Van ez a karácsonyi időszak körül ismétlődő „verseny”, a Whamageddon, aminek az a lényege, hogy kisebb-nagyobb közösségek összeállnak és a résztvevők igyekeznek elkerülni, hogy a december 1 - 24. közötti időszakban meghallják a Wham duó Last Christmas c. szerzeményét. (Last Christmas I gave you Mahart, ugye megvan?) Ebben az időszakban tehát különösen veszélyes helynek számítanak a plázák és a kereskedelmi rádiók. Akit váratlanul eltalál a dal, az azonmód kiesik és ezt be kell jelentenie a többi résztvevőnek. Nem tudom, az olvasók közül hányan ismerik ezt a népszokást, de akik részt vesznek benne, azoknak két jó hírem is van: 1) a blogger még sikeresen elkerülte ezt a csapást, 2) amíg ezt a posztot olvassák, nem fenyegeti őket a kiesés veszélye. Ezúttal nem a történelmi időrendet követjük, hanem a komolyabb témáktól haladunk a könnyedebbek felé.
A karácsony közeledte miatt először a legismertebb és a legrégebb óta működő csapat, a one and only Rolling Stones szerzeményét vesszük szemügyre. Ami nem más, mint a Sympathy for the Devil, a banda egyik legnagyszerűbb lemezének, a Beggars Banquet-nek a nyitó száma. A ’60-as évek vége és a ’70-esek első fele egyértelműen a Stones legnagyszerűbb időszaka volt, gyakorlatilag az akkor megjelent lemezeiknek köszönhetően kapták meg a "Greatest Rock 'n Roll Band in the World" jelzőt. Between the Buttons, Their Satanic Majesties Request, Beggars Banquet, Let It Bleed, Sticky Fingers, Exile on Main Street, Goats Head Soup, It’s Only Rock and Roll – hét év alatt nyolc olyan album, ami rockzenei állócsillagnak számít azóta is.
A Sympathy for the Devil (Szimpátia az ördöggel) egyike azoknak a számoknak, amik miatt Jaggeréket sátánista vádakkal illették a hipokriták. Természetesen pont az ellenkezője az igaz: a nyugati és a keleti blokk között javában dúló hidegháború és a „meleg” vietnámi háború miatt frusztrált békeszerető emberek dala ez, a szöveg ismeretében egyértelmű. hogy pont a háborús és mindenféle más erőszak ellen szól, a Jézus kivégzésétől a Kennedy gyilkosságig tartó két évezred szörnyűségeiről.
„…I was 'round when Jesus Christ
Had his moment of doubt and pain
Made damn sure that Pilate
Washed his hands and sealed his fate…
…I rode a tank, held a general's rank
When the blitzkrieg raged
And the bodies stank...
Pleased to meet you
Hope you guess my name
Ah, what's puzzling you
Is the nature of my game”
A villámháború, a blitzkrieg amúgy az egyik leggyakoribb háborús kifejezés, és nemcsak az eredeti, Hitler-féle elképzelés óta. (És ami természetesen a legritkább esetben jelentett ténylegesen gyors győzelmet.) Gyors katonai győzelemben reménykedett Napóleon Oroszország ellen 1812-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbia ellen 1914-ben („Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek”), és napjainkban Putyin cáratyuska, aki pár nap alatt gondolta elfoglalni Ukrajnát.
A II. világháborúban a blitzkrieg elképzelést a sztálingrádi csata húzta keresztül, amint az köztudott. Erről énekel nekünk az Accept, ami a blogger egyik legkedvencebb hard rock bandája volt a ’80-as évek második felében, főleg Udo Dirkschneider démoni énekhangjának köszönhetően. A Stalingrad c. opusz 2012-ben jelent meg, amikor Udo helyett már egy ideje (és azóta is) Mark Tornillo énekel szuperül, erről kár lenne vitát nyitni.
„Through streets and factories
Fighting hand to hand
Be prepared to die for the Motherland
So hungry, so cold
But there can be no surrender
For creed and pride, take hold
Blood is the cry, we'll do or die
For Stalingrad”
A II. világháború után aztán mindenféle szelek fújdogáltak, eleinte természetesen hidegháborúsak (a korszak egyik legjobb kémregényét, A kém, aki bejött a hidegről címűt mindenkinek ajánlom), aztán enyhébbek, egészen addig, amíg 1989-ben a berlini fal ledőlt és ezzel egy új korszak kezdődött Európa történetében. És most ismét némi privatizálás jön, mert ez tetszik a számomra fontos olvasóknak.
1987 novemberében a magyar kormány bevezette a világútlevelet, ami a pecsét szerint a világ összes országába érvényes volt, ez a korábbi „három évente Nyugatra utazás” lehetőségét teljes mértékben megváltoztatta. Szüleimmel ezt a lehetőséget természetesen '88 tavaszán kihasználtuk és a család Zaporozsec márkájú gépkocsijával kis körutat tettünk az osztrák határ túloldalán. Ugyan se Gorenje hűtőt, se videomagnót nem vettünk, csak pár tábla 30 dekás csokit meg néhány dobozos sört, a szabadság levegője mégis alaposan megcsapott. Aztán 1988 nyarán már azt élveztem, hogy pár egyetemi évfolyamtársammal kéthetes nyári munkán voltunk Kelet-Berlin mellett valami csempegyárban, és a világútlevéllel simán átjárhattunk Nyugat-Berlinbe, az erkölcsi fertőbe. (Ahol állítólag szexmozik és pornóboltok is voltak, de szerencsére ezeknek nyomát sem találtuk…) És a sors különös kegyelme folytán 1989 novemberében pont (Nyugat) Németországban, Wiesbadenben voltam egyik német-amerikai ismerősömnél, akivel leesett állal néztük a tévét, ami élőben sugározta a berlini fal lebontását. Hihetetlenül nagyszerű élmény volt.
