Na, a pökhendi Kammerer főhadnagyot elhelyezték Siklósról a kudarcba fulladt veronikás kaland után, és az ezredes a törekvő, de hasonlóan ellenszenves Bisteritz hadnagyot tette meg a várbéli csapatok vezetőjének. Ezen a reggelen tehát neki osztogatta pattogó hangon parancsát, hogy egy szakasz katonával hozza el Szigetvárról a Siklós hadianyag tartalékának kiegészítésére szolgáló lőporszállítmányt. Erősen meghagyta, hogy a szállítmány semmi esetre sem kerülhet a kurucok kezébe, inkább robbantsák fel, ha veszély fenyeget. Öt császári címeres hordót szekérre raktak, és a szakasz elindult.

Eke Máté a diákkal és Buga Jakabbal a fák közül figyelte a várat, megállapítván, hogy Bottyán generális értesülése helyes volt, a labancok szűkében vannak a hadianyagnak, és most nagy valószínűséggel utánpótlásért indulnak. Gyorsan megbeszélték a teendőket, majd elvágtattak a szigetvári út irányába. Tervük szerint az amúgy is rázós, kátyús úton nagy köveket helyeztek el, majd a bokrok közt meglapulva várták az ellenséget. Hamarost fel is tűnt a társzekér, nagyokat döccenve az úton, Mátéék feszülten figyelték, beválik-e a szekér megállítására kieszelt tervük. Jól vasalt volt a szekér, sokáig bírta a zötykölődést, de végül csak megadta magát a hátsó tengely és lett neki kampecza. A hadnagy dühöngött, de mást nem tehetvén, a katonákkal kivágatott egy fát és a tengelyre erősíttette csúsztatónak.

Ezalatt Mátéék előrevágtattak Viktor mester közeli bognárműhelyéhez, akit Jakab már régről ismert. Azonban hiába volt a régi barátság, a bognár nem vállalta, hogy a labancoktól csellel vagy más módon megtudakolja, mit készülnek szállítani. Ő tisztességes iparosember, nem üti orrát a más dolgába: elvégzi a munkáját, oszt’ jónapot. Mit volt mit tenni, barátaink elköszöntek a mestertől és ellovagoltak. Látótávolon kívül aztán megálltak, mert a diák vállalta, hogy ő majd kitudja a dolgot, és már futott is vissza az udvarházhoz. A labancok érkezését már a padlásról leste.

Bisteritz hadnagy nagy garral közölte a bognárral, hogy amíg a kerék elkészül, addig ők megvendégelik magukat. A mester tiltakozott, ő iparosember, nem fogadós, a császárnak is rendben megfizeti az adót. Viktor, Viktor, hát hol élsz te; nem tudod, hogy aki rendes adófizető, azzal tosznak ki a legjobban szép Magyarországban? A hadnagy is csak röhögött a bognár szavain, és azonmód megparancsolta a katonáinak, hogy tartsanak házkutatást rejtőzködő kurucok után, de ha ellenség helyett csak eleséget találnak, azt is hozzák elő. Több se kellett az éhenkórász fattyaknak, míg a bognár a keréken dolgozott, alapos dúlást vittek végbe az éléskamrában. A hadnagy két emberét még a padlásra is felküldte, hogy ott is nézzenek szét. A diák szerencsére még időben magára tudott borítani egy nagy kast, amiből előzőleg kirakta a pulykakakast, így őt nem vették észre, csak vitték a fellógatott sonkákat.

Mikor a bognár elkészült a kerékkel, tisztelettel megkérte Bisteritzet, hogy fizesse meg a munkáját és térítse meg a katonák által okozott kárt. Meg is kapta a fizetséget a hadnagytól: egy sallert jobbról, egyet balról. (Hogy törne el a kezed, labanc kutya, hát szabad így bánni egy Viktorral?!) Majd nagy röhögéssel elvonultak, de az egyik szopottgombóc fejű még visszakiáltott: Ha nem tetszik a fizetség, fellebbezd meg a Tenkes kapitányánál! – Ó, hogy szorulna be a fejed egy gösseres hordóba!, morogta maga elé a mester a képes felét dörzsölgetve, fel is fogok lebbezni, csak tudnám, merre találom. Itt lesz ő mindjárt, került elő a diák mosolygó arccal, és nem sokkal később már négyesben beszélték át a közeles tennivalókat a tornácon üldögélve. Megállapodtak, hogy a mester öt ugyanolyan császári sasos hordót készít, amilyeneket a szekéren látott, és majd homokkal töltik meg őket.

A labancok másnap reggel indultak ki a szigeti várból a puskaporral megtöltött hordókkal. (Nédda, most látom csak, hogy ennek a bástyája szakasztott mása a budai várénak!)

Mikor az erdőn átvezető útra értek, Máté és Jakab nagy pisztolydurrogtatásba kezdett, és egy szakaszon még nedves levelekből sűrű füstöt is gomolyítottak, mintha az erdő égne. A megtámadott labancok a szekérrel nem mertek átvágni az égő részen, ezért Bisteritz parancsára leemelték a hordókat és futva vitték Viktor mester házához. Ott addigra a diák már megtöltötte homokkal a csali hordókat és felrakta őket a padlásra. A katonák sietve elhelyezték a puskaport a vastag falú kamrában, majd találomra lődözve viszonozták a „támadó” kurucok tüzelését. A diák gyorsan nekilátott, hogy a padlásról nyíló csapóajtón át kicserélje a hordókat. Kissé nehezen mozgott a szűk helyen, de szerencsére sikerült befejeznie a műveletet, mire a hadnagy ellenőrző körútra indult. Bisteritz a kamraajtón benyitva kétszer is megszámolta a hordókat (szerintem ötnél tovább nem is tud számolni ez a káposztazabáló), majd az ajtót visszazárva megnyugodva várta a reggelt.

Nem sokkal napfelkelte után a katonák szekérre rakták a hordókat és gyors menetben indultak Siklósra. Alig hogy eltűntek az út kanyarulatában, Viktor mester is befogatott saját szekerébe, mondván, hogy itt már nem maradhat, hiszen ha a labancok felfedezik a cserét, őt kezdik majd elsőnek faggatni a hóhérszerszámokkal. Így aztán együtt indult Mátéékkal a rejtekbarlang felé, ahol Veronika és Rózsa már nagyon várta vissza őket. Mikor azonban a hordókat felnyitották, csak négyben volt puskapor, az ötödiket a nagy csereberében eltévesztette a diák. Ügyes ez a fiú, de azért jobb, ha nem áll le senkivel itt-a-piros-hol-a-pirosozni.

Ezalatt a mit sem sejtő labancok beérkeztek a siklósi várba, ahol Eberstein elégedett arccal fogadta őket. Megdicsérte a sikeres akció résztvevőit, majd utasította a számvevőt, hogy vegye át a szállítmányt. A számvevő odalépett az első puskaporos hordóhoz, szakszerű mozdulattal kiütötte a fenekét, és belemarkolt. Dejszen ez közönséges homok!, kiáltott fel hitetlenkedve. Sorra nyitotta fel a többit is, de hát mindegyikben homok volt. Az ezredes ordítva fenyegette meg pisztolyával Bisteritzet és az embereit: Hát mit hoztak maguk, agyonlövetem valamennyit! Felrúgta az utolsó, még bontatlan hordót és dühösen belelőtt. Na, erre lett aztán parádés tűzijáték, mint ’gusztus huszadikán, ’kotmányunk ünnepén! Miután a füst eloszlott, a katonák olyan formán mutattak, mint Vitéz Lájszló ellenségei, a kormos pofájú ördögök. Amália ismét feltehette volna hites urának az állandóan visszatérő kérdést: Hát hogy néz ki már megint, Eckbert?!