Hát kérem, megint fiatalabbak lettünk pár évvel. Mert újabb európai turnéja során Prága és Stuttgart után hozzánk is elérkezett a ’80-as évek brit new wave és pop-rock ikonja, Lady Di kedvence, a Duran Duran. (Innen Szófiába és Szkopjébe haladnak tovább, ha valakit érdekel.) Az annalesek szerint 14 évvel ezelőtt léptek fel utoljára Budapesten, amit a blogger sem megerősíteni, sem cáfolni nem tud. Akkoriban ugyanis nagy valószínűséggel valamelyik gyerekét pelenkázta, azért nem tudta élőben megtekinteni a fiúkat (plusz pénze sem volt a belépőre). Mostanra a gyerekeket már, a bloggert viszont még nem kell pelenkázni, ezért érthető, miért döntöttem úgy, hogy ifjúkorom egyik kedvencének fellépését végre élőben is megtekintem. A felcsigázáshoz még hozzájárult kedvenc reggeli rádióműsorom, a Millásreggeli csütörtöki adásában elhangzott beharangozó riport is (43:40-től).

Teljesen megváltozott politikai környezetben került sor az idei Pride-ra június 27-én. A másfél évtizedig kizárólag uszítással és a nemzet kifosztásával foglalkozó fideszmaffiát idén áprilisban a választópolgárok 2/3-a elküldte a bús pitsába (bocs, pitát akartam írni, de megcsúszott az ujjam a klaviatúrán). A tavalyi, a rendszerváltás óta egyértelműen legnagyobb létszámú demonstrációról lelkesen írtam itt, és bár tudható volt, hogy az idei vonulás közel sem lesz akkora méretű, mégis ez volt az, amin kiccsaládom teljes létszámban először megjelent. A szülőkön kívül az itthonról már elköltözött elsőszülött, a külföldön dolgozó középső csakúgy, mint a legkisebb (185 cm magas) harmadik gyermek - plusz az ő barátaik.

Szülinap, méghozzá az ötödik! 2021 nyara óta boldogítom (remélhetőleg) az idejáró olvasókat. Aki rendszeresen olvasgatja az itteni posztokat, az tudhatja, hogy online pályafutásomat a szép emlékű, még a fideszes einstand előtti index-en kezdtem, pontosabban azon belül a számomra még szebb emlékű hogyvolt.blog.hu-n. Aminek kvázi főszerkesztője, Varga Attila (Sixx) rendkívüli erővel feküdt rá arra, hogy az általa gründölt blogot (amit eleinte csak ő maga írt) folyamatosan újabb és újabb szerzőkkel töltse fel, akik a legkülönbözőbb tévés sorozatokról írtak beszámolókat, azaz hogyvoltokat. Általában az éppen kurrens, valamelyik magyar tévécsatornán sugárzott sorikról volt szó, amit viszont én az akkori munkám miatt nem tudtam vállalni: egyszerűen nem volt időm arra, hogy a család és a munka mellett az éppen futó sorikat hétről-hétre kövessem. Írni viszont igencsak lett volna kedvem, ezért egy emailben felvetettem neki, hogy régebbi, azaz retró sorozatokról szívesen hogyvoltoznék, és így látott nyomdafestéket első próbálkozásom, a Minden lében két kanál-ról írt posztok. (Amiket a nagy sikerre tekintettel a saját blogom első szülinapjának ünnepére természetesen újraközöltem.)

Igen, bizony, nem csalás, nem ámítás: ezúttal a ’80-as évek egyik legsikeresebb és legmenőbb brit pop-rock csapatát vesszük górcső alá. Oké, elismerem, a múlt héten is volt zenei poszt, meg most megint, ez nem mindenkinek jön be, a bloggazdának viszont igen, és ezen a játszótéren én vagyok a főnök. (Legalább itt, ha máshol nem.) Plusz a csapat Lady Diana Spencernek is nagy kedvence volt, az én rajongásomat nyilván nem akarom az övéhez mérni, csak jelzem a tényt.

Ez itt nem a wikipédia, tehát az együttesről szóló részletes infókat nem fogok idehozni, csak pár egyszerű tényt és természetesen személyes élményt. A csapat 1978-ban alakult meg Birminghamben két jó barát, John Taylor és Nick Rhodes vezetésével. A névválasztásról azt kell tudni, hogy az 1968-ban készült Barbarella c. sci-fi (főszerepben Jane Fonda és Ugo Tognazzi) egyik karakteréről, Dr. Durand Durandról nevezték el magukat. (Hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?, jut eszembe a zseniális Karinthy zseniális paródiája.)

A kezdeti tagcsere összevisszaságok után 1980 közepére véglegesedett a lineup, amiben a Taylorok (oké, hogy mind csak névrokon) domináltak: Nick Rhodes (gitár), John Taylor (basszus), Andy Taylor (gitár), Roger Taylor (dob), és az énekes Simon Le Bon.

A bloggazda kedvenc rovata ez (és remélhetőleg az olvasóké is), éppen ezért érthetetlen, miért nem született két éve újabb poszt a témában. Ha valakit megnyugtat, elmondhatom, hogy ha bár írásban nem, de a gyakorlatban a poszter mindenképpen életben tartotta a témát. Jóllehet a korosztályom egyes (hím)tagjaira jellemző ősi viccet most ide lehetne idézni, idézem is, mi bajom lehet?

