Ahogy azt az előző posztban ígértem, ezúttal a prágai sörözők kerülnek a fókuszba, de aztán szemügyre veszünk még pár jól ismert egyéb műemléket is. Első állomásunk a Kehelyhez (U Kalicha) címzett söröző, de amíg a Belvárosból odáig érünk, elhaladunk a Szent István templom mellett (Kostel svatého Štěpána), ami, akár csak jóval impozánsabb és ismertebb bécsi társa, István vártanúról (pontosabban vértanúról, csak elgépeltem) kapta a nevét. Ellentétben pl. a budapesti Bazilikával, amelynek névadója államalapító István királyunk.

Aki olvasta az előző két posztot (itt meg itt), az tudja, hogy egyrészt Prága a blogger egyik szívecsücske, másrészt meg a mostani városnézés során a reggel 6 órai érkezést követően 9-ig már a fél Óvárost és a komplett Hradzsint lenyomta. Ideje hát kicsit lassítani a tempón, nehogy az esti Lynyrd Skynyrd koncertre túlságosan lepukkant állapotban érkezzek.

Na kérem, az előző poszt végén ott hagytuk el, hogy az Óvárosból (Staré Město) a Károly hídon áthaladva megérkeztünk a Kisoldal (Malá Strana) nevű városrészbe. Mostani fő csapásirányunk a Hradzsin.

Na ki jár ide rendszeresen olvasni, kezeket fel! Nekik, az indulás óta már közel kétszázezer oldalletöltőnek egyrészt köszönöm, a magyarul tudó többieknek, akik eddig nem ismerték a kulturált szórakoztatás ezen kútfőjét viszont elmondom, hogy hőn szeretett fővárosunk mellett a blogger szívecsücske közép-európai városa Prága. Ahol a létezett szocializmus idején kétszer, a kelet-európai rendszerváltás után viszont már többször is volt szerencsém látogatást tenni. Ezekről blogbejegyzés csak azért nem született, mert kedves játszóterem mindössze négyéves múltra tekinthet vissza, és ezen idő alatt nem jártam arrafelé. Ámde elkövetkezett 2025. július 7-e, amikor is az ősrégi kedvenc Lynyrd Skynyrd adott itt koncertet, és ezért „egy lett az ötlet a tettel” (a kifejezés Horváth Tivadar gyerekkoromból ismert vicces slágeréből ismerhető): fel Prágába koncertet és várost nézni!

Az eredeti sugárzás dátuma 1970.04.05.

Családi idillel kezdünk: Paula kötöget, Géza újságot olvas, Kriszta Maffiát dajkálja, Aladár meg biztos megint valami találmányon töri a fejét a szobájában, de őt egyelőre nem látjuk. Kiderül, hogy Paulának másnap lesz a szülinapja, Géza titokzatoskodik és arra utalgat, hogy végre valahára valami emlékezetes ajándékkal fogja megajándékozni nejét. Nem érdekel, hogy mit veszel nekem, sokkal inkább az, hogy miből?, jelenti ki pikírten Paula. Bár még az is érdekelné, honnan és hogyan szerzi be ura az utóbbi időben használt ultramodern kütyüket. Géza csak annyit árul el, hogy egy távoli rokonától. Kriszta biztos benne, hogy anyuka most mindenáron ki fogja préselni a faterból, ki az a rokon, de ő ezt a „kínvallatást” nem fogja bírni végighallgatni, ezért inkább sétára indul a macsekkal a gangon.

Két hónapos szünet után térünk vissza kedvenc családunk kalandjaihoz, elnézést a várakoztatásért, de hát a mindenféle aktualitások elvitték a fókuszt. Az epizód eredeti sugárzásának dátuma 1970.03.29.

Gézát szokatlan tevékenység végzése közben láthatjuk: szalmakalappal a fején horgászik valahol a Duna fővárosi szakaszán, mellette egy hasonló öltözetű sporttárs. Gézának nem igazán kedvez a szerencse, szomorúan lógatja a vízbe a lógatnivalóját. Bezzeg a sporttárs kisvártatva méretes halat emel ki a vízből, amit Géza irigykedve csodál. Ám legnagyobb megrökönyödésére a spori visszadobja a folyóba a fogást, merthogy utálja a halat, mindig kiütéses lesz tőle. Miért nem adta akkor nekem, a feleségem kifiléz, ha hal nélkül megyek haza!, háborog Mézga. Egy előrelátó horgász ezt simán megúszhatja azzal, ha nem nősül meg, vigyorog a másik és lelép.

