Budapest ebben a hónapban, november 17-én ünnepli 150. születésnapját, ez a poszt köszöntse szeretett fővárosunkat a jeles nap alkalmából. A különböző ideológiák részéről újra és újra támadások érték, de míg azok képviselői már eltűntek a süllyesztőben, a város tovább élt és él, és csak lakóin múlik, hogy a jelenlegi ellenséges kurzussal szemben is sikerül-e megfelelő módon védekeznie. És az egyik legmegfelelőbb mód a köszöntésre a Saly Noémivel, a város történelmének talán legjobb ismerőjével folytatott beszélgetés felidézése, ami a Klubrádióban hangzott el október 11-én.
Saly Noémi intézmény – akit minimális mértékben érdekel Budapest története, az tudhatja. Megszámlálhatatlan publicisztikát, könyvet, szösszenetet, interjút írt és adott legkedvencebb fővárosunk történelméről és a hozzá kapcsolódó érdekességekről, anekdotákról. De persze rengeteg másról is, receptek, családfa kutatások, lokális események, stb. Én a ’90-es évek Magyar Narancsában kattantam rá az írásaira, és azóta igyekszem mindent begyűjteni, amit produkál, akár írásban, akár szóbeli interjúban. Ha anno Podmanicky Frigyes, a kockás báró Budapest vőlegénye volt (amint azt Krúdytól tudhatjuk), akkor Saly Noémi nyugodtan lehet Budapest menyasszonya, akivel gyerekkora óta eljegyezte magát. Persze olyan családi háttérrel, mint az övé, ez nem meglepő.
Váradi Júlia is intézmény, amióta az eszemet tudom, kulturális területen mozog és készít műsorokat megszámlálhatatlan mennyiségben. Annak idején a Magyar Rádióban rengeteg műsorban riporterkedett: Táskarádió, Gondolat-jel, 168 óra, stb. Mindig maximálisan felkészült, és mindig teljes erőbedobással veti bele magát az aktuális témába. Ha van valamilyen jelentős kulturális esemény Budapesten vagy az országban, arról Váradi tuti beszámol jelenlegi munkahelyén, a Klubrádióban, ahol évtizedek óta dolgozik. És ez a két nagyágyú beszélgetett egymással október 11-én a Dobszerda c. adásában. Hát naná, hogy beszámolok róla!
A bevezetőből megtudjuk, hogy Salyt minden, sőt minden is érdekelte, ami hőn szeretett fővárosunkkal kapcsolatos. Ami nem csoda, hiszen családja felmenői is másfél évszázada élnek itt a városban, tehát gyakorlatilag egyidősek az idén 150 éves Budapesttel. Polgár az, aki hozzátesz a világhoz, így szólt náluk az egyik családi bon-mot. (És nem az a polgár, aki ezt csupán mondja magáról, de közben csak a saját és a haverjai zsebét tömködi ki ellopott közpénzekből, teszem hozzá a magam részéről.) Nagyapja és apja is megjárta a gulágot, sőt a nagyapa a Szovjetunióban is halt meg 1953-ban. Az 1929-es nagy világgazdasági válság idején Iránba, Teheránba vándorolt ki (később családja is követte) egy ott felkínált mérnöki állásra: gyakorlatilag ő készítette el a modern Teherán városrendezési tervét. 1942-ben magyar állampolgársága miatt egy építkezésről szovjet katonák elhurcolták a Szovjetunióba. Budapesten az ő nevéhez fűződik többek között a Széchenyi fürdő nyitott részének tervezése. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a külföldre vándorláshoz a nagyapa kártyaszenvedélye járult hozzá a legnagyobb mértékben, mert hatalmas adósságokat halmozott fel, és ezek elől szökött el Isztambulon át Teheránba.
