Kérem szépen, ott hagytuk el, hogy ’83-ban megjelent a 2. nagylemez, a blogger meg a barátaival mindenféle helyekre elment, ahol a KFT koncertezett: Ifipark, SOTE Klub, KEK, Almássy téri Szabadidő Központ, stb. A kitűnő kulturált szórakozás közben így tudtuk meg a zenészek beceneveit is: Náti (Laár András), Dráni (Bornai Tibor), Miki (Lengyelfi Miklós) és Marcipán (Márton András).
Az egyik első koncert, amit velük láttam, az Ifiparkban volt ’82. májusában. A GM 49 volt az előzenekar, pontosabban az első fellépő, mert akkor még egy kategóriába tartozott a két együttes. Galla akkoriban volt vagy 49 kiló (lehet, hogy emiatt lett a csapat neve az, ami), gitározott és énekelt, közben bakkecskeként szökdécselt és nyomatta az eszement dalszövegeket, mint pl. „A nyelvem kint volt, / mint lógó, lógott. / De most már benn van / a szokott helyen." A KFT műsorának kezdése előtt Laár nem a szokásos „mikrofonpróba, 1-2-3”-mal hangolta be a cuccot, hanem különféle ételnevekkel, amiket akkori naplómat elővéve (nem röhög!) most szó szerint idézek: „szilvásgombóc, csipás pite, borostás palacsinta, parasztlábujjköz-pálladék leves.” A következő évben ugyancsak az Ifiparkban hangzott fel először a később übermegagigaszuper slágerré vált Afrika, azon a koncerten is jelen voltam, nagy idők tanúja, ugye. Az Afrikát a Magyar Rádió is rendszeresen játszotta, a kívánságműsoroknak is állandó szereplője volt. Talán az Almássy téri egyik koncerten történt, hogy a közönség soraiból az egyik női hölgy egy doboz négercsókot nyújtott fel a zenekarnak a színpadra, Laár nagyon vihogott, úgy köszönte meg. Az elbaszott PC nevében persze ma már a négercsókot is másképp hívják, talán csokis csók vagy habos csúcs, a franc se tudja.
Emlékszem a SOTE-n volt egy szokásosan qrva jó hangulatú koncert, ami után az egyik előadóban non plus ultraként Galla Miklós tartott önálló estet. Jólesett leülni a jó másfél órás csápolás után, de Galla alatt meg az a veszély fenyegetett, hogy a röhögéstől becsúszunk a széksorok közé. A műsorra ennyi év után már nyilván nem emlékszem, de a James Bondról szóló fejtegetés megmaradt bennem, főleg az a vonulat, hogy a keményöklű hősnek egyáltalán nincs anyagcseréje, hiszen WC-re menni vagy onnan távozni egyetlen filmjében sem látjuk. És még egy koncertélmény: a ’87-ben megjelent Ég és Föld c. lemez nyitó száma a Napkirály, aminek a premierje a Közgázon tartott koncerten volt, természetesen aktív részvételemmel, és a közönség ovációját a lemez megjelenésekor a borító hátoldalán meg is köszönték a fiúk. Szívesen.
1984-ben megjelent az addig legsikeresebb lemezük, a Bál az Operában. Az LP a címadó szerzeménnyel indul, ami a maga nemében igazi kultúrmisszió, hiszen jópár operahős nevét is tartalmazza, akiknek egy részéről addig nem nagyon hallottam, ezért internet híján szüleim gyűjteményéből az Operák könyvét bogarásztam át, hogy képbe kerüljek, ki kicsoda. A szám közepén hallható olasz nyelvű ál-áriarészleten meg mindig röhögnöm kell, főleg a „mortadella mia”-n, mert anyukám annak idején rendszeresen csinált nekem mortadellás szendvicset tízóraira. Következik a Maldoror, a rémkirály, ami az egyik személyes kedvencem lett, mert pont akkoriban játszották a Filmmúzeum moziban a Nosferatu c. filmet Klaus Kinskivel és a szívdöglesztő Isabella Adjanival, én meg eléggé rá voltam kattanva akkoriban a vámpíros sztorikra. „A rémregény elég rémes, / és én elégedett vagyok, / az olvasás rém kulturált dolog!”, idéztem lépten-nyomon a refrént. A harmadik szám a Rózsák Valériának, ami egészen elképesztő kínrím kavalkád. "Valéria lábán körömcipő, / utána omlik, bomlik, romlik száz möszijő!" Kell ennél többet mondani? Koncerteken a zenét playbackről nyomták, mert a fiúk közben egy rendkívül vicces táncbetétet adtak elő, aminek a végén Laár a karjaik közé vetette magát.
