Kedves olvasók, a harmadik fejezethez érkeztünk az idén 40 éves kedvenc csapat munkásságának boncolgatásában. Volt eddig koncertélmény, tinédzserkori napló és előfelvételis katonaság (hogy rohadjon meg, mondtam már?), ez utóbbit szerencsésen magam mögött tudtam 1986 júliusában. Várt az egyetemi polgári lét és a ’87-ben megjelent Ég és Föld (Asztrológia) c. KFT lemez. Amint az előző posztban írtam, a lemez nyitószámához, a Napkirályhoz felvett ovációt a Közgáz Klubban adott koncerten rögzítették, a közönség soraiban (immár újra civilben) a blogger is ott ordította, hogy „éljen a Napkirály!”. Megrögzött republikánusként és mindenfajta egyszemélyes hatalomközpontosítás elítélőjeként akkor is és azóta is mélyen egyetértek az egész szöveggel, különösen találónak érezve „Az alattvalók kiáltják: Éljen a Napkirály! / Az ünneplés neki mindennap kijár. / Pedig közben tudja jól, hogy a Nap a feje felett / az egész hajcihőn csak egy jóízűt nevet” szakaszt.
A lemez alcíme (Asztrológia) alapján minden szám a Naprendszer egy-egy égitestjének nevét is tartalmazza zárójelben, és az adott dal utal az égitest asztrológiai tulajdonságaira. A Napkirály alcíme értelemszerűen a Nap, míg a lemez második számához, az Újságíróhoz a Merkúr tartozik. A mitológiában Hermész (Merkúr) közvetítő szerepet töltött be az isteni, a földi és az alvilági szférák között, az újságíró esetében ez a szerep nyilván az események, hírek eljuttatása az olvasókhoz. A szöveg szuper, ’87-ben már tényleg érezhető volt, hogy kezd repedezni a szocialista rendszer, egyre több újságcikk, rádió- és tévériport számolt be különféle visszaélésekről, elcseszett intézkedésekről, horribile dictu korrupciógyanús ügyekről. Az élvezetes szöveget kissé beárnyékolja, hogy a szintetizátorszóló hangról hangra megegyezik az első nagylemezen hallható Izgalom gitárszólójával. Emlékszem, két barátommal, S. Péterrel és V. Zsolttal csak pislogtunk és kissé csalódottan jegyeztük meg, hogy kedvenc csapatunk saját magától lop.
A harmadik dal a Széplány (természetesen Vénusz alcímmel), ami kedves humorral mesél arról, amikor a mindig magabiztos és lehengerlő macsó kénytelen rájönni, hogy vannak esetek, amikor nem megy semmire a csajozós dumájával, mert az igazi szépség feltűnésekor meg sem tud szólalni. Erre az elmélkedésre csattanós (érted?) választ ad a következő szám, a Száll egy pofon a szélben (Mars). Mars ugyebár a harc és a viszály istene, de kisbetűvel írva utalhat arra is, hogy miután a csávó rájön a csaj hazugságára, a pofonnal egyúttal távozásra is szólítja: mars! A zenekar egyik tagjáról sem tudom feltételezni, hogy nőverő típus lenne, nyilván nem is lehet rájuk vonatkoztatni ilyen erőszakosságot, a jelenség viszont sajnos létezett akkor is, az előtt is és létezik azóta is.
Az oldalt a Nagy utazás (Jupiter) zárja. Az asztrológiában a Jupiter a nagy szerencse (fortuna maior) jelképe, és nyitottságot jelez más kultúrák irányába. A dal pont erről szól, egy várva várt utazásról a Nagy Sós Vízen túlra, ahol még soha nem jártunk. Újabb személyes érintettséget kell bejelentenem, mert ilyen esemény nálam pont ebben az évben következett be, ugyanis először utaztam a nagy Júeszéjbe, pontosabban Dél-Karolinába, ahogy azt már említettem a Heat c. posztban. „Száll a gép, alattunk az óceán / Az óra visszafelé jár / Száll a gép, sötétkék fenn az ég / Az idegen föld vár”, mondja a refrén. Ez az út és az amerikai Délen szerzett élmények jelentős mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy jópár évvel később diplomamunkámat az amerikai polgárháború tematikájában írjam meg, előtérbe helyezve a déliek szempontjait. (Nagy sikert aratott természetesen, egy példány a Tatooine Központi Könyvtárában is megtalálható.)
A B oldal a kevésbé ismert Kőember (Szaturnusz) c. darabbal indul. A Jupiterrel ellentétben a Szaturnusz az infortuna maior (nagy szerencsétlenség), az anyagi világnak, a köveknek az ura, és nem áll messze tőle a pusztítás. A szöveg pont ezt a tematikát dolgozza fel, persze azért itt sem maradunk KFT-s kikacsintás nélkül: „Szexuális téren nem akad párja, mert kő kövön nem marad / Hirdeti fennen, hogy kőkorszakban élünk, és a Föld is csak egy kődarab.”
