A múltkori részt cliffhangerrel zártuk, meglépett a víziszörny, de Matula gyors akcióterve reményt ad a kétségbeesett Tutajosnak. Csónakba szállnak, Matula újabb különleges pákászeszközzel ismerteti meg Gyulát: a fentővel. Hosszú bot végén háromágú kampó, ezzel kell kotorászni a mederfeneket. 100 méter zsinórt nem nyel el a föld, ismételgeti többször is Matula. Az öreg csendesen evez, egy lapáttal hogy tudja ilyen egyenesen hajtani  a ladikot, kérdezi magában Tutajos. Matula időnként megáll, kotorászik a zsinór után, de semmi. Tud evezni?, kérdezi váratlanul. Tutajos ugyan már kezd rájönni, hogy itt a berekben nem érdemes köntörfalazni, de azért még mindig szégyelli, ha valami nem megy neki. Hát, megpróbálhatom, mondja bizonytalanul, mire Matula: Szóval nem tud, na mindegy, akkor a fentővel próbálkozzon. Tutajos becsülettel gereblyézi a feneket, időnként kiemeli a kampót, de avatatlan szemével végül mégsem ő veszi észre az iszapos zsinórt, hanem Matula. Kösse rá a végét az orsóra és tekerjen fel belőle, amennyit tud, utasítja Tutajost.

Egy idő után a zsinór megfeszül, Matula átveszi a botot és Tutajost ülteti az evezőhöz. Ha elkezd húzni a harcsa, maga csak nyomja a vizet, mindegy hogyan, az a lényeg, hogy mozgásban legyünk, adja ki az új utasítást az öreg. Egyszer csak rántás, a hal megindul, Matula próbálja megállítani, Tutajos hátul lapátol. Úgy suhannak, mintha motorcsónakban ülnének, a nádszálak száguldanak hátrafelé, az izgalom szokatlan bőbeszédűségre sarkallja Matulát is, egy perc alatt két mondatot is mond. A harcsa bedob minden trükköt, húz jobbra-balra, mint bizonytalan választópolgár a szavazófülkében, hátrafelé is próbál úszni, de Matula lassanként egyre közelebb húzza a csónakhoz. A küzdelem tetőfokán feláll, egyik kezében a bot, másikban a vágóhorog, amivel végül sikerül a csónakba emelnie a kapitális harcsát. Most már a miénk, mondja diadalmasan az ámultan pislogó Gyulának. Megvan vagy tizenöt kiló, beviszem Nancsinak, mert kettőnknek sok lenne, teszi még hozzá. Visszaeveznek a partra, majd a jól végzett munka után kiülnek a gunyhó elé pihenni. Matula pipára gyújt, Tutajost ismét megkínálja szivarral, de Gyulánk udvariasan elhárítja. Egy héten elég egyszer behányni szivartól, gondolja magában.

Másnap reggel alapos izomlázzal ébred, a küzdelem a harcsával és a szokatlan evezés megviselte. Most kell rádolgozni, mert különben csak itt fog feküdni egész nap, biztatja Matula. Amíg a reggelit készíti, elküldi a fiút úszni egyet, mert ilyenkor szinte meleg a víz. (Ja persze, egy 13 évesnek lehet, de így negyven ötven felett csakis a termál, teszem hozzá saját észrevételemet.) De nem hoztam fürdőnadrágot, szabadkozik Tutajos. Nem is arra gondoltam, hogy a nadrágot kellene megfüröszteni, mondja erre Matula. Ez az érvelés támadhatatlan, Tutajos így végül egy szál törölközőben elindul a vízhez. Fázósan beleereszkedik, de aztán pár csapás után vidáman úszkálni kezd, fickándozik, mint hal a vízben, hogy stílusosak legyünk, a magam részéről mindenesetre borzongva nézem. Mire visszaér a gunyhóhoz, kész a reggeli, az előző napi megkocsonyásodott hallé pirítósra kenve. Tutajos nekilát és egymás után tünteti el a méretes kenyérszeleteket: Ez nagyon jó, nagymama és Nancsi néni is elbújhat mellette, jelenti ki tele szájjal. De ez maradjon köztünk!, figyelmezteti Matula somolyogva.