A Széchenyi fürdő madártávlatból
Saly apai dédapja is építész volt (id. Francsek Frigyes), az ő nevéhez fűződik pl. a városligeti korcsolyacsarnok megépítése, vagy 1901-02 között az Erzsébet-híddal szembeni gellérthegyi támfal és lépcsősor. (Ami mellett boldogult ifjúkoromban naponta elbuszoztam iskolába menet és jövet.) A Francsek dédapa elsőgenerációs értelmiségi volt, akinek az ősei évszázadokon át molnárok voltak. Anyai dédapja (Czipauer) meg ácsmester volt, pl. ő helyezte el a Hősök téri milleniumi emlékművön Gábriel arkangyalt, és igencsak valószínű, hogy a XIX.sz. végén épülő-szépülő Budapesten a dédapák közösen is dolgozhattak egy-egy munkán.
Saly Noémi szülei a Magyar Rádióban ismerkedtek meg a 40-es években, ahol apja szerkesztő volt, anyja, Francsek Ilona meg asszisztens. Édesapja, Saly Géza a II, világháború alatt számos zsidómentő akciót szervezett ill. vett részt bennük barátaival. (Mint pl. a később a Szabad Európa Rádiónál dolgozó Fábry Pállal, aki 1989-ben megalapította a magyar Pulitzer emlékdíjat.) Ezen tevékenysége „jutalmaként" a szovjet hatóság a már felszabadított Budapestről hurcolta el névre szóló paranccsal a gulágra abból a megfontolásból, hogy ha valaki sikeres volt az antifasiszta ellenállásban, akkor az egyaránt utálni fogja mind a fasiszta, mind a kommunista rendszereket. Saly Géza így került ki a kazahsztáni Szpaszk városkába, ahol orvosként dolgozott a helyi kórházban. És egy gyönyörű történet: az egyik transzporttal új foglyok érkeztek, köztük egy szép szál idősebb ember, Saly Géza megkérdezte tőle, hogy hívják, mire az öreg: Francsek Imre a nevem. Erre Saly: Kedves bátyám, engedje meg, hogy bemutatkozzam, én vagyok az egyik veje.
Saly Noémi
A nagyapa büntetése ugyan 1952-ben letelt és útnak indították az Urálon túlra nyugat felé, de innentől a sorsa ismeretlen, Magyarországra nem érkezett meg. Saly Géza pár évvel később hazakerült és újra a Rádiónál kezdett el dolgozni, de 1958-ban a gulágon szerzett betegségek következtében elhunyt, Saly Noémi akkor volt két éves.
Ilyen családi hagyományokkal a tarsolyában természetes és érthető, hogy az iskolában nagyon jó tanuló Saly Noémi teljes erőbedobással veti bele magát Budapest történelmébe, legyen az a kávéházi kultúra, a pest-budai emberek mindennapi élete, a gasztronómia, bármi. És egy szívemből szóló gondolat: szerinte a történelem ismerete nem csak abból áll, hogy melyik évben ki kit győzött le valami csatában, kit hogyan öltek meg, hanem hogy ki mit tett hozzá a fejlődéshez, és igenis, a mikrotörténetekből sokkal jobban ki lehet bontani és meg lehet érteni egy-egy történelmi korszakot. Saly a szegedi bölcsészkaron (ahová a blogger is járt jópár évvel később) tanult franciát és magyar irodalmat, majd utána ott is tanított francia irodalmat 12 éven át (amit viszont a blogger nem).
Váradi Júlia
A következő blokkban szóba kerül Pest-Buda történelme, a XVII. századtól indítva, amikor Pest lakossága elérte a 3000-et, de az évente négyszer megrendezett vásárokra alkalmanként 30 000 kereskedő érkezik… A mai Kiskörút vonala mentén húzódott az akkori városfal, és a piacterek a mai Kálvin tér, Madách tér, Deák tér helyén voltak. És nem tingli-tangli mennyiségek cseréltek gazdát, hanem pl. egész Kis-Ázsia birkabőre, vagy Bácska-Bánát teljes gabonatermése. Ezek kapcsán akár többnapos alkudozások folytak, amiket nem lehetett a szabad ég alatt lefolytatni, hanem csakis fedett helyen, mint pl. a kávéházakban. És mivel a lakásviszonyok meglehetősen elmaradottak voltak, az ember az ilyen alkalmakon kívül is eljárt a kávéházakba, ahol jó infrastruktúra, mindenféle fontos emberekből álló társaság és nem utolsósorban frissen pörkölt kávé fogadta.
