Wien ist anders, sechster Teil.

Az előző két posztban megírt hosszú városi talpalás, plusz az AC/DC koncerten az állóhelyes tombolás enyhén szólva leamortizálta a vádlimat, így kissé nehezen sikerült talpraállnom a következő reggelen. Ez nyilván egyéni szocprob, miért is érdekelné a bécsi látnivalókra éhes, tudásvágytól ide vezérelt olvasókat? Az viszont igenis érdekelheti, hogy az előző részben említett Savoyai Jenő és a törökök elleni hadjárat tematikáját miért nem fejtettem ki bővebben? Hát mert túl hosszú lett volna a poszt, de most bepótoljuk a pótlandókat.

Amint arra nyilván mindenki emlékszik, Savoyairól a Belvedere kastély kapcsán írtam. (Ide muszáj még egy dolgot beszúrnom. Az egyik legzseniálisabb magyar rajzfilmből, a Lúdas Matyiból származó idézet megvan? Amikor a magát itáliai építésznek kiadó Matyi olaszul halandzsázva közli Döbrögivel és az ispánnal: „Vedere i lavoro!” Mire Döbrögi: „Mit habrikál ez?” Az ispán némi habozás után a homlokára csap: „Azt mondja, veder kell neki meg lavór!”)

Na de több komolyságot, tehát merüljünk el kicsinyég a történelemben. Amint azt mindannyian tanultuk, az oszmán birodalom kétszer próbálta meg Bécset elfoglalni. Először 1529 őszén, a mohácsi győzelem után pár évvel I. Szulejmán vezetésével, de kudarcot vallott. Szulejmán 1532-ben újra próbálkozott, de akkor Kőszeg és zseniális várkapitánya, Jurisics Miklós állta útját. Ajánlott olvasmány: Hunyady József: Az égig érő vár. 

Nem önimádatból, csak mert passzol a témához, ezért beidézem saját, gimnazistaként írt versem részletét a kőszegi ostromról:

„… de a török biz’ eljött / képviselt nagy haderőt
Győzelmet is aratott / kő szegen nem maradott…”

Szerintem marha vicces, de aki szerint nem, attól utólag is elnézést kérek: fiatal voltam, kellett (volna) a pénz, de sajnos az Élet és irodalom nem közölte… A történelmet ismerők viszont nyilván tudják, hogy a blogger költői szabadságával ellentétben Kőszeg esetében török győzelemről nem, legfeljebb csak döntetlenről volt szó, de hát azt sokkal nehezebb lett volna ilyen frappáns rímpárban megfogalmazni… Mert hiába volt a sokszoros túlerő, a török nem tudta elfoglalni a várat; közel egy hónapos ostrom után visszavonult, de a várkapitánnyal kötött megállapodás értelmében a lófarkas zászlót kitűzhette a rommá lőtt vár fokára. 

Ámde Szulejmán nem volt az a célját könnyen feladó típus, ezért 1556-ban újból próbálkozott Bécs ellen, de ekkor a szigetvári vár és Zrínyi Miklós állta útját. A szultán azonban nem adta fel, jött 1566, az újabb támadás Szigetvár ellen, ami már sikeres volt: a várat sikerült elfoglalniuk a törököknek (ekkor történt Zrínyi kirohanása), de az ostrom közben Szulejmán is meghalt. (Ajánlott olvasmány: Szántó György: Az Alapiak kincse.) 

1529 után az oszmán birodalom csak másfél évszázaddal később, 1683-ban jutott el ismét Bécs falai alá. Több hónapos ostrom után a keresztény seregeknek sikerült a Kara Musztafa nagyvezír vezette török ostromlókat visszaszorítaniuk, majd menekülésre kényszeríteniük. (Csak zárójelben: a török csapatok egyik parancsnoka Thököly Imre, Felső-Magyarország fejedelme volt. Hiába, a politika mindig is zavaros és bonyolult volt.) A keresztény hadak ezen győzelme indította el aztán azt a hadjáratot, aminek egyik fő parancsnoka Savoyai Jenő volt, és ami végül Magyarország török uralom alóli felszabadulásához (döntő győzelem Zentánál 1697.szept.11-én), majd aztán (a Rákóczi szabadságharc évtizede után) ismételten a Habsburg birodalom karmai közé kerüléséhez vezetett. De most maradjunk csak Bécsnél: az 1683-as török ostromra több, a mai napig meglévő emlék utal, mint pl. a jelenlegi 7. kerületben, a Neustifgasse és a Kellermanngasse sarkán található aranyozott török lovas figura. Alatta, bár kissé nehezen kivehetően, de a következő feliratú emléktábal olvasható: „Bei der zweiten Belagerung Wien's durch die Türken im Jahre 1683 stand an dieser Stelle das Zelt Kara Mustapha's.” Magyarul: „Bécs második török ostroma idején, 1683-ban ezen a helyen állt Kara Musztafa sátra.” Kara Musztafa volt az oszmán sereg főparancsnoka, aki a sikertelen ostrom miatt még abban az évben megkapta a selyemzsinórt.

