Ezen szép nyári napon Pityik őrmester adta a strázsát a várkapu fölötti bástyán, így ő pillantotta meg elsőnek a vár felé közeledő díszes főúri batárt. Fegyverbe kiáltotta az őrséget és sietett jelenteni a császári tábornok érkezését Eberstein ezredesnek. A kornétás fújta a díszjelet, a helyőrség felsorakozott a várudvaron, Amália is pihegve legyezte magát férjura mellett. Az idős tábornokkal együtt érkezett Helén is, Amália testvérhúga. A katonai üdvözlések és a testvéri csókváltás után Amália frissítőt kínálva a vendégeknek a lovagterembe invitálta őket. A tábornok az ezredesnével a karján előreindult, közölve: „Mindennel nagyon meg vagyok elégedve.” Ez valami visszatérő szólás lehet a Habsburgoknál, szerintem még századok múlva is ezt fogják mindenre mondani...
A tizennyolc fogásból álló könnyű ozsonna után aztán a tábornok keményebb hangot ütött meg. Délután öt órára ugyanis vizsgálatot rendelt el a Tenkes kapitánya ügyében, majd estére a haditerv megbeszélését, addig viszont lepihen. Amália gyorsan utasította Juliskát, a szakácsnét, hogy Dudva György korcsmájából szerezzen be mindenfélét a tábornok méltó vendéglátására. Eközben a titkos barlangban Máté, Jakab, Siklósi bácsi és Viktor mester azon morfondírozott, hogyan lehetne megtudni, mi járatban van a császári főtiszt. A várat nagyon erősen őrzik, de Máté szeme állásából már gyaníthatni való volt, hogy neki van ideája arra, hogyan lehetne ennek utánajárni.
A fogadóban Dudva épp nagy sebtiben rakta össze a Juliska rendelte mindenféléket, amikor belépett Máté és Jakab. Láttukra a korcsmáros majd elejtette kezéből a két szép darab hasaszalonnát. Hát még attól milyen rosszul lett, amikor Máté lágy szókkal meggyőzte arról, hogy a saját érdekében három napig hidegrázással maradjon ágyában; addig majd az ő embere elvezeti a fogadót. Nyomatékul Jakab még a mordályával is barátságosan az asztalra koppintott, erre aztán iszkolt is Dudva uram a szobájába, nedves csíkot húzva maga után... Mátéék eztán Juliskával elegyedtek komoly megbeszélésbe, sorra véve a várba való bejutási lehetőségeket.
A lovagteremben kora estére véget ért Eberstein ezredes kihallgatása. A tábornok két hetes határidőt adott neki a Tenkes kapitányának kézrekerítésére, mert utána általános hadműveletek kezdődnek a kurucok ellen, amit ilyen piszlicsáré ügy, mint holmi paraszti mozgolódás, nem hátráltathat. Majd némileg enyhültebb hangulatban a haditerv megbeszélésébe kezdtek, az ehhez szükséges titkos térképet az öreg főtiszt egy henger alakú bőrtokból vette elő és terítette szét az asztalon. Közben alaposan megkóstolta és lelkesen dicsérte a felkínált bort. Tüze van zamata, hol termett?, érdeklődött, amire az ezredes természetesen csak az igazat válaszolhatta: A Tenkes oldalán. A tábornok úr ezt meghallván kicsi híján félrenyelte a nemes nedűt...
Ezalatt készült a finom vacsora, ám a jó Juliska nélkül. Ő ugyanis az oldaltoronyban lévő kamrában serénykedett, de nem a fűszerszámokat keresgélte ám! Az ablak két vaspálcájára vizes kötelet hurkolt, a kötélbe egy sodrófát dugott és csavarni kezdte. Juliska igazi rubensi nőideál, a kákabélű Pityik őrmestert fél kézzel el tudná tángálni, az ablakrácsok sem álltak sokáig ellen izmos karjának. Majd az egyik hordóból vastag kötelet szedett elő és lebocsátotta a vár alatt fekete csuklyás köpenyében várakozó Máténak. Így beburkolózva a kapitány úgy nézett ki, mint Torquemada Tamás, az ismert főinkvizítor. „Senki sem számít a spanyol inkvizícióra!”, idézte fel magában Máté az ismert mondást, és kúszni kezdett felfelé a kötélen.
A kamrába felérve Juliska gyorsan elmagyarázta neki, a belső udvar mely részén található a tanácsterem ablaka.