Amint azt a koncertet beharangozó múlt heti posztban írtam, a southern rock legnagyobb, máig aktívan ragyogó csillaga megalakulásának 50. évfordulóját megünneplendő nagyszabású turnéra indult idén tavasszal, aminek Európai lába június 27-én kezdődött Spanyolországban, aztán jött Olasz- Német- és Franciaország, hogy az alig három hetes látogatást majd Londonban zárják július 19-én a Wembley Arenában.

Hát ez meg mi?, kérdezheti bármelyik olvasó a cím láttán, és a kérdés alapvetően jogos. Ugyanis nem hiszem, hogy kies hazánkban széles néptömegek ismernék ennek az amerikai rockbandának a nevét. (Max. Jules Verne hasonló című regényét.) Én is csak azért, mert zsenge ifjúságom óta a keményebb rockvonal áll érdeklődésem homlokterében, és ennek a horizontnak folyamatos bővítésében meghatározó szerepet játszott a ’80-as évek közepétől a Magyar Rádió Lemezbörze helyett c. műsora, amit Göczey Zsuzsa szerkesztett és hetente volt hallható a Magyar Rádió 3. műsor nevezetű csatornáján. (Ebből lett később a Bartók Rádió.) Egészen elképesztő, de Göczey még mindig aktív, 77 évesen jelenleg a Klubrádió zenei szerkesztője és pont olyan éles szemmel és füllel választja ki napjaink fontos zenészeit és együtteseit, mint ahogy azt tette jó 40 évvel ezelőtt.

Carlos Humberto Santana Barragán az egyik legmeghatározóbb rockzenész és áldhatjuk jó sorsunkat, hogy kortársai lehetünk. Ő dobogós helyen állna a Budapesten legtöbbször fellépett külföldi rockzenészek között (az Iron Maiden és a Jethro Tull után): először 1983-ban járt nálunk, mindjárt egy dupla koncerttel. Én akkor pont érettségire készültem, úgyhogy fel sem merült, hogy elmenjek a BS-be. Jó sorsomnak köszönhetően viszont később már több fellépését is láthattam: ’89 májusában a BS-ben, ’93-ban a Kisstadionban és 1996-ban a Margitszigeten, az Atlétikai Centrummá átnevezett volt Úttörőstadionban. 

Na de azóta eltelt majd’ 30 év, és ugyan itt vannak a CD-k meg a spotify-ok, de élőben mégiscsak más a latin rock. Ezért aztán nem volt kérdés, hogy ott a helyem a június 11-i koncerten. Az örökifjú latino idén áprilisban kezdte meg Oneness (Egységben) elnevezésű turnéját Kaliforniában, aztán júniustól a sorozat európai lábát kezdte nyomni (vö. tyúkszem), aminek első állomása Lodzban volt, a mester onnan érkezett hozzánk, hogy péntek 13-án már Berlinben folytassa a menetelést.

Kérem szépen, elég lenne, ha csak annyit mondanék, hogy erre nincsenek szavak és ezzel letudnám az egészet, így ez lenne a blog történetének legrövidebb posztja. De hát ilyet természetesen nem teszek, mert aki viszonylag rendszeresen jár ide, az tudja, hogy nálam a Maiden benne van az első ötben, munkásságukat több posztban is felidéztem és dicsértem. (Lásd itt jobbra a címkefelhőt.) Nem beszélve arról, hogy a három évvel ezelőtti budapesti koncertjükről szóló beszámoló a mai napig a blogom legsikeresebb posztja, majd’ ötezer olvasó volt kíváncsi rá.

Noblesse oblige, ill. a régi kedvenc Magyar Narancs hetilap egyik ’90-es évekbeli rovatát idézve: Snoblesse oblige, ezért természetesen az idei budapesti showról is készült beszámoló. Aki ott volt, felidézheti és visszarévedhet, aki nem tudott eljutni, az sajnálhatja. A posztot elsősorban az utóbbiaknak ajánlom.