Továbbra is vezérlő csillagunkat, Mikszáth Jókairól szóló életrajzi könyvét követjük. Az előző posztban az 1840-es évek közepén hagytuk magára írónkat (aki akkor még csak frissen végzett jogász volt) Pesten, a reformkori pezsgés egyik emblematikus helyén, a Pilvax kávéházban. Aminek eredeti épületét 1913-ban lebontották. (Minek nekünk ellenség, amikor saját magunk is fel tudjuk szántani saját múltunkat, és még sóval is behintjük a helyét. Oké, hogy pár évvel és pár házzal odébb, a mai Pilvax közben megnyílt egy másik Pilvax kávéház és étterem, ami a mai napig működik, de az mégsem az igazi.)

A Pilvax egyik szegletét a Közvélemény asztalának nevezték, ahogy Mikszáth írja: „A megjelent cikkekről, polémiákról, novellákról, versekről folytattak eszmecserét. Rossz vicceket faragtak a kiadókra, a szerkesztőkre, a kiflikre, az omnibuszokra. 1845-ben már Petőfi dominált az asztalnál… A fiatal írót felkarolták-gyámolították, tehetsége, munkája iránt érdeklődést tanúsítottak (az öregebb írók). Az irodalomtörténet gyönyörű példáit mutatja jólelküknek, miként növelték e nagy alakok az ő versenytársaikat. Hogyan gyámolítja a nemzet koszorúival borított Vörösmarty a fölfedezett sasfiókot, Petőfit, holott neki kell legjobban éreznie, hogy ez túlszárnyalhatja egykoron.” És ugyebár Jókai végzett jogász, de a pesti irodalmi élet eseményei egyre inkább arra kényszerítik, hogy ne falusi tyúkpörökkel, hanem saját pennájával (ami nem azonos a hölgyek penájával - huh, ez nagyon rossz poén, de kiszaladt) érjen el sikereket. Így jelent meg első regénye, a Hétköznapok 1846-ban, Petőfi hathatós támogatásának köszönhetően.

Kiestünk. Már megint. Pedig én mindig mindent megteszek. Nemzetközi mérkőzéseken teljes szívből drukkolok a magyar válogatottnak, akármelyik sportágról legyen szó. Kézilabda, vízilabda, röplabda, férfi vagy női csapat, mindegy, csak hajrá! És természetesen a focistáknak is drukkolok, mélységesen nem értve egyet azzal a "divatos" véleménnyel, hogy azért, mert a Nemzet Örökös Miniszterelnöke (akinek Allah növessze hosszúra a szakállát és ötödik végtagját!) minden faluszélre stadiont építtetett és nyilván fog is még többet, szóval csak emiatt a válogatott ellen drukkoljak.

Viszont túl a sokadik x-en megint az van, hogy megint nem fogom az "aranylábú gyerekeket" világbajnoki mérkőzésen játszani láthatni, ahogy negyven év óta egyszer sem. 1982-ben még gimis osztálytársaimmal szurkoltuk végig a spanyolországi VB csoportmeccseket, és a nyári építőtáborban egy emberként szomorkodtunk, amikor a 4.csoport utolsó mérkőzésén 1:0-ás magyar vezetés után a belgák kiegyenlítettek és ezzel ők jutottak a középdöntőbe. És láthattam a válogatottat 1986-ban is a mexikói vb-n, a Magyar Néphadsereg kötelékében a nagykanizsai laktanyában (már nincs meg, lebontották, rohadjon meg az utolsó kődarabja is), amikor 6:0-ra kikaptunk népünk és a béke nagy barátjától, a Szovjetuniótól. És bár Kanadát legyőztük, de utána a francúzoktól hármat kaptunk, és mehettünk haza, hogy azóta se jussunk ki egyetlen egy világbajnokságra sem.

Nem fogok itt most mérkőzést elemezni, meg bullshitet nyomni, talán csak annyit, hogy az utolsó utáni percben kapott ír gól miatt majdnem belevágtam a távkapcsolót a tévébe. Merthát az van, hogy az adómentesség, a kiemelt juttatások, a teljesítménytől függetlenül kapott csillagászati összegű havi fizetés ellenére a fiúk évtizedek óta nem képesek 90 percet végigfutni. Nem is a gólszerzéssel van baj, mert az legtöbbször tényleg csak a szerencsén múlik, hanem az erőnlét hiányával. Hofitól tudjuk, hogy a vízilabdában ezt sikeresen megoldották: aki nem úszik folyamatosan, az megfullad.