Máté a megjelölt helyen leengedte a kötelet és a keskeny párkányon előreóvakodott. A csukott ablak miatt ugyan a tanácskozásból semmit sem hallott, azt viszont látta, hogy a megbeszélés végén a tábornok a bőrhengerbe rejti a terveket, majd gyertyával a kezében szobájába indul. A folyosóra kilépő tábornokot Amália és Helén meghívta vacsorára, amit a főtiszt kegyesen elfogadott, közben kedveskedőn imígyen becézgette a Helén ölében tartott kismacskát: kutyuli, kutyuli! Majd aznapi jócselekedetét letudván továbbindult szobájába, miközben a két szépasszony döbbenten nézett egymásra, szemükben a felismerés: hát ez teljesen hülye!
Máté a párkányon állva figyelte, hogy melyik szobában fog felbukkanni a gyertyavilág. Micsoda szerencse, pont az a szoba volt a tábornoké, aminek ablaka mellett a kötél lengett! Máté csendben felkúszott és az ólomkeretes ablakon benézve megfigyelte, hogy a tábornok a szekrény melyik fiókjába rejti az értékes tokot. Ezután a főtiszt eltávozott, hogy a jól végzett nap után az ezredes és a két dáma társaságában elköltse az estebédet. Máté csak erre várt: övéből kihúzta kését, és az üveget befogó lágy ólmot a penge hegyével körbevágta. Így már könnyen ki tudta nyitni a reteszt és bemászott a szobába, majd mindent nyitó svejci bicskájával a szekretert kezdte feszegetni, és hamarost kezében is tartotta a titkos dokumentet.
Ugyan óvatosságból a kötelet felhúzta maga után, de munkájában annyira elmerült, hogy azt már nem vette észre, hogy a Kutyulinak hívott kismacska addig-addig játszódott az ablakpárkányon hagyott kötélvéggel, amíg sikeresen le nem lökte. Az udvaron járőröző Pityik őrmester alaposan meglepődött a lengedező kötél láttán, és gyors tempóban kapaszkodni kezdett rajta felfelé. Az ablakhoz felérve előrántotta pisztolyát, de Máté gyorsabb volt: erőteljes mozdulattal kupán vágta a labanc hadfit, aki így csak a levegőbe lőtt, miközben leszánkázott a kötélen. A dörrenésre az ezredes sápadtan ugrott fel a vacsoraasztaltól és rohant az udvarra. A kábult Pityik jelentette, hogy a Tenkes kapitányát látta a tábornok szobájában, mire Eberstein azonnal riadóztatta az őrséget. Alarm und Donnerwetter!
Ajjaj, szorul a hurok, innen hogy jutsz ki, Máté? Na, nem kell őt félteni, több esze van neki, mint az egész helyőrségnek együtt. A falról leakasztván egy régi hóhérbárdot, ráaggatta a tábornok úti köpenyét és kalapját, majd a maskarát az ablak elé állította. A várfal szemközti oldalán lesben álló Vogeller és Ritpek észrevette az árnyalakot, és Ritpek rásütötte a puskáját. Az alak eldőlt, a két lövész diadalmasan rohant jelenteni a hőstettet a tábornoknak. Az a többi tiszttel együtt sietett a tábornoki szobába, ahol időközben Máté elrejtőzött az ajtó mögött. Miután a labanc vezérkar betódult a szobába, Máté lekapta a falról az egyik díszkardot, amivel kiütötte a folyosón őrködő Vogeller kezéből a fáklyát, majd Ritpeknek is lenyomott egy embereset. Az ajtót kívülről bezárta, és a kulcsot zsebrevágva elmenekült.
A tisztek belülről dörömböltek, a két lövész kívülről szerencsétlenkedve próbálta valahogy nyitni az ajtót. Az ezredes parancsára Pityik őrmester belelőtt a zárba. Az engedett, de a golyó egy gellerrel Vogellert is eltalálta, ugyanott, ahol csak nem sokkal azelőtt gyógyult be neki. Fogta a hátsóját, úgy ordított, Ritpek együttérzően hajtogatta: Már megint, már megint... (Vissza a gyalogsághoz, ecsém, mert lóra megint nem tudsz majd ülni jódarabig!)
A zegzugos folyosókon, pincéken át menekülve Máté sikeresen elérte a kaput. A bolthajtás alatt összetalálkozott a tábornokkal és az ezredessel, akiknek már nem volt idejük fegyvert rántani: Máté a karikásostorral nagyokat cserdített nekik, a tisztek nem győzték kapkodni a lábukat. A hosszas ugráltatásban végül úgy kimerültek, hogy segítséget sem volt erejük hívni, csak eldőltek. A kuruc kapitány a vár előtt várakozó Buga Jakabbal lóra ugrott, és vágtatva indultak a megszerzett haditervvel Bottyán generális táborába. Eberstein és a tábornok eközben még mindig a bolthajtás alatt lihegett, kendőikkel egymást legyezgetve: Das Karikasch, das Karikasch..., motyorászták félhangoschan.