Tehát a szálláshelyen a reggeli tisztálkodás és erőgyűjtés közben ilyesféle gondolatok forogtak a fejemben, hogy aztán a kicsekkolás, a vadiúj hátizsák felöltése és az egyre ramatyabb állapotban levő túracipőbe bújás után ismét nekivágjak a városnak, ezúttal irány az U4-es metró és Schönbrunn.

Ami köztudottan az egyik legismertebb és legnépszerűbb osztrák turisztikai látványosság. Anélkül, hogy elmerülnénk a Habsburg családfa komplikált ágas-bogas történetébe, annyit azért jegyezzünk meg, hogy a hagyomány szerint a terület az I. Mátyás néven osztrák császár, II. Mátyás néven magyar király idején / által vadászat közben felfedezett kies forrásról (schöne Brunne) kapta a nevét. (A magyar uralkodók sorában ugyebár I. Mátyás a mi „igazságos” királyunk volt, ezért a kutyafattya Habsburg nyilván csak a második lehetett. Abba viszont, hogy a mi Mátyásunk mennyire volt igazságos és hogy román szomszédaink mennyire tartják magyarnak, most ne menjünk bele…)

Tehát alapfokú német nyelvismerettel tisztáztuk, hogy a schönbrunn szép forrást jelent, oké, náluk van szép forrás, de nálunk meg van Széphalom, és melyik a fontosabb szittya szemszögből? Na ugye!

Na de vissza a poszt témájához: az addig mindközönségesen Kattenburgnak nevezett területet II. Ferdinánd alatt kezdték el Schönbrunn-nak hívni, amikor az 1640-es évek elején a vadászatokban megfáradt uralkodó pihenésére és felüdülésére szolgáló kastélyocska épült itt. Amit aztán Bécs fent említett 1683-as ostroma idején a török hadak annak rendje és módja szerint elpusztítottak. A ma is látható kastély építését I. Lipót császár kezdeményezte, de a park és a kastély igazi fejlesztése Mária Terézia idejében történt: az ő uralkodása alatt Schönbrunn az udvari élet központjává vált. Férje, Lotharingiai Ferenc itt alapította meg 1752-ben a világ első állatkertjét, ami a mai napig működik (Tiergarten Schönbrunn). (He-he, most észlelem, hogy egymás mellé került az állatkert és a politikai élet, de jó ez így, hiszen ez a két fogalom évszázadok óta felcserélhető - igen, még ma is.) A Habsburg Monarchia bukása után a kastély érthető módon nem játszott különösebb szerepet a politikában, de azért egy jelentős eseményt érdemes megemlíteni. A hidegháború „fénykorában” a bécsi amerikai, ill. szovjet nagykövetségen tartott csúcstalálkozót Kennedy amerikai elnök és Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1961. június 3-4-én, és Schönbrunnban volt a gálavacsora.

A kastély különböző kiállításai, a park és az állatkert bejárása gyakorlatilag egy teljes napi program, de mivel nekem nagyjából csak két órám volt az egészre, ezért csak a parkban bóklásztam. Ami közönségesen szólva baromi nagy, kb. 1 km² területű. Két szélén 32, a görög-római mitológiából és történelemből származó figura életnagyságúnál nagyobb szobra látható. A Vergilius által megverselt Éneász, a mindenkinek kiemelten ajánlott Az aranygyapjú c. Robert Graves könyvben megírt Iaszón, a legszebb férfiisten Apolló, a második pun háborúból ismert Hannibál, a bátor Mucius Scaevola, és még sokan mások, mindegyiket most nem fogok felsorolni, mert ahhoz külön poszt kellene. Az érdeklődőknek mindenesetre itt egy angol nyelvű lista. (Bár most, hogy kicsit gondolkozom ezen a problémán, az sem lehetetlen, hogy esetleg lesz külön poszt csak a kert szobrairól. Vélemény?)