A mai napi program madármegfigyelés, gukker a hátizsákba, emberek a csónakba, Csikasz vágyakozva néz rájuk, de Matula nem engedi, hogy velük jöjjön. Ismét Tutajos előtt a lehetőség, hogy evezzen, felkapja a lapátot, meríti a vízbe férfiasan, a csónak el is indul, de nem egyenesen, hanem körbe-körbe. Mit csinál, nem ringlispíl ez!, szól rá Matula. Én két evezővel szoktam, magyarázkodik Tutajos. "Kettővel? Iszen eggyel sem bír", mondja erre Matula. Aztán megmutatja a technikát, amit nyilván minden olvasó kívülről fúj: "A lapjával húz, az élivel kormányoz." Majd visszaadja az evezőt, Gyula derekasan igyekszik az elméletet átültetni a gyakorlatba, ami végül úgy-ahogy sikerül. Szóba kerül Tutajos kebelbéli cimborája is, Gyulánk lelkesen meséli, hogy Bütyök a táborozás után ide fog utazni. Úgy hívják, hogy Bütyök Béla?, érdeklődik barátságosan Matula. Nem, az csak a beceneve, mindenkinek van ilyen az osztályban. És a magáé mi?, jön a következő kérdés, pont a legjobbkor. Tutajos…, mondja erre Tutajos az evezővel bénázva. Bárki más a hasát fogva kezdene erre röhögni, de Matula csak bólint és kijelenti: Hát, tutajosnak elég hitvány, de majd teszünk róla, hogy összeszedje magát.

Miközben lassan csorognak, Matula mesél a nádas madárvilágáról, a víz szélén bogarászó kis szárcsákról, a ragadozó barnakányáról. Megtudjuk, hogy a kánya időnként halat is fog, de van úgy, hogy akkora halat is ki akar emelni, amit nem tud felemelni. A hal aztán lehúzza a víz alá és megdöglik. A hal?, kérdez erre vissza Tutajos. Ülj le fiam, egyes, mondaná erre bármelyik biológiatanár, kivéve a vajszívű Lajos bácsit és persze Matulát. Fogtak itt egyszer egy húszkilós pontyot, annak a hátába bele volt nőve két láb csüdig, teszi még hozzá az öreg, amit szokásos nagyotmondó horgászdumának tartanánk és hangosan röhögnénk rajta, ha egy mezei horgásztól hallanánk, de Matulától természetesen elfogadjuk és elismerően azannyázunk magunkban. Tutajos fantáziája meglódul: De jó lenne egy puska az ilyen kánya ellen! Van nekem, majd kihozom, mondja erre az öreg, Gyulánk meg már látja magát, amint az osztálytársak elismerő pillantásától kísérve meséli, miket lőtt puskával a nyáron.

Újabb madarak tűnnek fel, szürkegém, dankasirály, Matula természetesen mindegyikről mindent tud. (A könyvben a gém vagy hatmétereset köp, amikor elhaladnak mellette, a szemérmes Fekete István úgy írja "hátrafelé", na a filmben ilyet sajnos nem látunk, pedig ezt azért megnéztem volna.) Mielőtt kikötnének, gyönyörű tündérrózsák közt siklanak el, a városi népek ezektől teljesen el vannak ájulva, egymásnak mutogatják a Margitszigeten, pedig ha meghallgatnák az öreget, lehet, hogy csalódnának: Vízitök ez, a levele és a szára is olyan, mint a közönséges töknek.

