Hát ez meg mi?, kérdezheti bármelyik olvasó a cím láttán, és a kérdés alapvetően jogos. Ugyanis nem hiszem, hogy kies hazánkban széles néptömegek ismernék ennek az amerikai rockbandának a nevét. (Max. Jules Verne hasonló című regényét.) Én is csak azért, mert zsenge ifjúságom óta a keményebb rockvonal áll érdeklődésem homlokterében, és ennek a horizontnak folyamatos bővítésében meghatározó szerepet játszott a ’80-as évek közepétől a Magyar Rádió Lemezbörze helyett c. műsora, amit Göczey Zsuzsa szerkesztett és hetente volt hallható a Magyar Rádió 3. műsor nevezetű csatornáján. (Ebből lett később a Bartók Rádió.) Egészen elképesztő, de Göczey még mindig aktív, 77 évesen jelenleg a Klubrádió zenei szerkesztője és pont olyan éles szemmel és füllel választja ki napjaink fontos zenészeit és együtteseit, mint ahogy azt tette jó 40 évvel ezelőtt.

Nem, csak azért sem fogok elmerülni a poszt címében olvasható duplafenekű értelmezés mélységeiben (a szakmai érdeklődők „double penetration” tag alatt bőséges infót találnak bármelyik tematikus netes csatornán a kettő az egybenről), javaslom inkább bontsuk ketté a címet, hátha kiderül, mit is akar mondani a költő.

Június 25-én kedvenc játszóterem betöltötte 4. életévét, a gyorsstatisztika szerint eddig majd’ 240 poszt jelent meg (átlagban nagyjából heti egy) és ezekhez kapcsolódva közel 170 ezer a letöltések száma. Tovább a lenini gabbai úton, üdv a régi olvasóknak és várom az újakat is! A diszkrét ünneplés amúgy zárt körben történt, néminemű alkoholos italok fogyasztásával. Herzlichen Glückwunsch zum Geburtstag und so weiter!

Az elmúlt hónap során három kiemelkedő könnyűzenei eseményen sikerült jelen lennem (beszámolók itt és itt). A sorban az Örkény Színház húszéves szülinapi koncertje volt az első, a mindenféle környülállások miatt mégis erről készült utolsónak beszámoló. Még szerencse, hogy a blogger emlékezete olyan, mint a kis elefánté: nehezen tanul és könnyen felejt. Oppardon, fordítva.

Szóval a május 23-i estét szuperkoncertnek hirdették, és tényleg az volt, gyermekeim anyájával egészen elképesztő hangi adottságokat hallhattunk a színészektől a több mint két és fél órás buli során. Este 8 után pár perccel a kivetítőn beindul a visszaszámlálás 10-től, amit többször „elrontanak”, de miután sikerül hibátlanul levezetni, a világot jelentőkre lép a blogger egyik fő kedvenc színésze, Mácsai Pál, aki ugyan pár hete már nem igazgatója a színháznak, de mivel ő alapította, maxi riszpekt neki.

Carlos Humberto Santana Barragán az egyik legmeghatározóbb rockzenész és áldhatjuk jó sorsunkat, hogy kortársai lehetünk. Ő dobogós helyen állna a Budapesten legtöbbször fellépett külföldi rockzenészek között (az Iron Maiden és a Jethro Tull után): először 1983-ban járt nálunk, mindjárt egy dupla koncerttel. Én akkor pont érettségire készültem, úgyhogy fel sem merült, hogy elmenjek a BS-be. Jó sorsomnak köszönhetően viszont később már több fellépését is láthattam: ’89 májusában a BS-ben, ’93-ban a Kisstadionban és 1996-ban a Margitszigeten, az Atlétikai Centrummá átnevezett volt Úttörőstadionban. 

Na de azóta eltelt majd’ 30 év, és ugyan itt vannak a CD-k meg a spotify-ok, de élőben mégiscsak más a latin rock. Ezért aztán nem volt kérdés, hogy ott a helyem a június 11-i koncerten. Az örökifjú latino idén áprilisban kezdte meg Oneness (Egységben) elnevezésű turnéját Kaliforniában, aztán júniustól a sorozat európai lábát kezdte nyomni (vö. tyúkszem), aminek első állomása Lodzban volt, a mester onnan érkezett hozzánk, hogy péntek 13-án már Berlinben folytassa a menetelést.

Kezdjük egy találós kérdéssel: 1965 óta aktív zenész, többször is fellépett Magyarországon, a blogger nagy kedvence, de eddig mégsem írt róla egy sort sem, ki az? Carlos Santana, naná. És ez azt jelenti, hogy a blogger megint elmerül a (nem is olyan) közelmúltban és ismét magáról fog írni, na jó, nem csak magáról, mert beleveszi a jó öreg Carlost is. És mivel nem vagyok wikipédia, a poszt nem fogja felölelni a zenész teljes munkásságát, csak a bloggernek hozzá kapcsolódó pár személyes élményét.