Következik az Elektromos angyal (Uránusz), ami szintén nem túl közismert, és ami a teológiából ismert angyalábrázolást a modernkorival váltja fel: ha vannak is angyalok, fogalmunk sincs, mit akarnak, mire készülnek. Az asztrológiában amúgy az Uránusz a haladás bolygója, ami megnyitja az embert a spiritualitás számára. Az oldal harmadik száma a lírai Várjuk a nemjövőt (Neptunusz). Neptunusz (Poszeidón) ugyebár tengeristen volt, az asztrológiában ezért a bolygó a ködösséget, illúziókat, álomvilágot képviseli. A szöveg szerint örök hibánk, hogy a soha be nem következő csodára, ez esetben a minden szempontból tökéletes partnerre várunk / vágyunk, és hiába tudjuk, hogy ilyen nem létezik, mi akkor is várunk rá. Ez után jön a Fekete felhő (Pluto), ami zenéjében és szövegében teljes összhangot mutat a mitológiai és az asztrológiai tulajdonságokkal. Sötét a zene, sötét a szöveg, hiszen Plútó az alvilág uralkodója, a bolygó pedig a pusztulás és az újjászületés szimbóluma, akárcsak a főnix.
Az utolsó előtti szám az Este a városban (Hold). Az asztrológiában a Hold érzelmi és lelki folyamataink lenyomatára utal, titokzatosság és folytonos megújulás. A szám első fele hangulatában a KFT legelső lemezén hallható Szunnyadó városra emlékeztet. „Odafenn már sötét az ég / Az utcán mindenfelé lámpa ég / Hazaérnek az emberek / Mesélik egymásnak a híreket”, alapozza meg az esti hangulatot a szöveg, majd miután egy jó vacsora (pozor! gulyáskommunizmus ismét!) után lefekszenek, jönnek a mindenféle álmok, amik különféle élményekhez és vágyakhoz kapcsolódnak. Nem tehetek róla, de az utolsó két sorból („A holnap, ami még rejtély / Talán a holnap hozza el a csodát.”) én ismét azt a bizakodást vélem kihallani, ami a politikai rendszer további repedésére, majd reménybeli szétesésére utal. Az album záró felvétele a címadó Ég és Föld (zárójeles alcím nélkül), ami az egyik örök kedvencem: tökéletes lenyomata annak, ahogy az ember anno a cucilizmusban érezte magát: „Odafenn szállnak a madarak, / én nem ugrálhatok túl sokat itt lenn”. Örülhetünk, hogy van egy kis lakásunk, a Nők Lapjából megtudunk minden fontos hírt, ha meg másfajta izgalomra vágyunk, akkor az Ifjúsági Magazinban vagy a Magyar Ifjúságban szerencsés esetben találhatunk pár fotót Nastassja Kinskiről vagy Raquel Welchről, amivel félrevonulhatunk egy csendes zugba…
Tegyünk egy rövid kitérőt a KFT-n kívüli, de Laár Andráshoz köthető másik világba, ahová az eddig elmondottak után nyilván egyenes rajongói út vezetett. 1986-ban alakult meg a Laár pour Laár Társulat (igen, akkor még így írták a nevüket), alapító tagok Laár András, Galla Miklós, Dolák-Saly Róbert és Bálint Bea. Kis klubokban léptek fel, a műsor egész egyszerűen egy vidám személyi kultuszra épült, középpontban a Költő (Laár) munkásságával, irodalmi „gyötrődéseivel”. Galla igyekezett felzárkózni, mint pl. ebben a jelenetben, ahol mint lektor úgy jellemzi saját magát, mint „internesönel námbör van”-t. Dolák-Saly ekkor még inkább csak untermann volt, Bálint Beának meg annál is kevesebb szerep jutott, egyáltalán a női karakter mint olyan, sokáig el volt nyomva a társulatban, ebben csak a szépséges Nagy Natália (Nagybandó András lánya) érkezésével történt pozitív irányú változás. Az előadások végén a társaság a Lám a Laár c. dalt énekelte, miközben a címszereplő egy nagy táblával mászkált a színpadon, rajta Éljen a Laár! felirattal. Tiszta Kim Ir Szen vagy Enver Hodzsa féle személyi kultusz, de ezen legalább a röhögéstől dőltünk jobbra-balra, és nem a sortűztől. Törzshelyük a Török Pál utcai Pinceszínházban volt, én is ott láttam élőben őket és vihogtam magamról megfeledkezve 80 percen át, amíg az előadás tartott.