Ezek után nem csoda, hogy az amúgy is örök kedvenc Scorpions Wind of Change c. száma nekem mindig is ezt a történelmi pillanatot fogja jelenteni, akármennyire is igyekszik másfél évtizede a fidesz kormány ezt a rendszerváltó momentumot átírni és kitörölni a nemzeti emlékezetből.
Na de közeledik a karácsony, ezért mentális és fizikai egészségünk érdekében lazítsunk kicsinyt és térjünk át serdülőkorunk két kedvencére. Ezek zenei stílusa nyilván nem írható le rockzenei paraméterekkel, de ha már nosztalgiázunk, akkor nosztalgiázzunk ezerrel. Mert hát ki ne szeretné az ABBÁ-t, akiknek Magyarországon bemutatott filmje a blogger ifjonti korának egyik meghatározó moziélménye volt.
Amit a nyíregyházi kertmoziban láttam 1978 nyarán a leggyönyörűbb unokanővéremmel evör, akibe természetesen szerelmes voltam, bár ő mással járt. A film vicces és magával ragadó, majdnem úgy, mint a Mamma mia, amit pár évtizeddel később gyermekeim anyájával láttam moziban, és amit legalább évente egyszer újra kell néznem vele azóta is. Ellencsapásként viszont itt van az egyik legmenőbb ABBA - Iron Maiden mashup, ezt mindenkinek ajánlom, már csak hogy ne térjünk le végleg a hard rock vonalról.
Amint az köztudott, az ABBA a Waterloo c. szerzeménnyel robbant be a világhírbe és nyerte meg az 1974-es eurovíziós dalfesztivált. És hát miről szól a dal? Párhuzamot von a szerelem perfektuálódása és Bonaparte Napóleon császár 1815-ös veresége között: a leányzó úgy adja meg magát a szerelemnek, mint ahogy Napóleon adta meg magát Waterloonál. Töri tanulmányainkból emlékezhetünk, hogy Napóleon Elba-szigeti száműzetése után 1815-ben visszatért Franciaországba és 100 napos hatalomátvétel után június 18-án csatát vívott az egyesült porosz-holland erők ellen a belgiumi Waterloonál, de vereséget szenvedett. Korábbi hatalma ezzel végleg megtört és a császárt Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben meghalt. (A közismert frivol megjegyzéssel élve: hosszú évekig feküdt szent Ilonán.)
A dal szövegét az angolul csak kevésbé tudók is nyilván ismerik, na de a svéd eredetit?
„Jo, jo - vid Waterloo Napoleon fick ge sig
Men, men - sitt öde kan man möta på så många skilda sätt…”
Hát nem csodálatos? Hát de!
Zárásul viszont tényleg ugorjunk le a rockos vonalról és csapjunk le a Boney M 1978-as lemezére, ez volt a Nightfly to Venus. Amit a szocialista hiánygazdaság és a félresikerült ideológiai vonal miatt nálunk nem adtak ki, bár a lemez egyes slágereit rendszeresen sugározta a Magyar Rádió (Painter Man, Rivers of Babylon, Brown Girl in the Ring). Az ősbűn a Rasputin c. szerzemény volt, emiatt tette a cenzori hivatal az egész lemezt indexre. Természetesen ez a lépés eszement módon megnövelte a keresletet a lemez iránt, akkoriban voltam 7.-es és az egyik osztálytársam külker vonalon dolgozó szülei szinte azonnal beszerezték az albumot, ami az osztálybulikon aztán teljes hangerővel szólt. Nem beszélve drága Margó nagynénémről, aki szegediként a „kishatárforgalom” c. népi játék keretében rendszeresen járt át Jugoszláviába, és többek között ezt a lemezt is beszerezte a Cezar Vinjak nevű konyakféleséggel együtt.
Na de miért dobta le az ékszíjat a magyar cenzúra agya az album kapcsán? Hát a Rasputin miatt, ami a lemez második száma volt, back to back a címadó Nightfly to Venus-szal. Ám amíg a rádió hétfő délutáni kivánságműsorában (műsorvezetők Takács Marika és Gálvölgyi János) a Nightfly… rendszeresen elhangzott, a Rasputin egyszer sem. Ennek oka a dal utolsó sora volt: „Oh, those Russians…”
Pedig maga a szám teljesen korrektül írja le II. Miklós cár és főleg felesége, Alexandra bizalmas kapcsolatát a magát prédikátornak és gyógyítónak nevező Grigorij Raszputyinnal. Az egyszerű muzsik sorból a cári udvar kegyeltjévé emelkedett Raszputyin története izgalmas, akit érdekel, az számos írást talál erről a neten. Közkeletű volt az a vélekedés is, hogy a szerzetes Alexandra cárnét is…. , hogy úgy mondjam, tollhegyére tűzte, de erről nincs írásos bizonyíték, bár a Boney M ezt tényként közli:
„Ra-ra Rasputin
Lover of the Russian queen
There was a cat that really was gone
R-ra Rasputin
Russia's greatest love machine
It was a shame how he carried on”
Az viszont tény, hogy a cári udvarban egyre nagyobb befolyással bíró szerzetes hatalmának növekedését politikai ellenfelei nem nézték jó szemmel, és ezért 1916 decemberében megölték. A ciánmérgezést még simán túlélte, a fejlövést viszont már nem. Az orosz technológia azóta sokat fejlődött, manapság a plutóniumos tea és a novicsok járja.
Oh, those Russians…
