A kortárs (amerikai) irodalom egyik legnagyobb alakja száz évvel ezelőtt, 1922. november 11-én született. Ebből az alkalomból a Klubrádió interjút sugárzott az író egyik magyar fordítójával és életművének kutatójával, Szántó György Tibor történész-műfordító-könyvkiadóval, a riporter Pálinkás-Szüts Róbert volt. Kezdjük azzal, hogy mikor jöttek szembe velem először a fent felsorolt személyek.
Vonneguttal a gimis éveim alatt találkoztam először (ez a ’80-as évek eleje, amint azt a blog rendszeres olvasói már kívülről fújják), nem magamtól, hanem baráti köröm ajánlása révén. Természetesen az első mű, amit olvastam tőle az Az ötös számú vágóhíd volt, és mivel már akkor nagy science fiction rajongó voltam, teljesen megfogott az a stílus, ahogy Vonnegut a II. világháború egyik legnagyobb terrorakciójának, Drezda bombázásának drámai leírását sci-fi elemekkel átszőve mutatja be. (Aztán jött a Mesterlövész, az Éj anyánk és a többi.) Szántó György Tibor az 1986-ban megjelent Anglia története c. munkájával került hozzám közel. Az addig kizárólag száraz évszámokra és unalmas fejtegetésekre épülő történelemtanuláshoz képest az angol királyok emberközelbe hozására és a hozzájuk kapcsolódó különböző „sztorikra” épülő munka teljesen más perspektívába helyezte számomra az angol történelmet, és nyilván pozitív hatással volt arra, hogy két sikertelen felvételi kísérlet után 1986-ban végre bekerültem a szegedi egyetem történelem-angol szakára.
Pálinkás-Szüts Róbert meg évek óta az egyik kedvenc műsorvezetőm a Klubrádióban, aki a múlt évben megkapta a hallgatók közönségdíját, az Arany Zebrát. So it goes, így megy ez, ahogy Vonnegut mester írja a Vágóhídban.
Pálinkás-Szüts Róbert
SzGyT tanár úr a linearitás miatt először a Vonnegut családról beszél, ebből megtudjuk, hogy az ősök Németországból vándoroltak be 1848-ban az Egyesült Államokba, közelebbről Indianapolisba. A családnév jelentése a „Funne folyó melletti birtok” és a Clemens nevű ükapa ragaszkodott ahhoz, hogy a család nevét az Újhazában is németesen írják, tehát Funnegutnak, de aztán az évek során ez végül Vonnegutra változott. Magyarul így hát nyugodtan lehet „Fonnegutnak” ejteni, míg Amerikában nyilván „Vonnegatnak” mondják.
A beszélgetés során kibontakozik egy polihisztor, mélységesen humanista és békeszerető író portréja. Szerette és becsülte a kétkezi munkát és Utópia 14, vagy más fordításban Gépzongora c. regényében előre siratta, hogy a gépek mennyire feleslegessé teszik majd az értelmes emberi munkavégzést; saját magát ludditának, géprombolónak tartotta. Az elesett emberek szószólójának is tekintette magát, amint az kiderül az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater c. regényéből. 84 évesen meg azon gondolkodott, hogy bepereli a Pall Mall cigarettagyártó céget, hiszen egész életében mindenhonnan azt hallotta, hogy a dohányzás halált okoz. Ő meg már 13 éves kora óta füstszűrő nélküli Pall Mallt szív, és tessék, még mindig él.
Szántó első Vonnegut élménye a Macskabölcső volt, ami annyira megtetszett neki, hogy egymás után többször is elolvasta. Magyar nyelvterületen Vonnegutot eleinte sci-fi írónak tartották, elsősorban a Galaktika folyóiratban megjelent novellái és a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban kiadott regényei (Utópia 14, A Titán szirénei) miatt. 1999-ben aszteroidát neveztek el róla, halála után pedig egy krátert a Merkúron.
A legtöbb szó természetesen Az ötös számú vágóhídról esik, ami pont jó időben jelent meg 1969-ben. Az egyetemi ifjúságra és az iskolázott középosztályra három dolog hatott ekkor a legjobban. Az egyre nagyobb társadalmi felháborodás a vietnámi háborúval kapcsolatban; a Beatles zenei hatása (akik amúgy Vonneguttal kölcsönösen bírták egymást, az író jó kapcsolatban volt John Lennonnal, Ringo Starr meg neki ajánlotta 1970-ben megjelent szólólemezét); illetve az elsősorban a Hair c. musical fémjelezte ellenkultúra előretörése.
