Mit adott nekem a címben szereplő öregúr? Két dolgot biztosan. Az első: amikor először láttam moziban a Gyalog galoppot (kb.14 éves koromban a tabáni Diadal moziban), annyit röhögtem rajta, amennyit filmvígjátékon addig még egyszer sem. Mit tudtam én 1978-ban a szocializmust építő Magyarországon, hogy mi az az angol abszurd humor. Csak azt tudtam, hogy a film verbális és képi poénjai totálisan bejönnek, és akkor is nevettem egy-egy vicces jeleneten, amikor a nézőtér nem nagyon. Kissé az én agyam is fordítva van bekötve, mindenben meg tudom látni az adott dolog fonákját és hajlamos vagyok kiröhögni a pátoszt. (Innen egyenes út vezetett a ’80-as évek KFT iránti, majd a ’90-es évek L’art pour l’art Társulat iránti rajongásáig.)
A második: a film felkeltette érdeklődésemet az Artúr király és a Szent Grál mondakör iránt, tudatosan kerestem az akkoriban elérhető művészeti feldolgozásokat erről. Moziban az Excalibur (1981), a Vígszínházban a Merlin avagy a puszta ország (1985), rajzfilmen a Sárkány és papucs (1990), könyvben az Egy jenki Artúr király udvarában, et cetera, ecetet rá. Sőt tudat alatt talán ez is motivált abban, hogy 1986-ban töri-angol szakon találjam magam a szegedi bölcsészkaron. Itt az angol lektor (aki mellesleg ír volt) többször tartott videoklubot, ahol az egyik rendszeresen bemutatott darab a Fawlty Towers (Waczak Szálló) volt, amin időnként úgy vinnyogtam, hogy a csoporttársak azt hitték, mindjárt leesek a székről. Na tehát, ha ezen előzmények után csak egyszer az életben véletlenül szembejött volna velem John Cleese az utcán, már attól tuti lehidaltam volna, de most, hogy több mint másfél órát egy légtérben tölthettem vele (még ha 2000 ismeretlen ember társaságában is), nem érzek mást, csak mérhetetlen örömöt.
Persze a fanyalgók, akiknek még a szar is keserű, fanyalognak, hogy ők nem Monty Python szkeccseket akartak nézni, meg nem is volt teljesen spontán a műsor, voltak benne előre bekészített részek, stb, na és akkor mi van, who gives a shit? Nekik üzenem: a XX. század második felének egyik élő legendáját láthattátok - hallhattátok élőben, ráadásul vicces és jól felépített show-ban, mi a jó francot akartok ezen kívül? Go and fuck yourself, pardon my French. Szerintem csak egy probléma volt az esttel, a meglehetősen gyenge hangosítás, mert időnként a videóbejátszásokat és magát Cleese-t is nehezen lehetett érteni, de erről legkevésbé a művész tehet.
Az általam nagyra becsült Szily Laci a 444-en a beengedés körüli szervezetlenségen értetlenkedett. Én a második napi, jún.12-i előadást láttam, ott minden flottul ment, a kezdésre már minden néző elfoglalta a helyét. Csak egy csávó volt, aki kb. 40 perc után az első sorból felállt és a kijárat felé indult, Cleese persze megkérdezte, miért megy el. Mivel a nézőn nem volt mikrofon, a válaszát nem értettük, csak mentegetőző gesztusait láthattuk. Then why did you come?, tette fel Cleese a költői kérdést, de aztán kedélyesen útjára engedte a delikvenst.
Na de haladjunk sorban. A MOM Sportban pár perccel fél 8 után női hang tájékoztat arról, hogy Mr. Cleese nemcsak híres vicces ember és ikon, hanem nagyon öreg is, és nem sokkal ezelőtt szívrohama volt – ma már a második. Ugyan defibrillálták és mindjárt színre lép, de addig nézzük meg pár fiatalkori jelenetét. And now something completely different, hangzik fel a jól ismert mondat, és sorjázni kezdenek rövid részletek a Pythonos előtti, alatti és utáni korszakokból, mint pl. a halcsapkodós tánc.
Majd a női hang bejelenti, hogy a művészt sikerült talpra állítani, ezért mindenki fogadja felállva, spontán ovációval a belépő Mr. John Cleese-t! És mindenki feláll és nevet és tapsol és spontán hujjog, és erre belép Az, Akit Utoljára Láthatunk, Mielőtt Meghal.