Vagy egy másik megfogalmazásban: a '80-as évek közepén akkori munkahelyem KISZ szervezete az érdeklődő fiataloknak hétvégi kirándulást szervezett az egyik télen egy Bp környéki hegyi turistaházba. A hideg miatt természetesen nagyobb mennyiségű alkohol is beszerzésre került, ezeket bontogatva néztük a tévében sugárzott aktuális jégtánc világbajnokságot. Már a sokadik jégtáncos szerepelt, amikor is a sokadik üveget megbontva az egyik társunk benyögte: Ennek az egésznek csak egy titka van: kurva jól kell tudni korcsolyázni.

Hát így.

Október 16-án, 74 éves korában meghalt Ace Frehley, a KISS egyik alapítója és szólógitárosa. Saját otthonában olyan szerencsétlenül esett el, hogy komoly agyvérzést szenvedett, amiből a kórházi kezelés ellenére sem épült fel. Paul Daniel Frehley néven anyakönyvezték, az Ace (Ász) becenevet állítólag azért kapta, mert középiskolás korában nagy sikere volt a lányoknál. Nem fogok itt életének minden részletébe belemenni, az érdeklődők rengeteg infót találnak róla a neten, csak pár főbb állomást említek meg. Aki viszonylag gyakran jár ide, az tudhatja, mennyire nagy kedvencem a KISS, a blogon már kétszer is írtam róluk, itt meg itt.

Mit csináljon az, akinek nincs programja egy átlagos kedd estére? Menjen kocsmázni a barátaival, olvasson mesét a gyerekeinek, nézze meg sokadszorra A gyűrűk urát videón, vagy olvassa (újra) el a Svejket. Ha viszont szereti a Neue deutsche Welle egyik legismertebb és legnépszerűbb képviselőjét, akkor látogasson ki Csepelre, a Nena koncertre. A blogger ebből a szempontból kissé nehezített terepen mozgott, tekintve, hogy az október 21-i fellépés jelentős családi eseményekkel esett egy napra. Kompromisszumos megoldás révén a családi ünneplést sikerült délután lerendezni, és így az esti koncerten már teljes létszámban tudtam részt venni gimis barátommal, S. Petivel, amint azt már a beharangozó posztban jeleztem.

Nena ezt megelőzően csak egyszer lépett fel kis hazánkban, 1985. október 4-én a Budapest Sportcsarnokban. Amiről a blogger igazoltan volt távol, tekintve, hogy akkortájt a Magyar Néphadsereg kötelékében (rohadjon meg) szolgált előfelvételisként. De hagyjuk a dicstelen múltat és inkább azt vegyük górcső alá, ami a majd’ 40 évvel későbbi újabb látogatás lényege volt. A mostani turné a Wir gehören zusammen (Összetartozunk) címen fut Európában, Nena hozzánk Milánóból érkezett, és innen a holland Enschedebe ment tovább.  

Amint az tudható, a címben idézett sor Faludy György versének címe, ami viszont a közismert Petőfi költeményre utal - hiába, a magyar irodalomban (is) minden mindennel összefügg.

Akármilyen ambivalens érzések is fűznek sokakat ehhez a nemzeti ünnephez (még mindig túl közeli, hiába, hogy 69 évvel ezelőtt történt) azt el kell ismerni, hogy a magyar szabadságküzdelmek egyik legfelemelőbb ünnepe. Amikor némi túlzással egy puskás felkelőre három szovjet tank jutott, akkor azok, akik az ilyen elképesztő túlerő ellen is vállalták a harcot, minden tiszteletet megérdemelnek. Magyar Péter mostani ünnepi beszédében ’56-ot a történelem legtisztább forradalmaként emlegette, ami ugyan nem igaz, hiszen minden elégedetlenség szülte felkelés szükségképpen erőszakos, ’56 is az volt, az viszont igaz, hogy ez a forradalom vitte be az első komoly ütést a „szocialista béketábornak”. Ezt követte a ’68-as csehszlovák, majd az 1980-81-es lengyel megmozdulás, amik végső soron összeadódtak és 1989-ben elhozták az egész cucilista hóbelevanc széthullását.

Tehát az októberi eseményeket ünnepelni és felidézni kell, nem pedig szót sem vesztegetni rájuk, és inkább jelenlegi szövetségeseink ellen uszítani. Az előbbinek a TISZA Párt rendezvénye teljes mértékben megfelelt, míg a magyar miniszterelnök „ünnepi” beszéde csak a másodiknak. Abba most nem megyek bele, hogy melyik rendezvényen voltak többen, a Kossuth téri „Békemeneten” vagy a TISZA vonulásán. (Ilyesféle fütyiméregetést utoljára óvodában csináltam - spoiler: abban a korban még minden kisfiúnak egyforma nagy, pontosabban kicsi). Az viszont tény, hogy a TISZA Deák térre hirdetett gyülekezőjén a tömegek a Bajcsy-Zsilinszky úttól az Astoriáig álltak, és mire a vonulók eleje elérte a Hősök terét, a vége még el sem indult a Deákról. A blogger a kiindulás helyét a Petőfi Sándor utca felől közelítette meg, elhaladva a Bárczy István utcai, az ukrán menekülteket segítő iroda előtt.