A vicceskedések után egy méltatlanul alulértékelt szám következik egy fájdalmas szakításról, a Szomorú szerelmek hercege. Ez anno nekem pont betalált, mert akkoriban szakított velem E., életem meghatározó szerelme, úgyhogy egy darabig ezt a dalt inkább átugrottam… Az oldalt záró Magányos bábfigurák instrumentális szerzemény, mintegy levezetése az előző számnak.
A B oldalt az übermegagigaszuper slágerré vált Afrika nyitja, amit nyilván mindenki ismer és kívülről tudja a szövegét. Az viszont kevésbé köztudott, hogy a címe eredetileg Itália volt, de mivel pont akkortájt jött ki a Dolly Roll egy hasonló dallal, Laárék átírták a szöveget. Az első verzióban az szerepelt, hogy „Nápoly, Verona, Perugia, Milánó / Róma, Genova, Bologna, Torino / Pálmafák, olasz nők, ó, ó, Itália.”
Következik a rendkívül vicces Dzsungelharc, ami már nem Afrikáról szól, hanem a szerelmi kapcsolatokban rejlő veszélyekről, buktatókról. Pompásan fonódnak egybe a témák, mert a harmadik szám az Alkalmatlan vagyok, ami a közhelyes „töltsük együtt az éjszakát” helyett pont ennek ellenkezőjére tesz javaslatot. A „lírai én” feltehetőleg már egy másik nőért kezdett el rajongani, ezért közli azt partnerével, hogy „Nem vagyok kíváncsi rád. / Ne vesd le a ruhád. / Töltsük külön ezt az éjszakát!” De legalább őszinte. Ezt a tematikát a Színes álarc a lelkemen zárja, ami a szokásos KFT-s szemlélettel tárgyalja a szerelem váratlanságát és kiszámíthatatlanságát. Laár hangja kristálytisztán szárnyal. A záró darab a rövidke Piroska és a farkas, amiben Bornai úr így vélekedik: „Azt hiszem, mi is úgy vagyunk, / mint Piroska és a farkas. / Végül egyikünk felfalja a másikat, / és ez kissé nyugtalanítja a nagymamát." A lemezborító szerint a zenészeken kívül más közreműködők is szerepeltek, mint pl. egzotikus anyanyelv: Paul Afari (nyilván az Afrikán) és kacaj: Járdaszéli P. Tímea (gondolom a Dzsungelharcban).
Egy év múlva, 1985-ben jött ki a Siker, pénz, nők, csillogás c. lemezük, ami talán még az előzőnél is sikeresebb lett. (A Wikipédia ugyan 1986-os megjelenésről ír, de ne neki higgyetek, hanem nekem és a kezemben tartott lemezborítónak.) Személyes érintettségről ez esetben csak annyit, hogy a lemez megjelenése után nem sokkal vonultam be 1 éves előfelvételi katonai szolgálatra, ami időszak életem legfeleslegesebben eltöltött egy éve volt, hogy rohadna meg. A lemezről két szám is a megaslágerek közé repült, az Elizabet és a Balatoni nyár.
Az LP a Siker, pénz, csillogás c. szerzeménnyel indul, ami némileg hajaz a Macska az úton-on szereplő Izgalomra, lévén mindkettő a közösségi moziélményt énekli meg. A mostani darab azonban annyiban továbbmegy, hogy a vélhetőleg James Bond filmekre utaló szövege tartalmazza a magyar popzene egyik legragyogóbb / legzseniálisabb / legkínosabb rímpárját (nem kívánt törlendő), miszerint: „Nyelem a viszkiket / aprítom a miszliket.” Nekem ez mindenesetre non plus ultra. A következő darab az enyhén metálos hangzású és a blogger számára nagyon kedves Volvo. Na nem azért, mintha ’85-ben ilyen márkájú autóm lett volna, ellenkezőleg. Szüleim ugyanis pár évvel korábban vettek használtan egy olyan kocsit, ami ugyancsak szerepel a szövegben, de nem a Volvo, sőt nem is a Volga az. Idézem: „Hé, ki ájul el, / ha meglát egy Volgát? / Hé, ki látta már / a Zaporozsec szobrát?” Legendásan deltás izomrendszerem és kockahasam akkoriban alakult ki, mert Zápor Jóskát jóformán többet kellett tolni, mint ahányszor a motor hajtotta.
A harmadik szám az Andrea, ami a létezett cucilizmus újabb kritikája, hiszen tényleg csak pár variációt lehetett tudni arra, milyen lehetőséget tartogat az élet egy pályája elején álló fiatalnak: beül egy irodába, elmegy a kereskedelembe vagy az agráriumba, de lehet még kohász is, esetleg rúdtáncos. „Andreának hívták, / nyakán volt a pályaválasztás. / Nem volt semmi kétség, / eladó lesz nemsokára, vagy bármi más.” Ha valakit érdekel, nekem az irodás variációt dobta anno a gép.