Megköszöni a szívélyes fogadtatást itt az Orosz Birodalom peremén és javasolja, hogy ne egyenként fejtsük ki neki, mennyire szeretjük a humorát, az egyéniségét, és hogy milyen sokat jelent ő nekünk, hanem inkább kivetítik a vászonra az elismerő mondatokat, és mi nézők kórusban olvassuk fel ezeket neki. Így is történik, egészen addig, amíg a kivetítőn olyan szöveg tűnik fel, miszerint Cleese a leghumortalanabb a Pythonok között és miért nem húz már vissza Londonba, különben is csak azért néztük anno a Monty Pythont, mert Michael Palin haláli szexi volt benne. Ekkor Cleese lekapcsoltatja a kivetítőt, mi meg röhögünk, mint az állat. Jön pár sztori az emberi hülyeségről, Cleese leginkább ezek kifigurázása miatt szeret vicces jeleneteket írni. Például egy miami szállodában az uszodában felejtette a papucsát és utólag leszólt a recepcióra, hogy vigyék már fel neki a szobájába. Megérkezik a boy, köszönti Mr. Cleese-t és átadja neki a papucsot, de kéri, hogy valami módon igazolja magát. Na de hát épp most szólított a nevemen és ismeri a szobaszámomat, mégis mi kell még?, kérdezi John, de aztán előveszi a nem sokkal korábban megjelent önéletrajzi könyvét és megmutatja a srácnak a fényképet a borítón. Köszönöm, de ez sajnos még nem elég, válaszolta a szállodai alkalmazott.
Ehhez kapcsolódva ismét jön pár kivetített részlet különböző Monty Python epizódokból, Cleese mindegyikhez fűz pár mondatos kommentárt. Ezek lényege, hogy bármilyen témából lehet és kell is viccet csinálni, még akár olyan tragikus történelmi eseményből is, mint amilyen Pearl Harbor volt.
De megkapják a magukét olyan (brit) nemzeti sportok is, mint a foci vagy a lóverseny. Vagy ott van az a baromarc, aki az állatkereskedésben vesz egy beszélő papagájt, ami aztán otthon nem akar beszélni, csak gunnyaszt a ketrecben. A vevő naponta visszamegy a boltba, mit lehetne tenni, hogyan lehetne vitalizálni a jószágot. A kereskedő mindenfélét javasol, tükröt, hintát, csengőt, stb., de egy nap a vevő azzal a szomorú hírrel lép be a boltba, hogy a papagáj elpusztult. És mondott valamit, mielőtt meghalt?, kérdi együttérzően a boltos. Mire jön a válasz: Igen, azt, hogy: kaját!
És vajon mi vonzotta Cleese urat a fekete humorhoz? Valszeg édesanyja, aki semmiképpen sem lehetett könnyű személyiség, hiszen szinte mindig depressziós volt és enyhén szólva is „maga alatt volt” évtizedeken keresztül. De olyasmikkel fel lehetett dobni, hogy halála után a fia majd kitömeti és üvegen keresztül fogja mutogatni a népeknek. Ezek után anyuka mindenkinek örömmel újságolta: a fiam ki fog majd tömetni! Szó kerül arról, hogy a legnépszerűbbek a szexszel és a különböző testi funkciókkal kapcsolatos viccek, de rögtön ezek után jönnek az ún. rasszista viccek, akár tetszik, akár nem. Cleese értelmezésében ez nem a fehér ember felsőbbrendűségét hirdető poénokat jelenti, hanem azt, hogy minden nemzetet ki lehet gúnyolni valamely rá jellemző tulajdonsággal kapcsolatban. Mert hiszen semmi vicces nincs a politikailag korrekt, nagylelkű, segítőkész, stb. viselkedésben. És valójában azok a nemzetek szerethetők igazán, akik tudnak a saját hülyeségeiken nevetni. Cleese sorra vesz pár népet: franciák, belgák, olaszok, kanadaiak, írek, spanyolok, skótok, ausztrálok, zsidók, mindegyik kap egy, rádiós vagy tévés sugárzásban nem feltétlenül elfogadható viccet.
És lehet viccelni a halállal is, mert akármit teszünk, úgyis ő győz a végén, akkor meg miért ne röhögjünk rajta addig is. Cleese ekkor bejátssza a Pythonok közül elsőként meghalt Graham Chapman templomi búcsúztatójára írt beszédét. Chapman 48 éves korában hunyt el gégerákban, és Cleese most bevallja, hogy azért írta olyanra a beszédet, amilyenre, mert nem akart csalódást okozni néhai kedves barátjának. És így elérte, hogy élő adásban a BBC-n először hangzott el két, tabunak számító négybetűs szó: a shit és a fuck.