A beszélgetés később áttér a Margitszigeti Nagyszállóra, ami Budapesthez hasonlóan szintén 150 éves lett idén, és Saly Noémi egy rendkívül szórakoztató könyvet írt a szálló történelméről, ami pár hete jelent meg az Ab Ovo kiadónál. A Nagyszálló mindig is kiesett a fősodorból, építésekor azért, mert a Margitsziget akkor még József főherceg tulajdonában volt, és a szállóban a Margit fürdő vendégei laktak, más nem járt oda. Maga a sziget sem volt igazán szerves része a fővárosnak, belépődíjat kellett fizetniük az oda látogatóknak, amit a „dicsőséges 133 nap” (ahogy korosztályomnak tanították annak idején), azaz a Tanácsköztársaság egyik első intézkedéseként eltöröltek. A II.vh. idején a szállót, akárcsak a fürdő épületét komoly sérülések érték, de míg a fürdőt végül hagyták lepusztulni (majd elpusztulni az 1956-os tavaszi árvíz után), a Nagyszálló felújítására végül aztán került pénz. Természetesen főleg izolációs megfontolásból: maga a sziget, és azon belül a szálloda épülete is jól védhető, szükség esetén elkeríthető, így illusztris és különösen védett vendégek részére ideális szálláshely. (Mondhatnám, hogy ez volt az 50-es évek Hatvanpusztája, de ebbe a vonalba most inkább nem megyek bele, semmiképpen nem akarván egy posztban említeni Ybl Miklós épületét korunk Döbrögijének hagymázas bunkerével.)
Pár híresség a Nagyszálló vendégei közül: a XIX. században Türr István és Arany János. A XX-ban Krúdy Gyula, majd az Aranycsapat focistái egy-egy fontos mérkőzés előtt. Még később, a 60-as évek elején Sukarno indonéz elnök a maga 14 feleségével, akik között természetesen egy magyar hölgy is volt. És Saly személyes kedvence, Rosenzweig Mórné szül. Zafír Sarolta, akiről korábban semmit sem tudott. A búvárkodás során aztán kiderült, hogy Zafír Sarolta a magyar kisded-, azaz óvodai nevelésnek Brunszvik Terézhez fogható jelentős alakja volt.
Budapestről szóló könyvekkel nem hogy teljes könyvespolc van tele Saly Noémi tabáni lakásában, hanem két könyvszekrény – és ezt most próbáljuk meg magunk elé képzelni. Egyik csoport a Budapestről szóló szépirodalom, a másik meg a városról szóló szakirodalom. De Saly Noémi gasztro író is, a beszélgetés vége felé szóba kerülnek a különböző szerzetesrendek több évszázados receptjei, amik a mai napig működnek és elkészíthetők, Saly ki is próbálta őket. És tudni kell azt is, hogy a rendek nem csak a múltba révednek a kulinária terén, mert pl. a bakonybéli bencés rendház szakácsnőjét, Borikát a rend beiskolázta egy indiai főzőtanfolyamra, hogy ily módon fejlesszék és naprakésszé tegyék receptkészletüket. Ezen úgy elkezdtem vihogni, hogy szinte a könnyem is folyt, már csak azért is, mert ugyanígy folyik, ha indiai vagy más nemzet csípős fűszert használó konyhaterméke kerül elém. A bakonybéli látogatás eredménye két, már megjelent könyv lett: Bakonybéles és Bakonybélszín címen – az utóbbi az ünnepi, míg az előbbi a böjtös ételek gyűjteménye.
Igen ám, de a munka során kiderült, hogy a szakácsnő Borikánál vannak még több, akár évszázados füzetek apácarendek receptjeivel, és ezek összeállítása lesz Saly Noémi következő könyve, amihez a receptek mellé egy átfogó történelmi előszó - tanulmányt készül írni. Várós.
Az adás megtekinthető alant.