Neue Punk ist borzalom, Rex ist kutya, nein majom, énekelte az Irigy Hónaljmirigy a 99 Luftballons paródiájában, és bár a szöveg vicces, a blogger röhögés közben azon mereng, mit adott neki a ’80-as évek közepén a Neue Deutsche Welle. És arra a következtetésre kell jutnia, hogy rengeteg vidám percet: ott volt ugyebár a Trio, akik az alig három hangból álló számaikkal értek el világsikerereket (Anna, laß  mich rein, laß mich raus, vagy a Da da da), amiken a blogger szana és széjjel röhögte magát. (Lakcímük: Regenstraße 10, 2907 Großenkneten 2)

Vagy Frank Zander és a Hier kommt Kurt (Ehun gyön Kurt), amiből megtudhatjuk, hogy milyen veszélyesek tudnak lenni a járdát az úttestől elválasztó póznák…

Nem beszélve az Erste Allgemeine Verunsicherung-ról, az első egyesült nem-biztosítóról, oké, hogy ők osztrákok, de attól még vihogtunk rajtuk ezerrel. És a csajtól is a hetedik mennyországban voltunk, persze csak akkor, ha szedte a fogamzásgátlót:

„Küss' die Hand schöne Frau,
Wenn ich in ihre Augen schau,
Dann bin ich dem siebten Himmel nah…

…Fummel, fummel, gilli, gille,
Du nimmst eh die Pille?!”

És ott volt még az Edelweiss is, szintén a schógoroktól, akiknél a havasi gyopár és a havasi kürt mindent vitt. „So when you really love me darling, bring me Edelweiss”.

Oké, hogy A német humor ezer éve a világirodalom legrövidebb könyvei közé tartozik (szorosan csatlakozva a Betartott választási ígéretek és az Eszkimó fürdőruhamodellek c. kötetekhez), de ezek a dalok azért a topon vannak, erről kár lenne vitát nyitni.

És ha már így körbenyaltuk a német humort, tegyünk hasonlóképpen az egyik legsikeresebb német énekesnővel is, aki nem más, mint Nena. (Sandra és CC Catch egyelőre várjon a sorára.) Aki nemcsak névrokonom (eredeti neve Gabriele Susanne Kerner), hanem még a névnapomon is született, 1960. március 24-én.

Miután a múltkor kellőképpen besöröztünk, ezúttal, a sorozat záró részében, tekintsünk meg párat a legismertebb prágai látnivalók közül, amelyek mindegyike az Óvárosban található.

Ahol az utcák épp olyan zegzugosak, mint pl. Bécs belvárosában, de amíg az ottani városnézés járműve a konflis, Prágában oldtimer autókba ülhetnek be a turisták.

Ahogy azt az előző posztban ígértem, ezúttal a prágai sörözők kerülnek a fókuszba, de aztán szemügyre veszünk még pár jól ismert egyéb műemléket is. Első állomásunk a Kehelyhez (U Kalicha) címzett söröző, de amíg a Belvárosból odáig érünk, elhaladunk a Szent István templom mellett (Kostel svatého Štěpána), ami, akár csak jóval impozánsabb és ismertebb bécsi társa, István vártanúról (pontosabban vértanúról, csak elgépeltem) kapta a nevét. Ellentétben pl. a budapesti Bazilikával, amelynek névadója államalapító István királyunk.

Aki olvasta az előző két posztot (itt meg itt), az tudja, hogy egyrészt Prága a blogger egyik szívecsücske, másrészt meg a mostani városnézés során a reggel 6 órai érkezést követően 9-ig már a fél Óvárost és a komplett Hradzsint lenyomta. Ideje hát kicsit lassítani a tempón, nehogy az esti Lynyrd Skynyrd koncertre túlságosan lepukkant állapotban érkezzek.

Na kérem, az előző poszt végén ott hagytuk el, hogy az Óvárosból (Staré Město) a Károly hídon áthaladva megérkeztünk a Kisoldal (Malá Strana) nevű városrészbe. Mostani fő csapásirányunk a Hradzsin.