Na de vissza a zenekarhoz. Eljön 1988, érik a rendszerváltás és megjelenik az Édes élet c. lemez. Nyitó száma a szomorkás-tréfás hangulatú Fantasztikus lány, ami ismét a KFT-től megszokott kettősség: egyrészt szomorkodás a csodás lány elvesztésén, másrészt enyhe fenyegetés az új csávónak, bánjon rendesen vele, mertkülönben. Érdekes módon ebben is van „lopás” saját maguktól, hiszen az a részlet: „Mint egy kerti ünnepély, hol a kancsó körbejár, / Mint az idegen űrhajó, igen, ilyen ez a lány” pár szó eltéréssel megegyezik a Színes álarc a lelkemen egyik versszakával a Bál az Operában c. lemezről.
A szerelmi tematika folytatódik, mert jön az Óvodás szerelem, ami az indokolatlan féltékenységről szól, illetve, hogy felnőtt ember is képes ovisként viselkedni időnként, pláne szívügyekben. Két Bornai énekelte szám következik: egyik a Gyorsbüfé, ami akkoriban a közelgő változások miatt érzett bizonytalanságról szólt, mai füllel viszont váteszi jóslatként hangzik az a versszak, hogy: „És felfaljuk végül egymást, / Mint egy gyorsbüfében szokás / Ahol olcsó pénzért virsli jár / És önkiszolgálás.” Egészen fenomenális. A másik a Gázgyár, ami ismét egy szerelmi szakítást tárgyal, de megint teljesen más képekkel, hasonlatokkal, mint a korábbi hasonló témájú dalaikban. Jelenlegi munkámból kifolyólag viszonylag gyakran járok a volt óbudai gázgyár felé, ilyenkor természetesen mindig eszembe jut ez a dal és már nyomom is be Spotifyról. Az oldalt az élet körforgásáról szóló lírai És fenn a Nap zárja.
Ide gyorsan beszúrom még azt az észrevételemet, hogy a CD-hez készült lemezborító női aktja hajaz Szinyei Merse Pál Pacsirtájára. Szándékoltan vagy véletlenül, azt nem tudom, csak a tényt rögzítem.
A B oldal első száma az Ötvenévesen Honoluluban, ami ’88-ban ugyanolyan soha meg nem valósuló álomnak tűnt, mint az Ugye fáj a szívedben megénekelt vágyak. A csapat viszont Márton Andrásnak köszönhetően 2011-ben, a 30. születésnap évében tényleg eljutott Hawaii-ra, teljesen megérdemelten. Szuperfasza rímpárt ez a szerzemény is rejt, hogyaszondja: „Varázslatos a honolului miliő, / Szerencsére nálam lesz néhány millió.” Ebben is van szó saját jachtról, amit egy percig sem sajnálnék tőlük, hiszen saját tehetségükkel hozták volna össze, ellentétben pl. Pénztáros Lőrinccel. Vágyaknál maradva következik a Szeged, ami az egyik legjobb szerelmes dala a KFT-nek. És már biztos unalmasnak tűnik, de ez a szám pont ekkor ugyanúgy betalált nálam, mint a korábban említett másik példák. Ugyanis ’88-ban Szegeden ismertem meg gyermekeim későbbi mamáját, aki a mai napig az anyukájuk, nekem meg társam.
Az oldal harmadik dala a Nem sikerül kikúrálni magam, ami az egyik legelső száma volt a zenekarnak, már az első posztban idézett ’81-es koncertfelvételen is szerepelt. Persze mostanra újra lett hangolva, a szöveg természetesen változatlan, viszont a zenei rész jóval hosszabb. A lírai én itt egy szerencsétlen hipochonder, akinek látszólag annyi baja van, amibe egészséges ember már rég belehalt volna, ő viszont valószínűleg mindenkit túl fog élni az állandó panaszkodása ellenére, vagy éppen azért.
A szinte alig ismert Vágy villamosa az utolsó előtti szám, amiben a jármű, akárcsak a hasonló című Tennessee Williams színdarabban, egyaránt szimbóluma a szeretetéhségnek és a különféle vágyaknak: utazunk rajta valahová, de a végállomásról nincs sok fogalmunk. A lemezt az Édes élet véget ér zárja, ami annak idején egészen természetesen a közelgő változásoktól tartó ember érzését fogalmazta meg, mai füllel hallgatva viszont kijelenthetjük, hogy visszatértünk a kör kiindulási pontjára és a refrén sorai pont olyan keserűek most, mint huszonhárom évvel ezelőtt: „Az édes élet véget ér / Fújdogál egy savanyú szél / A Cukrosbácsi mélyen a szemünkbe néz / Az édes élet elmúlt rég / Keserű kenyeret dagaszt a pék / A Cukrász mosolyán kizöldült a penész.”
Jövő hétfőn jön a záró dolgozat.
