Oké, oké, elismerem, a hidak tag alatt eredetileg csak a budapesti hidakról lett volna szó, de hát ahogy a régi latinok mondták: Tempora mutantur, nos et mutamur in illis, azaz változnak az idők és mink is változunk, még jó hogy. Mert szeretett fővárosunk vízi átkelőiről nyilván folytatódni fog a sorozat, de az élet jön és ránkrúgja az ajtót. Mire gondolok?  Hát a blog mögött álló háttérhatalom képviselőire, akiket már többször említettem korábban, és a velük nemrégiben folytatott baráti chatelésre, amiben váratlanul felmerült a biatorbágyi viadukt témája. És ami nem mellesleg a blogger egyik, sőt, talán a legkedvesebb ipari műemléke ebben a lángoktól öleltben. És a téma egyúttal lehetőséget ad arra is, hogy a blog történetébe új témakört hozzak be, ez lesz a közeli helyeken. Ami jelen esetben a Budapest környéki helyekre és helyszínekre fog vonatkozni, és természetesen utal a nagy kedvenc Bikini hasonló című dalára.

Kérem szépen, az előző poszt végén a vallásháborúk tematikáját érintettük, és persze elfelejtettem beidézni egyik legnagyszerűbb olvasmányélményem, a Svejk vonatkozó részletét (mert mindig az a rohanás), amiből kiderül, hogy a középkor óta minden vallási felekezet képviselője istenre / Istenre / Allahra stb. hivatkozva gyilkolássza az ellentábort, és ez nem változott az eltelt évszázadok során sem. Idézem a zseniális Jaroslav Haseket:

„Az emberek gyilkolásának előkészületei mindig is az isten nevében zajlottak le, vagy általában valami képzelt felsőbbrendű lény nevében, akit az emberiség kitalált magának, és megteremtett a saját képére és hasonlatosságára…. A világháború nagy vágóhídja sem nélkülözhette a papi áldást. Valamennyi hadsereg tábori lelkészei imádkoztak, és tábori miséket celebráltak annak a félnek a győzelméért, amelynek a kenyerét ették… Mint a marhák, úgy mentek az emberek egész Európából a vágóhídra, ahová mészáros-császárokon, királyokon, elnökökön s más hatalmasságokon és hadvezéreken kívül az összes hitfelekezetek papjai is terelték őket, áldásukat adva rájuk…” 

Ja, és külön rohadjon meg az a merénylő, aki pár napja a berlini Pride ünneplő tömegébe hajtott. És főleg azért, mert az én egyik gyerekem is ott vonult, de szerencsére neki nem lett baja.

Az utóbbi pár hétben kicsit sokat zenéltünk (egy hónapon belül hat posztból négy zenei témájú volt), ezért a szerkesztőbizottság úgy döntött, inkább lássunk világot és arról legyen írás. Mit ad isten, pont nemrég jártam Ausztriában, és ahogy ismert dalában Szörényi Levente énekelte: „Szállásom éjjel Sankt Pöltenben volt.” Nos, az enyém is, úgyhogy javaslom, idézzük fel, hogy volt, mi volt.

Az idejáró, kulturált szórakoztatást kedvelő és igénylő széles néptömegek emlékezhetnek arra, amit az előző posztban írtam: egyik régi kedvenc rockbandám, a ZZ Top idén nyáron európai turnét nyomott, aminek egyik állomása a st. pölteni VAZ rendezvénycsarnok volt. Természetesen a blogger idejekorán biztosította magának a belépőjegyet, a buliról posztot is írt, a kapcsolódó városnézésről meg most olvasható az élménybeszámoló.

Az elmúlt években az olvasók elé bocsátottam jópár külföldi városnézős posztot (ld. jobbra a címkefelhőben „utazás” tag alatt), és volt köztük néhány, amelyek kimondott célja az adott város magyar vonatkozásainak felderítése volt. Ez a mostani séta is ilyesmire próbált gyúrni, de hiába: St. Pöltenre a magyar vonal nem jellemző. Egyetlen félig-meddig a magyar történelemhez kapcsolódó emléket találtam, de hogy mit, azt természetesen csak a megfelelő helyre érve árulom el. Az utazás kiinduló helyszíne a bp-i Keleti pu., ahonnan az ÖBB korán reggeli közvetlen railjet járatával közelítettem meg a célpontot.

