A stadionkoncertek ideje sajnos lassan lejár, mert már alig van olyan csapat, amelyik vállal ekkora megmérettetést, meg hát őszintén: kik azok, akiket manapság alkalmanként 20-30-40 ezer ember megnézne? Nyilván nem sok ilyen van, az egyik kivétel a Maiden. A járvány miatt többször elhalasztott Legacy of the Beast turné időpontváltozásai után június 7-én végre ismét személyesen találkozhattunk az elnyűhetetlen fiúkkal. Amint az tudható volt, a csapat a horvátországi Splitben készült a turnéra, majdnem egy teljes hónapig próbáltak ott és az eredmény kiváló lett. Az első koncert is déli barátainknál volt, május 22-én Zágrábban kezdte a banda a kamionok újabb vonulását Európán keresztül. Budapestre a kies Helsinkiből érkeztek.
Én élőben csak egyszer láttam őket, az Anthrax-szal közös fellépésen 2014-ben a Papp László Arénában. Akkoriban rendszeresen posztoltam az azóta jobblétre szenderült (pontosabban szenderített) hogyvolt.blog.hu-n, és a legkedvesebb kommentelőmmel leegyeztettük, hogy együtt megyünk a koncertre. Sajnos ő végül nem jelent meg és erről nem is szólt, így majd egy órás hiábavaló várakozás után egyedül haladtam be az Arénába, ami azóta is sajgó seb érzékeny lelkemen. De hát csapásokat adunk és csapásokat kapunk, figyelmeztette Virág elvtárs Pelikán József gátőrt az 50-es években. Vagy ahogy Besenyő Evetke intette Margitot a 90-es években: Lépjél már tovább!
A tanácsot megfogadva gyors tempóban lépkedek a stadion felé, mert már az előzenekarokat is meg akarom hallgatni. A közönség abszolút vegyes, van itt mindenféle korosztály az általános iskolástól a nyugdíjközeli rockerig, sőt családok egészen kis gyerekkel, szuper. A tekintetek tiszták, a várakozás örömétől csillogók, csak egy-két figurát látni, akik már kapunyitáskor olyan beszűkült szemmel néznek, mint az egyesített mongol lövészezred tagjai célzás közben (copyright Badár Sándor). Az első előzenekar, a német Lord of the Lost fél 7-kor kezd és nyom egy alig 30 perces műsort, két dobossal, az énekes kitűnő nyelvérzékről tanúskodva szinte minden szám végén magyarul köszöni meg a tapsot. A végén „a selfie for my mother” felkiáltással csoportképet készítenek a közönséggel a háttérben, komisch. Következik a floridai Shinedown, ők már egyórás show-t nyomtak, és már akkora hangerővel, ami a főzenekarhoz is méltó lenne.
A fő attrakció, a Budapestre gyakorlatilag hazajáró Maiden műsora este 9 előtt pár perccel kezdődik. Playbackről leadják az UFO-tól a Doctor, Doctor-t, majd kivilágosodik a színpadi díszlet, fényvillanások közben két lövés dörren és megjelennek a fiúk, hatalmas ovációtó kísérve. A tavaly szeptemberben megjelent Senjutsu (kb. taktika és stratégia) albumról indítják a címadó szerzeményt, a hangerőtől szinte rezeg az ember feje, de így a jó. A japán tematika a pagodás díszletben és Dickinson mester jakuza copfba tűzött hajában is beköszön. És beköszön Eddie is, a csapat kabalafigurája két és fél méteres zombi jakuzaként lép színre és sorra lekardozza a zenekar tagjait. Ebben a blokkban jön még két szám a lemezről, a Stratego alatt a háttérben a hivatalos animációs videoklip egyes részletei mennek. „Scream for me, Budapest!”, kéri Dickinson a The Writing on the Wall előtt, és a közönség sikít és rikolt, ahogy kell, majd hangosan énekli a refrént. Bruce mozgásáról senki meg nem mondaná, hogy 63 éves, olyan sebességgel mozog a színpadon, mint a szám klipjéből a háttérben vetített motorosok.