Kérem szépen, elég lenne, ha csak annyit mondanék, hogy erre nincsenek szavak és ezzel letudnám az egészet, így ez lenne a blog történetének legrövidebb posztja. De hát ilyet természetesen nem teszek, mert aki viszonylag rendszeresen jár ide, az tudja, hogy nálam a Maiden benne van az első ötben, munkásságukat több posztban is felidéztem és dicsértem. (Lásd itt jobbra a címkefelhőt.) Nem beszélve arról, hogy a három évvel ezelőtti budapesti koncertjükről szóló beszámoló a mai napig a blogom legsikeresebb posztja, majd’ ötezer olvasó volt kíváncsi rá.

Noblesse oblige, ill. a régi kedvenc Magyar Narancs hetilap egyik ’90-es évekbeli rovatát idézve: Snoblesse oblige, ezért természetesen az idei budapesti showról is készült beszámoló. Aki ott volt, felidézheti és visszarévedhet, aki nem tudott eljutni, az sajnálhatja. A posztot elsősorban az utóbbiaknak ajánlom.

Az eredeti sugárzás dátuma 1970.03.22.

Kedvenc családunk ¾-e az utcán várakozik a családfőre, tavaszi kirándulásra készülnek, ennek megfelelően Paula is lecserélte szokásos padlizsán színű ruciját egy ujjatlan piros csodára. Blöki is szépen becsomagolva lóg Aladár kezében, de ennek nem igazán örül. Úticél a baranyaberenyei kemping, ahol Paula szerint nemzetközi társaság gyűlt össze, akiket meg kell tisztelni divatos öltözékkel is, ezért becsomagolt két malomkerék méretű kalapot.

Az eredeti sugárzás dátuma 1970.03.15.

Óvakodj március idusától!, ezt a figyelmeztetést már Julius Caesar megkapta, mégis történt, ami történt. Az irodalomban akár Shakespeare úrtól is hozhatnánk példát: „Beware the Ides of March”, olvashatjuk a vonatkozó dráma első felvonásának 2. színében. „Őrizkedjél Martius idusától”, fordította magyarra Vörösmarty. Kedvenc családunk irodalmi ismeretei vagy hiányosak, vagy nem foglalkoznak a figyelmeztető jóslattal. Ugyanis pont március 15-én indulnak kirándulni, jó levegő, jó idő, középkori várrom, mi kell más? Kriszta egyből fennterem a legmagasabb várfokon és lábát kalimpálva nézeget szerteszét. Géza fényképez, Paula az egyik kihelyezett táblát olvasgatja, miszerint innen indult az a titkos folyosó, amin éjjelente a várúr titkos kalandokra kiosont. Milyen praktikus lehetett, sóhajt Géza, de neje lehurrogja: Te csak ne sóvárogj!

Az eredeti sugárzás dátuma 1970.03.08.

Ha valakit érdekel: ez volt az első epizód, amit gyerekkoromban láttam a sorozatból, bár nem ’70-ben, mert akkor a szüleimnek még nem volt tévéje, hanem egy pár évvel későbbi ismétlésben. Sötét fellegekkel és égzengéssel kezdünk, de aztán a korszak meghatározó „beat” együttesét, az Illést idézve: „Elvonult a vihar, felsütött a Nap.” 

Vonulnak kedvenc családunk tagjai is, mindenkinél egy-egy fonott kosár, a hétvégi kiskert felé caplatnak, bízva a pompás cseresznyetermésben. Maffia a Kriszta karján himbálózó kosárban viteti magát, míg a jólnevelt és munkaterápiás Blöki a szájában viszi az ötödik kosarat. De dús termésről természetesen nincs szó: a kert olyan, mint egy kihalt pusztaság, csak pár karó meredezik szomorúan.

Milyen veszélyekkel jár, ha valaki hajnali 5-kor autóvezetés közben rádiót hallgat? Ha nem pihente ki magát, akkor bizony a gyér forgalomban könnyen elbóbiskolhat és lefejelheti a volánt, vagy ha nagyobbat bólint, akár a szélvédőbe is beverheti a fejét. Ha viszont kipihent és fitt, akkor vigyorogva kapja fel a fejét egy olyan beszélgetést hallva, amit egyik kedvenc előadóművészével folytatnak. Így járt a blogger, amikor a céltalan állomáskeresés közben egyszer csak a Jazzy Rádióra tekert, ahol Bálint Edina Dolák-Saly Róberttel beszélgetett.

So what?, kérdezhetné a művelt, ám nyegle olvasó. Hát csak annyi, hogy egyrészt sokadig kiadásban ismét megjelent a művész úr Madáretető c. könyve, másrészt meg, hogy mindnyájunk Robija a napokban, pontosabban április 20-án lett 70 éves. Bármennyire is ébren voltam, ettől a ténytől majdnem lefejeltem a kormányt. Mert akkor ez nemcsak azt jelenti, hogy simán letagadhatna legalább 20 évet, hanem azt is, hogy már én sem vagyok 40. Amit ugyan eddig is tudtam, csak nem sejtettem…