A kudarcba fulladt kótyavetye után Eberstein ezredes hiába várta vissza Adonis alkatú kapitányát a második 100 arannyal, Bruckenbackert azóta már piros pántlikával megkötött ajándékként leszállította Buga Jakab Bottyán generális táborába. A hadisarc hiányzó részének előteremtése érdekében ezért Eberstein a rosszarcú siklósi korcsmárossal, Dudva György urammal kezdett disputába a vár egyik bástyáján. A korcsmáros álszent arccal sajnálkozott, hogy őnéki nincs kölcsönözhető pénze, van viszont egy kitűnő ajánlata. Siklóstól nem messze buzog fel a Büdöstapolca nevű gyógyforrás, a környékbeliek oda járnak csúzt, köszvényt, minyavalyát gyógyíttatni. Sőt még szekereken is fuvarozzák szerteszét a vizet, és ebből szép pénzt húznak. Miközben az ezredes és Amália távcsövön át nézegette a feredőzőket, Dudva úr Veronikát vizslatta olyan kéjsóvár arccal, hogy a szemérmes lyány nem is tudta állni a pillantását.

A rafinált Dudva felajánlotta, hogy ő kibérelné a vízhordás jogát, és ezért havi díjat fizetne az ezredesnek. Az üzletet azon nyomban nyélbe is ütötték, és Amália, akit napok óta gyötört valami derékfájós nyavalya, máris nyafogva kérte, hogy hozassanak a várba egy hordóval a csodavízből. Ennek a víznek amúgy tényleg gyógyító ereje van, pár évvel előbb magam is tapasztaltam, amikor az a pikáns kalandom volt Lőcsén Korponayné Ghéczy Juliannával és a szerelmi ténykedés közben meghúzódott a derekam. Hej, az volt ám csak tüzes menyecske, a hófehér bőrével! A köznép csak úgy hítta, „a lőcsei fehér asszony” – valami jó tollú íróember igazán írhatna majd egy regényt a viselt dolgairól.

Na de hogy szavamat ne felejtsem, a gyógyulni vágyók között ezen a reggelen feltűnt az öreg Siklósi bácsi is Máté kíséretében. Az ismerős falubelieket köszöntve éppen beleereszkedett a vízbe, amikor a vár felől labanc lovascsapat érkezett Eberstein ezredes és Pityik őrmester vezetésével. Máténak már nem volt ideje búvóhelyet keresni, viszont szerencsére éppen volt nála egy takaros kecskeszakáll meg egy szögletes keretű ókuláré. Kalapkarimáját felhajtotta, és így elváltoztatván szakasztott úgy nézett ki, mint valami vándororvos. Mire a labancok a vízhez értek, ő már harsány hangon gajdolt a fürdőzőknek: Fűben, fában, földben, vízben van az orvosság. Ami az egyik embernek orvosság, az a másiknak méreg.

Eberstein érdeklődve nézte, miféle orvoslást végez Máté, majd faggatni kezdte. A furfangos kapitány előadta meséjét, miszerint ő csak egyszerű fürdőmester, viszont ért mindenféle betegséghez. A vízből Siklósi bácsi buzgón helyeselt, bizonygatva a bárónak, hogy ennek a fürdőmesternek olyan a keze, mint az angyaloké. Na, akkor magammal viszlek a várba, mert pont egy ilyen emberre van szükségem, jelentette ki az ezredes, és kiadta a parancsot, hogy ültessék fel az egyik lóra Mátét. Ő úgy tett, mint aki életében nem látott még lovat, panaszolta, hogy fél tőle, mert elől harap, hátul meg rúg, de Eberstein nem törődött a kifogásokkal.

Az egyik katona nagy nehezen feltuszkolta a ló hátára Mátét, ám a nagy igyekezetben fordítva. Most lett aztán nagy röhögés a labancok körében, ahogy Máté az ókuláréját igazgatva kereste a ló fejét, de sehogy se találta. Az őrmester majd leszédült nyergéből, úgy nyerített (de ronda öröme van ennek, atyaég!), Ebersteinnek is csorogtak a könnyei. Végül két katona felemelte Mátét a nyeregből, a harmadik meg megfordítva alávezette a lovat, így aztán végre elindulhattak a várba. Az ezredes még búcsúzóul kihirdette, hogy mától a feredésért mindenki fizetni köteles az ő megbízottjának, és aki nem fizet vagy ingyérbe szállítja el a vizet, azt börtönbe csukatja. Ó, hogy nőjön be az orrod lyuka!, morogták csendben a falusiak.