Hát kérem, megint fiatalabbak lettünk pár évvel. Mert újabb európai turnéja során Prága és Stuttgart után hozzánk is elérkezett a ’80-as évek brit new wave és pop-rock ikonja, Lady Di kedvence, a Duran Duran. (Innen Szófiába és Szkopjébe haladnak tovább, ha valakit érdekel.) Az annalesek szerint 14 évvel ezelőtt léptek fel utoljára Budapesten, amit a blogger sem megerősíteni, sem cáfolni nem tud. Akkoriban ugyanis nagy valószínűséggel valamelyik gyerekét pelenkázta, azért nem tudta élőben megtekinteni a fiúkat (plusz pénze sem volt a belépőre). Mostanra a gyerekeket már, a bloggert viszont még nem kell pelenkázni, ezért érthető, miért döntöttem úgy, hogy ifjúkorom egyik kedvencének fellépését végre élőben is megtekintem. A felcsigázáshoz még hozzájárult kedvenc reggeli rádióműsorom, a Millásreggeli csütörtöki adásában elhangzott beharangozó riport is (43:40-től).

Teljesen megváltozott politikai környezetben került sor az idei Pride-ra június 27-én. A másfél évtizedig kizárólag uszítással és a nemzet kifosztásával foglalkozó fideszmaffiát idén áprilisban a választópolgárok 2/3-a elküldte a bús pitsába (bocs, pitát akartam írni, de megcsúszott az ujjam a klaviatúrán). A tavalyi, a rendszerváltás óta egyértelműen legnagyobb létszámú demonstrációról lelkesen írtam itt, és bár tudható volt, hogy az idei vonulás közel sem lesz akkora méretű, mégis ez volt az, amin kiccsaládom teljes létszámban először megjelent. A szülőkön kívül az itthonról már elköltözött elsőszülött, a külföldön dolgozó középső csakúgy, mint a legkisebb (185 cm magas) harmadik gyermek - plusz az ő barátaik.

Szülinap, méghozzá az ötödik! 2021 nyara óta boldogítom (remélhetőleg) az idejáró olvasókat. Aki rendszeresen olvasgatja az itteni posztokat, az tudhatja, hogy online pályafutásomat a szép emlékű, még a fideszes einstand előtti index-en kezdtem, pontosabban azon belül a számomra még szebb emlékű hogyvolt.blog.hu-n. Aminek kvázi főszerkesztője, Varga Attila (Sixx) rendkívüli erővel feküdt rá arra, hogy az általa gründölt blogot (amit eleinte csak ő maga írt) folyamatosan újabb és újabb szerzőkkel töltse fel, akik a legkülönbözőbb tévés sorozatokról írtak beszámolókat, azaz hogyvoltokat. Általában az éppen kurrens, valamelyik magyar tévécsatornán sugárzott sorikról volt szó, amit viszont én az akkori munkám miatt nem tudtam vállalni: egyszerűen nem volt időm arra, hogy a család és a munka mellett az éppen futó sorikat hétről-hétre kövessem. Írni viszont igencsak lett volna kedvem, ezért egy emailben felvetettem neki, hogy régebbi, azaz retró sorozatokról szívesen hogyvoltoznék, és így látott nyomdafestéket első próbálkozásom, a Minden lében két kanál-ról írt posztok. (Amiket a nagy sikerre tekintettel a saját blogom első szülinapjának ünnepére természetesen újraközöltem.)

