Egy vallomással tartozom. Nem szeretem különösebben az operát, a zenét még csak-csak, de az áriákat már nem igazán. Az operettel meg ki lehetne üldözni a világból; könnyűzenei eszmélésem idején, a 70-es, 80-as évek fordulóján mélyen egyetértve énekeltem a HBB-vel: "Sohasem tudtam rock and rollozni én, / Operettbe vittek mindig a hét végén, / Száz éve már a barométer esőre áll, / Helyettem a babám a Hajmási Pálra vár."

Azt meg pláne cikinek találtam, hogy az operákban a meggyilkolt szereplő még jópár percig énekel, amíg végre kileheli a lelkét. Aztán ahogy telt-múlt az idő, és egyre régebb óta vagyok fiatal, rá kellett jönnöm, talán bennem van a hiba. Talán nem véletlen az operett népszerűsége a német, osztrák, magyar nyelvterületeken, és talán nem véletlen az operák elsöprő népszerűsége az olasz, francia, német, és tulképp minden más nyelvterületeken. Fülemben cseng egy évekkel ezelőtti rádióműsor, amiben Fábry Sándor mesélt arról az élményéről, amikor valami olaszországi, vidéki, ráadásul szabadtéri operafesztiválon a domboldalban ücsörgő kétkezi munkás közönség soraiból az egyik fejkendős parasztnéni odafordult a szomszédjához talán az Aida egyik áriája közben és csak annyit mondott neki: Nostro Verdi!

Gyerek és serdülő koromban elsöprő népszerűséggel bírt a Magyar Rádió "Ki nyer ma?" című komolyzenei műsora minden hétköznap a Kossuth Rádió Déli krónikája után. Élő adás volt az Astoria Szálló halljából, a Kossuth Lajos utcában mindig tömegek álltak és néztek befelé a kirakatüvegen keresztül, miközben zsebrádión hallgatták az adást. (Egyszer én is elmentem megnézni, saját kisrádiómmal a fülemen, onnan tudom.) Ha jól emlékszem, öt komolyzenei részletet játszottak be, az adott nap játékosának fel kellett ismernie mindet. Volt plusz egy versenyző is, ő csak egy feladványt kapott a végén, ha mindent sikerült megfejteniük, akkor komolyzenei hanglemezt, esetleg koncertjegyet nyertek.

Én a közeli Eötvös Gimnáziumba jártam (ahová például a fent említett Fábry Sándor is vagy tíz évvel korábban), és magyartanárnőnk, a drága emlékű T.S.-né Julika néni egyszer szóba hozta, hogy egyik tanítványa kiszökve a tanintézményből, jelentkezett és be is hívták az egyik műsorba. Mivel az összes zenei részlétet sikeresen felismerte, nemcsak az adott napi ajándék hanglemezt nyerte meg, hanem megmenekült egy osztályfőnöki intőtől is...

Szóval egy idő után kezdtem úgy érezni, a P.Mobil, Edda, Kiss, AC/DC, Iron Maiden vonulat mellett tájékozódnom kellene az úgynevezett "komoly" zene területén is, ezért szüleim könyvespolcáról rendszeresen leemeltem és olvasgattam a Balassa Imre / Gál  György Sándor-féle Operák könyvét. Ehhez plusz lökést adott a KFT 1984-ben megjelent Bál az Operában c. lemeze, és az azon hallható hasonló című szám, mert a szövegben szereplő operahősök nagy részéről fogalmam sem volt, kicsoda, és internet híján ezt a könyvet bújtam, hogy képbe kerüljek. (Ahogy ezt már a vonatkozó KFT-s bejegyzésemben említettem.)

Na de miért hozod elő mindezt?, kérdezheti a kíváncsi olvasó. A válasz a Klubrádió mai, Klubdélelőtt című adásában hallott beszélgetés. Ebben ugyanis többek között a vietnámi születésű, de már magyar állampolgár Ninh Duc Hoang Long operaénekessel beszélgetett a műsorvezető Kun Zsuzsa. (A linken 101:49-től.) Az ő műsorát rendszeresen hallgatom, mindig odafigyeléssel és elképesztő érzékenységgel kérdez, viszont a fenti okok miatt a vietnámi operaénekes nevét és munkásságát eddig nem ismertem. A beszélgetés a Hazám, hazám kezdetű áriával indul a Bánk bánból Longi (ez a saját értelmezése szerinti becenév, még mielőtt) előadásában, ami korosztályom számára a cucilista időszak Önök kérték c. műsorának egyik állandó darabjaként volt ismert, Simándy József előadásában. (Zárójel: az előre megbeszélt "spontán" kívánságműsor vált röhejessé a zseniális Markos-Nádas-féle 1983-as feldolgozásban, elég, ha csak csak annyit mondok: Hasszán, Hasszán, te mindenem!)

Azonban számomra is teljesen váratlanul az áriát hallgatva elhomályosult a monitorom, valami szúró érzés indult meg a szemem sarkából és fokozatosan az a gondolat erősödött bennem, hogy én még ilyen gyönyörűségeset nem hallottam. A beszélgetésből aztán megtudjuk, hogy a srác ösztöndíjjal került Magyarországra és letelepedett itt, ezt az áriát a Virtuózokban énekelte el 2018-ban. Megkeresztelkedett, mert megszerette az országot, a keresztapja Kiss B. Attila operaénekes, és a keresztségben a László nevet kapta. Akkor szervusz, Laci!, mondja nevetve a műsorvezető, Longi vele nevet, és én sem vagyok szomorú. Felesége szintén vietnámi, aki utána jött és most ő is itt él Magyarországon, van egy lányuk és most várják a második gyermeküket. Longi magánénekesként tagja az Állami Operaháznak, decemberben több fellépése is lesz az Erkel Színházban. 2022 áprilisában a felújítás után újra nyit az Operaház, és a művész Verdi Simone Boccanegra c. operájában énekel majd Placido Domingo mellett. (Itt esett le az állam a földre.) Izgulok, vallotta be Longi nevetve, és én is röhögök. Öt évvel ezelőtt, amikor Domingo Budapesten járt, órákig vártam rá az Operánál, hogy dedikáltassak vele egy fényképet, nagyon fáztam, de most együtt fogunk állni a színpadon, ez csodálatos, emlékszik vissza Longi, Én meg gyorsan rákeresek arra a Virtuózok adásra, amikor Longi Kukorica Jancsi belépőjét énekelte olyan sikerrel, hogy még Miklósa Erika, a magyar operatörténet egyik non plus ultrája is elsírta magát. (Én is, de ez mellékszál.)

Az egyre fokozódó fideszes migráncsozáshoz ezek után már csak annyit: Kedves barátaim, hallgassunk inkább operát! (Lehetőleg vietnámi művészek előadásában.)