Szex közben ha fölül vagyok, szédülök. Ha alul vagyok, akkor nem kapok levegőt. Ha meg oldalról csinálom, nem látom a tévét. (Ez utóbbi a most kezdődött foci VB miatt még akár valid érv is lehetne.) Természetesen a bloggerre ezekből semmi nem vonatkozik, egy jó eksönért bármikor képes vagyok lemondani akár a VB döntő megtekintéséről, sőt egy hatos karton Paulaner Hefe Weißbier elfogyasztásáról is…

Folytatódik a budapesti hidak története, ha valaki amiatt aggódott volna, hogy az első, a Lánchídról szóló poszt után a blogger dobta a témát, az most megnyugodhat. Oké, annak idején nem úgy terveztem, hogy másfél év telik el a második posztig, de hát mindig közbe jött valami aktualitás. Viszont a mostani írásnak legalább van apropója: a főváros második hídját 1876. április 30-án adták át a forgalomnak, tehát idén lett 150 éves. Plusz az évfordulóról egyik kedvenc rádióműsorom, a Millásreggeli is megemlékezett Mesél a múlt c. rovatában Katona Csaba történész elővezetésében.

Kérem szépen, ismét olyan jön, ami még itt nem volt. Merthogy írtam már pár posztot a Maidenről, és írtam jópár posztot „hogyvolt” tag alatt különböző filmekről (ehhez vigyázó szemeteket jobbra vessétek a címkefelhőre), de aktuálisan moziban futó darabról még nem. Eddig. Történt ugyanis, hogy ugyan a blogger nagyon szereti a Maident, de főleg a zenei munkásságát, ezért nem követi a tagok személyes történeteit, melyiknek van kutyája / macskája / tengerimalaca, miket posztolnak, stb. Így arról is majdnem lemaradt, hogy új mozifilm készült az együttes első 50 évéről, amit a magyar mozik is bemutatnak. De milyen hasznos ilyenkor, hogy a blog mögött álló háttérhatalom képviselői viszont éberen figyelnek, és egyikük, Flankerr kolléga személyre szóló üzenetben hívta fel az online helyett egyre többször inkább offline üzemmódban működő blogger figyelmét erre az örvendetes eseményre. Innen is köszönet neki, a következő talin a sört természetesen majd én állom.

Hosszan tartó betegség után 78 éves korában elhunyt ifjúságom meghatározó focistája, Fazekas László. Aktív magyar pályafutása során kizárólag az Újpesti Dózsa labdarúgója volt. Az a csapat kilencszer nyert magyar bajnokságot az 1970-es években, abban a korszakban, amikor még tényleg volt magyar foci és a meccsekre minden gond nélkül ki lehetett vinni gyermekkorú gyerekeket is.

Van ez a huszadrangú sci-fi írócska, valami L. Simon… ja, bocs, nem, Asimov. Írt pár fércművet, olyasmiket mint a Fantasztikus utazás (és az ebből készült film) vagy az Alapítvány-trilógia, illetve ez utóbbinak teljes regényfolyammá fejlesztett változata. Az most ne zavarjon meg senkit, hogy ezek a művek könyvespolcom kiemelt helyén találhatók, nem erről akarok írni. (Pedig írhatnék…)

Az eredeti Alapítvány trilógia az egyik legmeghatározóbb könyvélményem volt evör, többször újraolvastam és nyilván fogom is még. Nos a trilógia második kötetében, az Alapítvány és birodalomban van egy olyan szereplő, akire senki sem számított. ("Nobody expects the Spanish inquisition", ahogy a Monty Pythontól tudjuk ugyi).

Van ugye az a Hari Seldon nevű fickó, akiről ezekben a könyvekben mindenki beszél: ő volt a feltalálója és az egyetlen művelője a pszichohistóriának, az emberiség jövőbeli sorsát meghatározó események bekövetkeztét leíró tudományágnak. Na és az a váratlanul fellépő szereplő volt az Öszvér, aki a faján prosperáló galaktikus birodalom működésébe beavatkozott, és akinek színrelépését még a nagyszerű Seldon sem látta előre.

Kb. ilyesféle (bár nem kitalált) karakter Magyar Péter. Akiről írtam már pár posztot itt a blogon, és akinek a két évvel ezelőtti színrelépése óta lehetett sejteni, hogy vagy ő lesz, aki lebontja a végtelenül korrupt és az országot tönkretevő Orbán rezsimet, vagy senki.

Őszinte leszek, ahogy az itt a blogon megszokott: nem gondoltam bele, hogy pár héten belül a ’70-es - ’80-as évek magyar könnyűzenéjének három nagyágyúja fog kerek (vagy majdnem kerek) évfordulót ünnepelni. Koncz Zsuzsáról és Bródy Jánosról már írtam, de itt van április 26., ami arról nevezetes, hogy annak a korszaknak még egy ikonikus alakjáról lehet posztot írni, jóllehet az apropó nem kerek évforduló, de majdnem: Szörényi Levente ezen a napon ünnepli 81. szülinapját.