A várba visszaérkezvén Eberstein azonmód Amáliához sietett. A szépasszony szenvedő arccal hevert nyoszolyáján, férjura igyekezett lelket önteni belé mondván, hogy egy csodálatos hírű fürdőmestert hozott magával. Az ezredes behívatta Mátét, aki rögvest hozzá is látott a ráolvasáshoz: „Fűben, fában, vízben van az orvosság.” Majd az alaposabb vizsgálat elvégzése következett, ám erről a selyma Máté már kiküldte Veronikát és az ezredest is – bár ez utóbbi meglehetősen vonakodva hagyta csak el a szobát. Amália teljes bizalommal hanyatlott a jóképű fürdőmester kezei alá, aki ezt a bizalmat jó fertályórán keresztül ki is használta. Hogy mi történt a zárt ajtó mögött, azt nem tudjuk, de az tény, hogy a „vizsgálat” ideje alatt Eberstein egyre feszültebb arccal járkált fel-alá a folyosón, kínjában végül már a homlokát vakarászta – csak nem szarvakat érzett nőni kezdeni?

Végre gondterhelt arccal kilépett a szobából a javasember, és a báróné súlyos állapotjára tekintettel azonnali fürdőkúrát rendelt. Az ezredes rögvest kiküldte egy szekérrel Pityik őrmestert és katonáit; Máté a lelkükre kötötte, hogy pontosan onnan merjék a vizet, ahol ő állt, amikor a falubelieket gyógyította. Miközben az őrmester a vízért járt, Veronika titokban figyelmeztette Mátét, vigyázzon, mert Pityik gyanakszik rá, és már az ezredest is igyekezett felpiszkálni. Azt mondta neki, a Tenkes kapitánya nem alszik, árulta el a lány. Hát az meg kicsoda?, kérdezte Máté, tettetve magát. Nem is sejti?, kérdezett vissza mosolyogva a leány.

A szekér hamarosan visszaérkezett, a fürdőmester viszont nem volt elégedett. Teljesen kihűlt a víz, ráadásul az ízéről érezni, hogy nem is onnan hozták, ahonnan ő mondta, panaszolta az ezredesnek. Majd megkérte a bárót, kísérje el pár emberrel, mert úgy látszik, a sikeres kúra érdekében neki személyesen kell felügyelnie a vízhordást. A forráshoz érve Máté megmutatta a kísérőnek felfogadott helybeli parasztnak, hogy hol merje a vizet. A gyorsabb tempó érdekében az ezredes láncba állította katonáit, így adogatták egymásnak a facsöbröt. Máté eközben úgy döntött, ő maga is megfürdik, és rábeszélő hangon hívta Ebersteint is, hogy csatlakozzon. A báró némi hezitálás után hagyta magát meggyőzni, és gatyára vetkezve beleereszkedett a vízbe.

Máté egyre beljebb csalogatta: Erre jöjjön, itt buzog, érzi már? Majd a szokásos ráolvasás után (fűben, fában, vízben van az orvosság) elkezdte a „kúrát”, utasítván az ezredest, hogy a nemes iszappal sorra kenje be különböző testrészeit. Mikor a főlabanc a kencézésben a pofázmányához ért, Máté egy hirtelen mozdulattal két marék iszapot vágott a szeme közé. Majd megragadván az ezredes nyakát, párszor a víz alá mártogatta a fejét, közben megfenyegette: hagyja meg a vizet a szegényeknek, ne üsse bele az orrát vagy különben ő üti bele, de abban nem lesz köszönet. Ezzel kiugrott a partra, és az ezredes ruháját, fegyverét elragadva felpattant az egyik lóra és az elképedt katonák között elvágtatott.

A rejtekbarlangban egyre többen leltek menedékre, így amikor Máté belovagolt, már egész sereg környékbeli fogadta. A kapitány előadta nekik a fürdős kalandot, megnyugtatván mindenkit, hogy csak nyugodtan hordják továbbra is a vizet. Majd elmélázó arccal Veronikáról mesélt, aki a várban „mindent” megmutatott neki (jóképű gyerek ez a Máté, úgyhogy ez nem is csoda...), és megfogadta, hogy hamarosan elhozza onnan a lányt.

Eközben a gatyás-sáros Eberstein visszaérkezett a szekéren a várba. A rászáradt iszapréteg miatt hű őrmestere sem ismerte meg, és majdnem kikergette a gyanús alakot. Majd az emeletről lesiető Amália nézett végig rajta szánakozva: Hogy néz ki már megint, Eckbert? Menjen és fürödjön meg! Erre már csak dühös ordítás szakadt ki a báróból, megfenyegetvén az egész helyőrséget: Aki ebben a várban fürdővízről beszél, azt saját kezűleg koncolom fel!

Úgyis van, büdösödjetek csak meg, labancok, ahányan csak vagytok!