Kiszállnak, Matula figyelmezteti Tutajost, hogy mindig a nyomába lépve haladjon és ne álljon meg, mert elsüllyed. Gyulánk elegendő mennyiségű témába vágó romantikus kalandregényt olvasott már, ellenvetés nélkül indul Matula után. Lépteinek zaja azonban vagy tíz decibellel hangosabb, mint Winnetou-é, az öreg kénytelen rá is szólni: Ne csörtessen már! (Oké, azt azért ismerjük el, hogy mokasszinban könnyebb halkan osonni, mint 44-es gumicsizmában.) A zsombékok közt lépegetve tényleg sok érdekességet látnak: kakukkfiókát a nádirigó fészkében, békára vadászó siklót, stb, majd megérkeznek a címben jelzett leskunyhóba. Ez tulajdonképpen nem más, mint náddal benőtt megfigyelőhely, Matula csendben széthajtja a leveleket és már indul is a mozizás, mint megboldogult ifjúkorom törzshelyén, a tabáni Diadal filmszínházban.

Jobbról kócsag, balról búbos vöcsök, föntről lecsapó héja, nagy riadalom a madárnépség körében. Tutajos alig bír magával: Mégis jó lenne most az a puska! Persze, egy lövéssel elriasztaná innen az egész madársereget vagy két hétre, válaszolja Matula. Annak a héjának is van vagy három fia, legfeljebb éhendöglenének, szerintem jobb nem beleszólni ezekbe a dolgokba. Tutajos azonban tovább heveskedik: De az a szegény vöcsök mégis csak ártatlan! Az öreg erre csak göcög: Hát, embert nem eszik, az igaz, de ha a halak beszélni tudnának… Aztán tovább szemlélődnek, van is mit nézni, bár a szűkebb költségvetés miatt nem olyan széles a kínálat, mit a Homoki-Nagy-féle Vadvízországban. A kanalas gém a közelben eteti a fiókáit, a felöklendezett kaját a kicsik örömmel csipegetik ki anyjuk csőréből, Tutajosnak azért ez már sok: De gusztustalan!, fakad ki, de persze megint Matulánál az igazság: Nincs tányérjuk, mit csináljanak, ha meg a fiókáknak jó így, akkor jó. Már késő délutánra hajlik az idő, amikor Matula visszahajtja a nádleveleket, mára vége a mozinak.

Mire Tutajos másnap reggel felébred, megérkezik Matula is a faluból, vállán a puska, zsákjában levél Bütyöktől. Tutajos azt se tudja, örömében melyikhez kapjon először, végül aztán a levéllel kezdi, amiben Bütyök arról értesíti, hogy szombaton érkezik. Majd a puskát kezdi vizsgálgatni, közben szeme megakad az öreg szarkán, ami rendszeres vendégként fel-feltűnik a gunyhó környékén. Tutajos már tisztára Kittenberger Kálmánnak vagy Széchenyi Zsigmondnak érzi magát: Le kéne lőni ezt a szarkát, mondja Matulának. Az öreg helyében én már biztos leordítottam volna a gyerek fejét (hát mindenre lőni akarsz, ami mozog, erre kell a puskám, apuskám?, vagy valahogy így), Matula persze más módszert választ. Öreg szarka ez, ismeri a puskát, figyeljen csak! Bemegy a gunyhóba, majd kijön a fegyver nélkül, aztán újra bemegy és kijön, kezében a puskával. Megemeli, a madár abban a pillanatban elrepül, Tutajos hitetlenkedve néz.

Végül Matula lehetőséget ad, hogy izgága barátunk kipróbálja a lövésztudományát: Ez ám a jó puska, egyszer nyolc libát lűttem vele egy patronnal, meséli, miközben papírlapot tűz az egyik fa oldalára. Mindenki meglepetésére Tutajos az első lövéssel eltalálja a lapot, az öreg elismerően bólint. Elsőre nem rossz, de máskor ne az orrával célozzon, vizsgálgatja Gyulánk vérző cserpákját. Tutajos bevallja, hogy még mindig cseng a füle a lövéstől. Majd megszokja, nyugtatja meg Matula.