Új blokk indul, nagyjából a vallási tematika körül, ennek első darabja a Revelations (Jelenések) az 1983-as Piece of Mind lemezről, a három gitáros felváltva szólózik, állat. Nagyjából szemben ülök a színpaddal, a hangot így pont telibe kapom, komolyan mondom, a vékonybelem is rezeg, de hadd szóljon. A vallásos témának megfelelően a díszlet most templombelsőt formáz festettüveg ablakokkal, rozettákkal. Hello Hungary, what a fucking great night!, köszönt mindenkit keresetlen szavakkal a jó Dickinson a szám végén, majd annak örül, hogy ma este nemcsak Magyarországról, hanem a környező országokból is sokan eljöttek. Az elmúlt három év jó szar volt, de most már csak az számít, hogy együtt vagyunk, mint a Maiden család tagjai, ahol nem számít se a bőrszín, se a származás, mi mindnyájan vértestvérek vagyunk. És indul a Blood Brothers a 2000-ben kiadott Brave New World (Szép új világ) c. lemezről, húszezer ember énekli a refrént, ezt nyugodtan hívhatjuk közösségi élménynek.
Újabb téma- és díszletváltás következik, a középkori halálélmény tematikát járjuk körbe, a háttér vöröses és félelmetes maszkokkal, csontvázakkal dekorált, így kezdődik a Sign of the Cross, a kereszt jele, az amúgy kevésbé sikeres 1995-ös The X Factor lemezről. Sejtelmesen gomolyog a szárazjég keltette köd, Dickinson őrült szerzetesnek öltözve rohangál fel-alá egy hatalmas világító kereszttel. A gitárszóló közben némi tűzijáték és egyéb pirotechnika is befigyel, a közönség hujjog. Újabb váltás, jön a tragikus sorsú Ikaruszról szóló opusz, a Flight of Icarus szintén a Piece of Mind-ról. Óriási szárnyas alak a díszlet, Dickinson ruhaujjából időnként tűzcsóvák csapnak elő, pazar látvány, az egész stadion hangosan élvez a gyönyörtől.
És a hangulat fokozódik, érkezik 1992-ből a Fear of the Dark, a minden ember által érzett félelem a sötétségtől, hát valljuk be, nem vagyunk éjszakai ragadozók. Dickinson felölti az ilyenkor megszokott középkori pestisdoktor álarcot és egy szál lámpást lóbálva botorkál a sötét temetőt (úgyis mint cinterem) imitáló színpadon és időnként sátáni kacajt hallat. A szöveg az álarc miatt kicsit nehezen érthető, de hát a közönség úgyis kívülről fújja, szuper hallgatni a húszezres kórust.
Újra szintet lépünk, mert következik két darab az általam nemrég tömjénezett The Number of the Beast c. lemezről. Először a Hallowed Be Thy Name (Szenteltessék meg a te neved) egy halálraítélt utolsó pár órájáról, Dickinson börtönrács mögött énekel, föntről hurokban végződő kötél lóg alá. Nem tudom, hova lehet még fokozni a hangerőt, néha még az ülésem is rezonál, de kell ez. A lassú bevezető után felgyorsul a tempó, és a színpadon a 60+os zenészek huszonéves fiatalokként rohangálnak fel-alá, riszpekt a köbön. Scream for me Budapest!, kéri ismét Bruce, és lőn.
Úgy érzem magam, mint a hörcsög magömléskor, azaz amikor kiszakad a gabonás zsák, mert következőnek felhangzik a bibliai idézet a Jelenések könyvéből:
"Woe to you, o Earth and Sea
For the Devil sends the beast with wrath
Because he knows the time is short...."
és a fiúk elnyomják a lemez címadó felvételét és a blogger egyik fő kedvencét a Fenevad számáról, ami nem más, mint a 666. A díszlet valami hatalmas szörny állkapcsa, fekete mágusok figurái, égő máglyák, csúcs az egész. A dobos Nicko McBrain sajnos nem nagyon látszik, mert a dobszerkó kissé süllyesztve van, de püföli a bőröket kegyetlenül.