A Vágóhíd hozta meg Vonnegut számára a világhírnevet, számos nyelvre lefordították, sőt még a Szovjetunióban is megjelentették. (De nem csak ezt, hanem az összes többi regényét is, bár „természetesen” jogdíj fizetése nélkül. Vonnegutot viszont ez nem igazán zavarta, jó személyes kapcsolatban volt a fordítóval, a skót születésű Rita Rais-szal, sőt még járt is a SZU-ban.) Amint az többé-kevésbé tudott, Drezda bombázása 1945. február 13-15. között történt, és nem volt más, mint a szövetségesek, elsősorban a britek bosszúja Coventry elpusztításáért az angliai csata idején, 1940 novemberében. Drezdának nem volt hadiipara, és a szövetségesek csak a polgári lakosság terrorizálását tűzták ki célul. Nagy mennyiségű éghető anyagot szórtak le előző este, és ezt követte másnap a gyújtóbombákkal történt légitámadás.
Vonnegut az ardenneki csata idején került német fogságba és így Drezdába. A légitámadás egy barlangvágóhíd mélyén érte, és mint később kiderült, ez volt az egyik legbiztonságosabb hely a városban. Kb. 135 ezer ember halt meg a támadásban, a hadifoglyok feladata volt a holttestek összegyűjtése. És hogy hogyan lehet ezen az eszement háborús őrültségen túllépni? Hát például úgy, hogy Coventry 1947-ben testvérvárosává fogadta a német Kielt, majd 1956-ban Drezdát. So it goes.
Szántó érdekességként megemlíti, hogy az író mennyire szerette a modern festőművészetet, ezen belül is Jackson Pollockot. Van a Vágóhídban egy Vad Bob nevű amerikai tábornok, aki az egész ezredét elvesztette és félőrülten azt kiabálja, hogy a háború után ezredtalálkozót fog tartani a Wyoming állambeli Codyban, ökörsütéssel. Na és ki született Codyban? Hát Jackson Pollock.
És hogy kezdett Szántó György Vonnegutot f/vordítani? (Bocs, de ezt nem tudtam kihagyni.) Az első mű a Beszámoló a Barnhouse-effektusról c. novella volt a Galaktika magazin számára, ezt követte a Maecenas könyvkiadó létrehozása 1986-ban, ahol SzGyT irodalmi vezető lett. Osztovits Levente, az Európa Könyvkiadó akkori igazgatója rendelkezett Vonnegut magyar kiadásának jogaival, a Maecenas viszont a Stephen King jogokkal. És a debreceni Alföldi Nyomda egyik ügyféltalálkozóján, jelentős pálinkabevitellel fűszerezett hortobágyi szekerezés során megtörtént az az eset, hogy a két kiadó enyhén (?) illuminált képviselője elcserérelte egymással a jogokat. So it goes.
Így aztán megnyílt az addigra már (saját bevallása szerint) elvakult Vonnegut rajongó Szántó számára, hogy ne csak fordíthassa, hanem ki is adhassa az író könyveit. Első munkája a Kékszakáll c. regény volt, később ezt követte Az ötös számú vágóhíd és a Galapagos újrafordítása, mert bár ezek korábban már megjelentek magyarul, a fordításuk SzGyT szerint rosszul sikerült.
Vonneguttal személyesen nem találkozott, telefonon is csak egyszer beszéltek egymással, viszont rendszeresen leveleztek. (Levél, igen, postai és nem elektronikus.) Egyik témájuk a jogdíj fizetésének kérdése volt, az 1980-as évek szocializmusának kötött devizagazdálkodása miatt Szántó megpróbálta elérni, hogy Vonnegut csak valami mérsékelt összeget kérjen. Ám meglepetésére azt a választ kapta, hogy az író egyáltalán nem kér jogdíjat, Szántó és barátai inkább kocsmázzák el azt az összeget. (Ez a géppel írt levél azóta is bekeretezve lóg SzGyT szobájának falán.) Ennek ellenére a Maecenas kiadó mégis fizetett valamennyi jogdíjat, mert ugyan az író nem tartott rá igényt, de amerikai kiadója igen.
A beszélgetés végén említésre kerül két idézet, az egyik az utolsó regényéből, az Időomlásból származik: "Ha magyar a barátod, nincs szükséged ellenségre." És a másik, ami nem regényben jelent meg: "Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!"
És ha azt mondjuk, Vonnegut stílusa közel áll az abszurdhoz, mit mondjunk a haláláról? 2007 márciusában kistestű kutyáját vitte volna sétálni, és amíg az író bezárta az utcai ajtót, a Flour nevű kutyus előrerohant, de a forgalomtól megijedve visszafutott a gazdihoz. A hosszú pórázt így Vonnegut lába köré tekerte, és amikor az író el akart indulni, elbotlott, lezuhant a lépcsőről, beütötte a fejét és kómába esett, amiből már nem tért magához; 2007. április 11-én meghalt. Charles J. Shields, aki 2011 novemberében jelentette meg az íróról szóló életrajzi könyvét, azt mondja, hogy Vonnegut egész életében meg volt győződve arról, hogy halálát egy kutya fogja okozni, írt is erről a Bajnokok reggelije c. regényében. Erre végképp nincs mit mondani, és csak a szállóigévé lett mondást idézhetjük ismét: So it goes.
Kedves mindenki, olvassunk minél többször és minél több Vonnegutot!
Az adást itt lehet meghallgatni:
