A magam részéről ezzel a poszttal töltöm meg az olvasók (remélhetőleg) kitisztított csizmáját. Ho-ho-ho-hó!

Tombolt a nyár, tombolt a szerelem az ifjú szívekben. A környülállások azonban nem sok időt hagytak az enyelgésre: Máté és Veronika ezen a reggelen is teljesen másféle tevékenységgel volt elfoglalva. A kapitány egy erdei tisztáson célba lőni tanította mátkáját, mert szerette volna, ha a leány még tüzesebb lenne..., pontosabban, hogy meg tudja védeni magát akkor is, amikor Máté nincs mellette. Körülöttük egy Csukma nevű kis puli keringett fáradhatatlanul, akit pár nappal előbb kaptak ajándékba az öreg Siklósitól.

A komoly gyakorlás közben egyikőjük sem vette észre, hogy az egyik terebélyes tölgy ágai közül Kampós, az ismert korhely naplopó leste őket Dudva György megbízásából. A korcsmáros ugyanis nem tudott belenyugodni Veronika elvesztésébe és minden követ megmozgatott, hogy nyomára bukkanjon. Miután eleget látott, Kampós csendben lebocsátkozott a fáról és sietett Dudvához.

A spion beszámolt megbízójának a felfedezésről, közben derekasan pusztítva a korcsmáros által felszolgált ételt-italt. A bort csak úgy üvegből, a kolbászt egy szál késsel karikázva - na, ezt sem hívná meg a kényes Amália születésnapi zsúrra. (Nem beszélve lord Brett Sinclairről, aki még teára sem.) Dudva igencsak megörült a hírnek, végre ismét reménye nyílt, hogy rátegye mocskos kezét a Veronika pruszlikja alatt rejlő bájakra. Sietett is azonmód fel a várba, jelentést tenni az ezredesnek. Ebersteint valami ismeretlen nyavalya gyötörte, aléltan ücsörgött szobájában, fején kötéssel, amitől úgy nézett ki, mint a tüzes víztől másnapos Incsu Csunna. Dudva beszámolóját meghallván azonban egyből magához tért, és Kammerer főhadnaggyal gyors tanácskozásra ült össze, hogyan lehetne elfogni az általuk rettegett Tenkes kapitányát.

A másnap ismét az erdei tisztáson találta Mátét és Veronikát, akik ezúttal a kardvívást gyakorolták. Egyszer csak lövés dörrent, Máté előkapta messzelátóját és az utat kezdte figyelni. Hamarost két kuruc lovas tűnt fel, akiket egy kis létszámú labanc csapat üldözött. Máté a borospincéknél levő rejtekhelyre küldte Veronikát, majd a fák között a menekülő kurucok felé vágtatott. Egy bokros résznél elébük ugratott, és gyorsan maga után hívta őket egy kies oldalvölgybe. Itt biztonságban vagyunk, mondta nekik, de ekkor a két „kuruc” pisztolyt rántott. Ó, hogy a ragya verje ki az ezredest, micsoda csapdát állított! Szerencsére Mátét nem hagyta el lélekjelenléte: a közelebbi katonát egy gyors mozdulattal maga elé rántotta a nyeregbe, élő pajzsul. A másik labanc rájuk sütötte pisztolyát, de a kétbalkezes gyökér saját társát találta el, így az élő pajzsból néhai lett. Máté visszalőtt, és azonmód társa után küldte a másvilágra.

Ezalatt a fogadóba Pityik őrmester érkezett, akivel Dudva egyezkedni kezdett. Felajánlotta az őrmesternek, hogy holtig ehet-ihat nála ingyen, ha Veronikát elfogja és visszahozza neki. Hisz az ezredes úr már nekem ígérte, de az a gazember Tenkes kapitánya elrabolta tőlem!, panaszolta. A zsíroshajú labancot persze nem ez a sirám hatotta meg, hanem a felkínált hordó bor, amit alaposan meg is kóstolt, mielőtt elindult volna embereivel a Kampós által megjelölt helyre.

Miközben a kis Csukma őrt állt a pincerejtek bejáratánál, Veronika egy nagy fűzfakasba rakosgatta a pisztolyokat. Majd a nyikorgó kosárral ölében serényen felment a lépcsőn, és a pincét bezárva gyors léptekkel indult a pulival az erdő felé. Így a nem sokkal ez után érkezett Kampós és Pityik a rejtekhelyen nem talált senkit, de az őrmester a porban felfedezte a lány nyomait. A fene se gondolta volna erről az iszákos labancról, hogy a kitűnő Fenimore Cooper úr róla mintázta meg Nyomkereső nevű regényalakját!

Sietett a leány, ahogy csak bírt, de hát nehéz volt a kosár, az üldözők ráadásul lóháton követték. Ezért úgy döntött, bevárja a labancokat és egy széles fatörzs mögött megbújva várt rájuk felhúzott kakassal. Pityik is felhúzott kakasként rohant a lány nyomán, de annak első lövésére bizony visszahőkölt és gyorsan fedezéket keresett. Veronika jól megtanult a pisztollyal bánni, az egyik labancot egy jól irányzott lövéssel leterítette – ez se pusztít több bécsiszeletet.

Csukma is derekasan küzdött, nagy csaholással támadta meg a rejtőző őrmestert: úgy kapaszkodott fogával annak botjába, hogy még akkor se engedte el, amikor Pityik ringlispílként megpörgette. Végül azonban győzött a túlerő, Pityik, Kampós és a harmadik katona megkötözte a lányt. Az őrmester maga elé (naná!) ültette a nyeregbe, így indultak a vár felé. Három férfiember egy gyönge lyány ellenében, ennél nagyobb győzelmetek sose legyen, káposztazabálók!

A nagy izgalom közepette a labancok nem vették észre, hogy a kis puli felkapta a földről Veronika ruhaszalagját és elfutott vele. Hamarosan rátalált az erdő egy másik részén rejtőző Mátéra, aki azonnal felismerte a szalagot, hiszen a múlt éjjel ő maga bontogatta azt szerelmi játszódás közben. Gyerünk, Csukma, keresd!, kiáltotta a szerelmes kapitány, és lovára pattanva indult az okos kutya után.

Hamarosan utol is érte Pityikéket. Az út mentén a jó Siménfalvy Sanyi bácsi legeltette a nyáját, amiről Máténak kitűnő ötlete támadt. Kerítsd meg, kerítsd!, utasította a pulit, aki az öreg juhász kutyáival együtt terelni kezdte a jámbor birkákat, amik aztán teljesen eltorlaszolták az utat.

Az őrmester kénytelen volt visszafordulni szép foglyával és csúnya embereivel. Ám ekkor jött a Tenkes kapitánya, mert ő odacsap, hol sanyargatni lát! (Ebből milyen jó kis nótát lehetne írni!) Szélvészként rontott a labancokra, Veronika leugrott a megriadt őrmester elől, és összekötözött kézzel szaladt Máté felé. A kapitány kirántotta kardját, és a vágtató ló hátáról a földbe hajította. Miközben a dragonyosokat a karikásával „osztotta”, Veronika a kard élén igyekezett elvágni a csuklóját szorító kötelet.

Nem volt szükség kardra, pisztolyra, Máté a karikásostor csapásaival megfutamította a gyáva cenkeket. Majd Veronikához sietett, hogy kioldja köteleit, mert úgy látszik, a kard mégsem volt ehhez elég éles. (A fegyverkovácsot azonnali hatállyal megfenyíteni!) A nagy örömben nem vették észre a közeli bokorban rejtőzködő sötétlelkű Kampóst, aki már célzásra emelte pisztolyát. Szerencsére az öreg Siménfalvynak helyén volt a szíve és a szeme, és horgas végű botját a spion felé hajítván kiütötte a kezéből a fegyvert. Kampós erre kést rántott és rárontott Mátéra. A kapitány vasmarkának szorításában Kampós elejtette a gyilkos szerszámot, ami pengével felfelé állt bele a földbe. Halálos birkózás kezdődött, aminek végén Máténak sikerült a merénylőt lerúgnia magáról, és Kampós teljes súlyával vágódott hanyatt, egyenest a felmeredő pengébe. Joccakát!

A szerencsés kimenetelű küzdelem után a kapitány megköszönte a segítséget az öreg Siménfalvynak, aki, vállán egy fekete hollóval, így búcsúzott a fiataloktól: „Aztán ne felejtsétek kedveseim: a levél iránytűje az irányítószám!” Máté karjába zárta szerelmét, majd a lenyugvó nap sugáraiban fürödve egymást átkarolva indultak el a boldogság virágokkal szegélyezett ösvényén a madárcsicsergéstől hangos erdőben, lábuk mellett Csukma futkorászott vidáman. Szerelmes pár, naplemente, kis kutya – biztos reczeptje a sikernek.