motorcsónakok száguldanak, a nézők integetnek, a tajtékok permeteznek (ez a részlet szerepel a főcím képsorai között is), csak úgy ugrálnak az izmok a jó karban lévő 40-es férfi felsőtesteken.

Sízőink elhúznak egy, az öbölben horgonyzó vitorlás előtt, ami akár a Lost-ból megismert Black Rock hasonmása is lehetne, ám lordunk egyszer csak észrevesz valamit a vízben. Odaúszik és barátja segítségével a csónakba emelik egy fiatal lány holttestét. Tehát mégis van ok aggodalomra. Főcím.

Idén nyáron dübörög a hard rock koncertszezon kis hazánkban, zsenge ifjúságom nagy kedvencei sorra léptek fel Budapesten, az internet eldugott sarkában működő blogom olvasói olvashatták is az ezekről készített élménybeszámolóimat. Save the best for last, ahogy az angol mondás tartja, merthogy a fellépő kedvencek sorában az utolsó volt az angol Saxon, akik ugyan nem stadionban, de még csak nem is sportarénában léptek fel, hanem csupán az Akvárium Klub nagycsarnokában. Aminek a befogadóképessége alig 1300 fő, ráadásul nem is telt meg teljesen erre az alkalomra, akik viszont eljöttek, azok jóval forróbb hangulatot teremtettek, mint pl. a Judas Priest meglehetősen lagymatag közönsége az Arénában.

Az engem rendszeresen olvasóknak már a könyökén jön ki, hogy a blogger hard rock kazettagyűjteményének alapdarabjait Komjáthy Györgynek, a Magyar Rádió jól ismert zenei szerkesztőjének műsoraiból szerezte. Így volt ez a Saxon esetében is, egészen pontosan az 1982. szeptember 12-i adást kell kiemelnem, amikor Komjáthy leadta a csapat egészen szuper, és szerintem azóta is a legjobb koncertlemezét, az abban az évben megjelent The Eagle Has Landed címűt. A szó szoros értelmében rongyosra hallgattam és bár azóta átálltam a Spotifyra, maga a kazetta azóta is megvan.

Miközben beparkoltam a mélygarázsba, azon elmélkedtem, hogy ezeket a fiúkat is (hasonlóan a tíz nappal korábban fellépett KISS-hez) először fogom látni élőben, és milyen szerencse, hogy ők egyelőre nem készülnek búcsúturnéra. Év eleji posztomban még azon gondolkoztam, hogy ha a Saxon idén nem jut el hazánkba, akkor a pozsonyi, Judas Priest-tel közös koncertjüket kellene megtekinteni. Nos, ember tervez, Rob Halford és Biff Byford végez: időközben nemcsak a Judas Priest lépett fel nálunk, hanem közvetlenül a pozsonyi koncert másnapján, július 22-én a Saxon is tett egy kis kitérőt, és elugrott Budapestre, az Akváriumba, ily módon megkímélve a bloggert egy közel 200 km-es autózástól ebben a hőségben. Thanks, Biff! Spoiler: a koncert überfasza volt, igazi besztof műsor, és a srácokon egyáltalán nem látszott csalódás, hogy alig 1000 ember előtt játszottak: pont olyan lelkes vehemenciával nyomták le a több mint másfél órás show-t, mint egy tízezres sportcsarnokban. A hangerőről meg csak annyit, hogy távozáskor a parkolóőrrel váltottam pár szót, de csak azt hallottam, amit én mondtam neki, de hogy ő miket válaszolt, arról fogalmam sincs. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Markos-Nádas-féle Felvonulók (nem) kérték c. kabaréban a gázgyári robbanás után felvonult dolgozó, aki arra a kérdésre, hogy mit szeretne hallani az esti kívánságműsorban, csak annyit válaszolt: Bármit!

Kéjmámor – ezzel az egyetlen szóval minősíthetem a KISS búcsúturnéjának budapesti felvonását. A több mint kétórás koncerten minden volt, amiért az együttest szeretjük: szuper fények, hangos és látványos pirotechnika, őrült hangerejű zúzás, tűzfújás és vérköpködés és a plusz feature: magyarul kommunikálás az aktív és különösen reszponzív közönséggel. Igen, tudom, és minden rajongó tudja, hogy a KISS van annyira vérprofi (vér, érted?), hogy a minden pillanatában tökéletesen felépített és begyakorolt show olyan spontán hatást keltsen, mintha ott és akkor alakulna a zenei program, de basszus, hát pont ez a lényeg az egészben, és ez mindenekelőtt Paul Stanley és Gene Simmons közvetlenségének volt köszönhető.

Este 7 körül értem az Arénához, a bejutásra kettős sorban nyugodtan várakozott a vegyes életkorú közönség. Mivel mindkét sor vége a metró kijáratnál volt, borítékolható volt a telt ház. Miközben én is a bejutásra vártam, azon gondolkoztam, hogy jó sorsomnak köszönhetően az idén nyáron hozzánk látogatott valamennyi rocklegenda koncertjét volt szerencsém látni (Scorpions, Iron Maiden, Judas Priest, és még hátravan a Saxon), de mind közül erre a show-ra vártam a legjobban. Gimis koromban (ez a ’70-es, ’80-as évek fordulója) szerettem meg a KISS-t, és bár a rendszerváltás óta ez a negyedik alkalom, hogy nálunk lépnek fel, eddig még nem sikerült élőben látnom őket. A setlistet direkt nem néztem meg előre, mert teljes mértékben meg akartam lepni magam. Azt nem mondom, hogy úgy izgultam, mint az első randim előtt, de hogy marhára fel voltam dobódva, az tuti. End of the Road (Az út vége) a búcsúturné neve, aminek keretében hozzánk Prágából érkeztek a fiúk és mentek tovább Bukarestbe.

Ezt a részt 1973. március 17-én sugározta a Magyar Televízió Vidéki kastély címmel. A Greensleeves egyébként ismert angol dal a XVI - XVII. század fordulójáról, bővebben itt. Az epizódban meg lesz kérem minden, színesedik a paletta: fekete szereplők, elfelejtett földalatti labirintus, titkos ajtók, magyar beszéd, kardozás. Tehát hegyibe!

Továbbra is Angolhonban maradunk, kedvenc Danielünk az óhaza építészeti remekeitől elragadtatott amerikai turistát játszva érdeklődik egy vidéki kastély morcos őrzőjétől, hogy ki a büszke tulaj. A 15. lord Sinclair, hangzik a válasz. Danny megköszöni és elhajt, de csak a park hátsó frontjáig, ahol már várja az emlegetett earl. Miközben átmásznak a falon, párbeszédükből kiderül, hogy az ingatlan a Greensleeves nevű birtok, ami tényleg Bretté, ő azonban már hosszú évek óta nem használja, szerinte csak rom az egész és mindössze egy régi családi inas van megbízva az őrzésével. Ehhez képest viszont minden tip-top, a szép ződ gyep nyírva, az épület felújítva és éppen egy jónő lovagol át a parkon. Én ezt nem hívnám romnak, jegyzi meg Danny kétértelműen. Főcím.