Dickinson időnként spárgázva ugrál át a kontrollhangszórókon, és két ugrás közt felkonferálja, na jó, felüvölti az újabb alapvetést, az Iron Maiden-t, ami ugyebár minden koncertjükön elhangzik. Mi is üvöltünk a gyönyörtől, egyetlen középkori kínzóeszköz sem örvend ekkora népszerűségnek, az tuti. Janik Gers időnként lekapja nyakából a gitárját és figurázik vele, Steve Harris stilizált géppisztolyként használva a sajátját meg-megszórja a közönséget, a háttérben a lángok és tűzcsóvák közül Eddie szörnyfeje emelkedik ki, két oldalán szarvakkal; minden showelem bedobva és csúcsra járatva. És ez a vége, thank you, good night, köszön el Dickinson, a végére Nicko is előkerül a dobok mögül és szétszór pár dobverőt a nép között.
De nyilván van ráadás, ami harci blokk lesz, mint kiderül. Az ikonikus The Trooper-rel indul, Dickinson vörös brit katonai egyenruhába öltözve kerül elő, és bőszen lengeti a Union Jacket, a háttér természetesen az 1983-ban megjelent kislemez borítóját idézi. A két és fél méteres Eddie ismét színre lép és kardozni kezd az 1,68 magas Dickinsonnal. Bruce végül elmenekül a szörny elől és felragad egy piros-fehér-zöld zászlót, a tömeg megőrül, hihetetlen, milyen érzelmeket tud kiváltani egy háromszínű vászondarab…. (Én is meghatódtam, még mielőtt valaki nemzetárulózással akarna vádolni.)
Következik a The Clansman az 1998-as Virtual XI c. lemezről, a téma a skót klánok küzdelme az angol hódítók ellen, erről majd külön kéne írnom egy újabb Rock’n’Hist posztban. Közel 10 perces a darab (amúgy az egész koncertre jellemző volt, hogy a számok egyike sem volt 5 percnél rövidebb), a közönség lelkesen ordítja a refrént: Freedom, freedom! A szöveg könnyen aktualizálható és tekinthető az orosz támadás ellen hazájukat védő ukránok melletti kiállásnak is („No we can't let them take anymore / We've the land of the free”), erre utal a kék-sárga harci színekre festett Eddie képe a háttérben, mutatom:
Van a szövegben egy hosszabb „ó-ó-ó-zós” szakasz, ami előtt Bruce felszólítja a közönséget, hogy akkor most magyarul énekeljék ezt a részt, vicces. És ezután természetesen mi is következhetne más, mint egy másik, a végeredményt tekintve jóval kevésbé sikeres védekezés a támadók ellen, indiánok versus sápadtarcúak, beindul a Run to the Hills, nemcsak a küzdőtér hullámzik már, hanem az ülőszektorok népe is. Dickinson ismét elköszön, a srácok levonulnak, Nicko újabb adag dobverőt szór szét, de hát az nem lehet, hogy ezzel vége, hiszen a promóképeken Dickinson II. világháborús repülős sisakban pózolt. Ami az álmoskönyvek szerint azt jelenti, jönnie kell az Aces High-nak!
És a legvégére jön is, mert a második ráadásban felhangzik Churchill lelkesítő beszéde a németek inváziója ellen („we shall defend our island, whatever the cost may be”), beindulnak a repülőgépek propellerei és a mesterlövész vadászpilóták, az ászok felszállnak, mert meg kell védeniük a brit szigeteket. Felülről leereszkedik egy Spitfire gép és ott kering végig, Steve Harris és Janick Gers ismételten megszórják a közönséget gitár-géppisztolyukkal, Bruce a repülős sisakban száguld a színpadon. És ez már tényleg a vége, a gépek leszállnak, a csapat elköszön, szétszóratnak a maradék pengetők és dobverők és a fiúk levonulnak a világot jelentő deszkákról. Felhangzik a Monty Pythontól az Always Look on the Bright Side of Life, és a közönség elindul kifelé a stadionból.
Janick Gers (65), Steve Harris (66), Bruce Dickinson (63), Adrian Smith (65), Dave Murray (65) és Nicko McBrain (70) olyan tempós és lelkes két órát nyomott, amire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nyugger rock. Szuper fény- és pirotechnika, színházat idéző díszletek, profi showműsor, és a hangerőtől még hazafelé menet is rezgett a fejem. Köszönjük, fiúk!