Húsz perc szünet következik, mert ahogy megtudjuk Cleese-től, neki ennyi idő szükséges egy pisiléshez. A második részben a műsor elején megadott e-mail címre érkezett kérdésekre válaszolt az ősz mester. Hova lett a bajusz?, úgy is mint moustache, jött az első kérdés, Roman Polanskival forgat Svájcban egy új filmet, azért vágta le. Természetesen jött kérdés a magyarországi benyomásaival, élményeivel kapcsolatban, mire Cleese jó 10 perces törielőadást tartott az Osztrák-Magyar Monarchiáról, ill. gyerekkori élményéről, amikor 13 évesen a tévéjükön nézte, ahogy Magyarország 6:3-ra veri Angliát a Wembley-ben. (Itt volt egy kis nyelvbotlás, kedvencünk 1963-at mondott 1953 helyett, de who gives a shit?, ahogy már korábban is kérdeztem.) Általános ámulatunkra Cleese felsorolja az Aranycsapat tagjait névvel és pozícióval együtt, az olyan neveket is viszonylag simán kiejtve, mint Buzánszky és Hidegkuti. Hangos ováció és taps a közönség részéről, mi tagadás, a meghatódottságtól én is többször pislogtam, mert valami elhomályosította a tekintetemet… (Szegény jó John akkor még nem sejtette, hogy két nappal később a mai, aranylábúnak egyelőre ugyan még nem nevezhető magyar fiúk 4:0-ra fogják alázni az angolokat hazai pályán.)
Szóba kerül az 56-os forradalom, amelynek leverése után Cleese-t erőteljesebben kezdte érdekelni a magyar történelem, és megrökönyödve olvasott arról, hogy az összes, Európa ellen keletről érkező tatár, török, stb támadást mi fogtuk fel. Köszönet érte, mondja Cleese, mire újból jön a hálás taps és nevetés. A művész persze elsüti a magyarokról szóló közismert forgóajtós poént is, mint nemzetkarakterológiai alapvetést, ezen is vihogunk természetesen.
Meg azon is, amikor kedvencünk arról mesél, hogy 2005-ben róla neveztek el egy addig ismeretlen madagaszkári gyűrűsfarkú makifajtát, ami az „avahi cleesei” elnevezést kapta a rendszertanban.
És mi volt a leghülyébb kérdés, amit valaha kapott? Egyszer megkérdezték tőle, milyen repülőgép-alkatrész szeretne lenni. Mivel fogalma sincs, milyen alkatrészek vannak egy repülőn, így azt felelte: a joystick. Sőt olyat is kérdeztek tőle, hogy Erzsébet királynő ölte-e meg Dianát? Erre csak azt tudta válaszolni: biztos, hogy nem saját kezűleg. Szóba kerül a Brian élete, ami Cleese szerint a legjobb filmjük, és most azon dolgozik éppen, hogy jövőre színpadi előadás legyen belőle.
Megtudunk még pár dolgot, pl. kedvenc komikusa W.C. Fields volt (őt többször is említette az est folyamán), de gyerekként szerette Buster Keatont és Charlie Chaplint is. Jó barátságban volt Marty Feldmannel, akivel többször dolgozott együtt a Python-korszak előtt, pl. az At Last the 1948 Show c. szatirikus műsorban. Szívatták-e egymást a Pythonok? Hát persze, pl. amikor Michael Palinnel közönség előtt adták elő a papagáj jelenetet, és van az a rész, amikor hosszas szájtépés után az eladó hajlandónak mutatkozik kicserélni a döglött papagájt – egy csigára. És az tud beszélni?, kérdezi a vevő (Cleese), nem, feleli az eladó (Palin). Aznap este viszont váratlanul azt válaszolta: Tud egy kicsit motyogni. Cleese erre a visszafojtott röhögéstől elkezdett rázkódni és teljesen elfelejtette, mi következik. A közönség persze kívülről ismerte az egész szöveget, és kórusban mondták el a jelenetből még hátralévő pár mondatot, miközben Cleese és Palin a színpadon vigyorogva hallgatta őket.
Utolsó sztoriként Cleese elmeséli, hogyan kaptak meghívást és vettek részt 1998-ben az Aspenben (Colorado állam) tartott humorfesztiválon. Az öt, még élő Python úgy döntött, hogy magukkal viszik Graham Chapman „hamvait” egy urnában, rajta Graham fényképével. Az urnát felvitték a színpadra, ahol kedélyesen elbeszélgettek a házigazda Robert Kleinnel, és válaszolgattak a közönség kérdéseire. Majd történt, ami történt, és aki még ezidáig nem látta (mint pl. én) az most megnézhette kivetített videóról, az olvasók meg itt alant:
Cleese bevallja nekünk, hogy a hamvaknak csirkére emlékeztető íze volt… Nagy röhögés, taps, kedvencünk diszkréten meghajol és csókokat dobálva, kissé bizonytalan léptekkel lebotorkál a színpadról. A szélén összeesik, segítők ugranak be és kitámogatják, de a taps és hujjogás nem szűnik, vissza kéne jönni még egyet integetni. Két markos kísérő a nyakukba akasztott karokkal bevonszolják Cleese látszólag élettelen testét és a művész karját mozgatva úgy csinálnak, mintha ő integetne, majd kivonszolják és ezzel vége a műsornak.
82 év ide vagy oda, kérem Mr John, ne siessen azzal a meghalással, még nagyon sokáig szeretnénk a poénjait élvezni!