Igen, bizony, nem csalás, nem ámítás: ezúttal a ’80-as évek egyik legsikeresebb és legmenőbb brit pop-rock csapatát vesszük górcső alá. Oké, elismerem, a múlt héten is volt zenei poszt, meg most megint, ez nem mindenkinek jön be, a bloggazdának viszont igen, és ezen a játszótéren én vagyok a főnök. (Legalább itt, ha máshol nem.) Plusz a csapat Lady Diana Spencernek is nagy kedvence volt, az én rajongásomat nyilván nem akarom az övéhez mérni, csak jelzem a tényt.

Ez itt nem a wikipédia, tehát az együttesről szóló részletes infókat nem fogok idehozni, csak pár egyszerű tényt és természetesen személyes élményt. A csapat 1978-ban alakult meg Birminghamben két jó barát, John Taylor és Nick Rhodes vezetésével. A névválasztásról azt kell tudni, hogy az 1968-ban készült Barbarella c. sci-fi (főszerepben Jane Fonda és Ugo Tognazzi) egyik karakteréről, Dr. Durand Durandról nevezték el magukat. (Hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?, jut eszembe a zseniális Karinthy zseniális paródiája.)

A kezdeti tagcsere összevisszaságok után 1980 közepére véglegesedett a lineup, amiben a Taylorok (oké, hogy mind csak névrokon) domináltak: Nick Rhodes (gitár), John Taylor (basszus), Andy Taylor (gitár), Roger Taylor (dob), és az énekes Simon Le Bon.

A bloggazda kedvenc rovata ez (és remélhetőleg az olvasóké is), éppen ezért érthetetlen, miért nem született két éve újabb poszt a témában. Ha valakit megnyugtat, elmondhatom, hogy ha bár írásban nem, de a gyakorlatban a poszter mindenképpen életben tartotta a témát. Jóllehet a korosztályom egyes (hím)tagjaira jellemző ősi viccet most ide lehetne idézni, idézem is, mi bajom lehet?

Szex közben ha fölül vagyok, szédülök. Ha alul vagyok, akkor nem kapok levegőt. Ha meg oldalról csinálom, nem látom a tévét. (Ez utóbbi a most kezdődött foci VB miatt még akár valid érv is lehetne.) Természetesen a bloggerre ezekből semmi nem vonatkozik, egy jó eksönért bármikor képes vagyok lemondani akár a VB döntő megtekintéséről, sőt egy hatos karton Paulaner Hefe Weißbier elfogyasztásáról is…

Folytatódik a budapesti hidak története, ha valaki amiatt aggódott volna, hogy az első, a Lánchídról szóló poszt után a blogger dobta a témát, az most megnyugodhat. Oké, annak idején nem úgy terveztem, hogy másfél év telik el a második posztig, de hát mindig közbe jött valami aktualitás. Viszont a mostani írásnak legalább van apropója: a főváros második hídját 1876. április 30-án adták át a forgalomnak, tehát idén lett 150 éves. Plusz az évfordulóról egyik kedvenc rádióműsorom, a Millásreggeli is megemlékezett Mesél a múlt c. rovatában Katona Csaba történész elővezetésében.

Kérem szépen, ismét olyan jön, ami még itt nem volt. Merthogy írtam már pár posztot a Maidenről, és írtam jópár posztot „hogyvolt” tag alatt különböző filmekről (ehhez vigyázó szemeteket jobbra vessétek a címkefelhőre), de aktuálisan moziban futó darabról még nem. Eddig. Történt ugyanis, hogy ugyan a blogger nagyon szereti a Maident, de főleg a zenei munkásságát, ezért nem követi a tagok személyes történeteit, melyiknek van kutyája / macskája / tengerimalaca, miket posztolnak, stb. Így arról is majdnem lemaradt, hogy új mozifilm készült az együttes első 50 évéről, amit a magyar mozik is bemutatnak. De milyen hasznos ilyenkor, hogy a blog mögött álló háttérhatalom képviselői viszont éberen figyelnek, és egyikük, Flankerr kolléga személyre szóló üzenetben hívta fel az online helyett egyre többször inkább offline üzemmódban működő blogger figyelmét erre az örvendetes eseményre. Innen is köszönet neki, a következő talin a sört természetesen majd én állom.