A parknak a kastéllyal szembeni végén áll a Neptunus szobor, pontosabban szoborcsoport. A fő alak Neptunus, aki a vizek, folyók, tengerek istene volt a rómaiaknál, a görög mitológiában ezt a szerepet Poszeidón töltötte be. Mellette térdel Thetisz, görög istennő és tengeri nimfa, aki azért könyörög, hogy a tengeristen segítse és támogassa Akhilleuszt, Thetisz fiát, a Trója ellen indított hadjárat során. (Azt mondjuk nem nagyon vágom, hogy egy római isten miért segítene egy görög nimfa fiának, akik egy másik kultúrkör szereplői, de hát vagyok én egy művészettörténész? Nem.) A csoportozat mozgalmasságát a tritonok biztosítják, akik félig emberek, félig halak, és a Neptunus szekerét húzó tengeri lovakat irányítják.

A kastéllyal szembeni dombtetőn áll a Gloriett nevű kisebb építmény, ami a szoborcsoporttól szerpentinesen felfelé induló sétaút végén érhető el. A díszítő elemek itt is az antik római időszakra utalnak: hatalmas pajzsok, fegyverek, oroszlánok, miegyebek. Feljegyzések szerint a Gloriettet a Habsburgok kajálásra, a lapos tetőt meg a lenyűgöző kilátásban való gyönyörködésre használták. Amit manapság egy magamfajta, az egyik legtöbbször fellázadt volt tartományból érkező átlagember is élvezhet, ezt tutira nem sejtették a császári család tagjai a XVIII., de még a XIX. században sem…

És egy érdekesség (már akinek): a Gloriette homlokzatán ez a felirat olvasható:

JOSEPHO II. AVGVSTO ET MARIA THERESIA AVGVSTA IMPERANTIB. ERECT. CI)I)CCLXXV.

Aminek nem is a szövege érdekes, mert az lájtos latintudással is megfejthető, kb. II. József császár és Mária Terézia császárnő uralkodása alatt emeltetett 1775-ben. (MT a fiát, Józsefet 1775-ben vette maga mellé társuralkodónak.) Sokkal inkább az évszám írásmódja, hiszen amint azt mindannyian tanultuk, az általánosan ismert római számokkal MDCCLXXV lenne az elfogadott. Ha nem lenne internet, akkor fogalmunk sem lenne, itt miért így írták, de némi kutakodás után a világhálón szembejön a magyarázat: a könyvnyomtatás korai időszakában a magas értékű római számokat másképp szedték: az 1000 CI), míg az 500 I) jelzést kapott. De hogy ez miért volt jobb, mint a másik, a megszokott, arra nem találtam magyarázatot.

Ma sincs hideg, így némi pihegés az egyik padon, majd vissza a belvárosba, mert még vár néhány helyszín a visszautazás előtt. Az első a Marihilferstraße és a Barnabitengasse sarkán álló katolikus Mariahilfer templom, amit Esterházy Pál gróf és birodalmi herceg, Magyarország nádora építtetett ezen a területen, ami akkoriban az ő földbirtoka volt. (A kései utód Esterházy Péter író rendszerváltás utáni vicces bon-mot-ja ugye megvan: „Földet vissza nem veszek!”) Az építkezés 1686 - 89 között zajlott, és bár erre nem találtam utalást, valószínűleg azért 1686-ban kezdték az építését, mert Budát abban az évben sikerült visszafoglalni a törököktől és talán az efölötti öröm volt a kiváltó ok. A templomot később többször bővítették, jelenlegi formájában 1730-ban készült el és szentelték fel október 22-én.

A templom előtt Josef Haydn, az ismert osztrák zeneszerző szobra áll (1887), aki az Esterházyak egyfajta házi komponistája és karmestere volt. Sok időt töltött Eszterházán (mai nevén Fertőd) és Kismartonban (Eisenstadt), az Esterházyak birtokán. Haydn egyik legismertebb műve a Búcsúszimfónia, aminek záró tételében a zenészek egymás után fejezik be szólamaikat és utána egyenként távoznak a színpadról.

Jövő héten városnézést záró poszt, gyertek újra!