Ugye, fáj a szíved?, kérdezi címében a 4. dal, ami annak idején tényleg csak a szövegben jelzett Trabant vágyakról szólhatott, viszont a lemez megjelenése után 36 évvel örvendő szívvel mondhatjuk, hogy néhány NER kompatibilis hazánkfia elérte a dalban jelzett jóslatot, miszerint: „Csak kedvtelésből játszol / Chopint a zongorán, / és ablakodból látszik / a Csendes-óceán. / S a motoros jacht is ott áll, / miről ábrándozni szoktál talán.” (Bár ezek a honfitársak talán bizonytalanok abban, ki volt az a Chopin, focista-e vagy festő.)
Az oldalt a mindent elsöprő sláger, az Elizabet zárja (h nélkül, hívom fel a figyelmet, köszönöm) erről nem kell sokat írni, mindenki kívülről fújja. Arról a lányról szól, akit nem az esze miatt, hanem alsóbb testrészei miatt szeretünk, és akit a koncerteken úgy jellemeztek a fiúk, hogy „olyan sötét, hogy világít a szájában a Negro cukor”, illetve „olyan buta, hogy felfelé sikít a hullámvasúton”. Ma már Negro biztosan nincs, a hullámvasút felújítás alatt áll, de a megénekelt típus a mai napig létezik. Mivel azonban az én feleségem szép is és okos is, pofám lapos.
Ha jön a péntek, indul a B oldal az egyik kedvenc számommal: „Ha jön a péntek, lemész a boltba, / Legyen egy pár üveg Coca-Cola. / Utána rájössz, hogy legjobb volna / Valami jó kis / csokitorta". Ezt énekeltük barátaimmal minden csütörtök délután, esetleg péntek reggel. Ehhez tudni kell, hogy csak pár évvel korábban szűnt meg a kötelező szombati munka és iskola, és lépett elő a péntek este bulinappá. Mi is még úgy jártunk gimibe, hogy az első két évben minden második szombaton tanítás volt. Ennek hatékonysága persze a nullához konvergált, de az elvtársak biztos örültek, hogy milyen jót találtak ki. A dal tartalmazza a hanyatló Nyugat fiataljait tönkretevő Coca Cola rehabilitációját, hiszen ekkor már nálunk is gyártották licenc alapján, a csokitorta meg ősi magyar édesség, még Levédiából hoztuk magunkkal.
Következik a Balatoni nyár, ezt szintén mindenki kívülről fújja, rengetegszer fel is dolgozták, tényleg 120%-os könnyűzenei siker a mai napig, talán Hungarikummá is lehetne nyilvánítani. A dallal kapcsolatban nyilván mindenkinek megvan a maga emléke, én csak annyit mondok, hogy szex a Balcsinál volt párszor, csónakban viszont egyszer sem, mert az kényelmetlen és szálka is fúródhat oda, ahonnan nem könnyen lehet kivenni.
A harmadik szám a kevésbé ismert, de a KFT világnézetére nagyon jellemző szövegvilágú Autótemető. „Száll még az új gép, / álomkék ég csillog fémtestén. / Némán heverő autótemető / várja az út végén.” Ez bizony nem csak autókra vonatkozik, hanem mindenféle összegyűjtött, nota bene összeharácsolt anyagi jószágra is. A sírba semmit sem vihetsz magaddal, akár magad szerezted önerőből, akár valamely rendszer haszonélvezőjeként, esetleg kiszolgálójaként. Kicsit konkrétabban fogalmazza ezt meg a következő dal, az Éjjeli lepkék: „Bűvöl a fény, kerget a vágy. / Járjuk a táncot a lámpa körül. / Bűvöl a fény, gyorsul a tánc. / Ki beáll a körbe, az már soha nem menekül.” Miért érzek ebben a mai helyzetre utaló áthallást?
A borongó gondolatok után az oldal két utolsó száma ismét vidám. Ha kövér leszek, ez annak a dalnak a címe, ami ismét a gulyáskommunizmusra utal: amíg jókat tudunk zabálni, nincs semmi baj, persze csakis jó magyarosch receptekkel, halál a mediterrán konyhára! A lemezt záró Utcai zenekar az akkoriban terjedőben levő, nyugati minták alapján utcán zenélgető amatőr együttesekről vagy szólóban játszókról szól. Természetesen ebben is van fricska, hiszen az a szakasz, miszerint „Volna még néhány ötletünk, / De telhetetlenek nem lehetünk, / így hát lassan elmegyünk, / Mert tele van a tokunk most már!” simán értelmezhető úgy, hogy a fennálló rendszerrel van tele mindenféle hócipőnk és nemi szervünk. Részemről ez napjainkra is igaz.
Egy hét múlva folytköv.
