Ebben az évben Petőfi bicentenárium van és én még egy sort sem írtam az egyik kedvenc költőmről, pedig már lassan ősz lesz, riadtam fel a kósza gondolatra az egyik hajnal(ká)ban. Hajnalka ezután csókot lehelt a homlokomra és azt mondta, még nincs veszve semmi, vágj bele olyan elszántsággal, amilyennel szoktál! A paródia amúgy kedvenc műfajom, amikor gimiben vettük ezt az eposzt, hetekig röhögtem egy-egy szófordulatán. De az egész mű 14 karátos, mint Rejtőnél az autó, és amikor ugyanabban az évben Arany Pázmán lovagját is tanultuk, nagy gyönyörrel tovább röhögcséltem: ezek a XIX. századi költők tényleg tudtak valamit. És amikor pár napja kezembe került egy idén vert 200 forintos Petőfi arcmásával, az megadta a végső lökést: hogyvoltra fel!

Elővevém hát egyenes pennámat és megmerítém azon nedvekben, amelyek a (reményeim szerinti) sikeres megvalósítást garantálandják. Szeretett költőnk négy énekben írá meg hőskölteményét 1844. Kisasszony havában (augusztus), ami még azon év Mindszent havában (október) meg is jelent nyomtatásban. Én a magam részéről prózában készítém el hogyvoltomat, amihez a képanyagot azon mozgófilmből vettem, amit a Magyar Televízió az Úr szerinti 1965. év Böjtmás havának (március) 13. napján az esti főműsoridőben sugárzott.

„Ti, kik erős lélekkel birván, / Meg nem szeppentek a harci morajtól,
Halljátok szavamat!
De ti, akiknek szíve / Keményebb dolgoknál / A test alsó részébe hanyatlik,
Oh ti kerűljétek szavamat!”

Ekképpen fogalmazá meg minden magyarok Sándora (születési nevén Alexander Petrovics, de ezen most ne akadjunk fent) a bevezetőt, amiből már sejthetjük, hogy itt bizony nem nyugodalmas anekdotázásról lesz ám szó, hanem súlyos csataleírásról. És hogy hogyan jutunk el odáig, arról szól e mái napig halhatatlan versezet.

Első ének

Egy meg nem nevezett falu templomában kezdünk, ahol az istentisztelet végeztével a népség eltávozik, ám az elhagyott és a plébános által bezárt istenháza csendjét egyszer csak hangos horkolás zaja veré fel. (A mozgókép külső felvételei alapján ez akár a szentendrei templomdombon álló templom is lehetne, de nem az.)

Ki az, mi az, hát bizony nem más a karzat magasán zajosan szendergő, mint a helybéli kovács, a szélestenyerű Fejenagy, akit foglalkozása miatt csak mint a helység kalapácsát emlegetik az itteni népek. Kovács uram nagy vallási buzgalmában nyilván elaludott és felebarátai közül senki sem vevé a fáradtságot, hogy felébressze. A kovács amúgy javakorabeli ember, saját értékelése szerint:

„Már az idén / A negyvenedikszer / Értem meg a krumplikapálást. /
Lelkem hüvelyét / A férfiuság kora / Megnehezíté…”

Miután egy erősebb horkantás után magához tér és körülnéz, hamarost ráébred, hogy be vagyon zárva a templomba. Na és vajh’ hogyan tud kijutni kényszerű fogságából? Komoly gondolatokba merül és közben „komoran nézett a híg levegőnek / Egy pontjára, / Miként a gólyamadár néz / Fenekére a tónak, / Mikor a prédát lesi, mellyel / A kémény tetején / Várakozásba merűlt fiait / Megvendégelni akarja.” 

És lám, a fejtörés az eredményt meghozá: méghozzá a harang kötelén fog leereszkedni a toronyból, csupán arra kell vigyáznia, nehogy a harang megkonduljon. 180 évvel később én ugyan nem nagyon vágom, mennyivel biztonságosabb egy jó húszméteres toronyból leereszkedni, mint egy jóval alacsonyabb, max. kétméteres ablakon át kimászni, de hát ki vagyok én, hogy nagytudású eleinket bíráljam? Rút szibarita váz.

A jó kovács sorsáért izguló olvasókat költőnk e szavakkal nyugtatja:

„S ha ekkorig aggodalommal / Néztél hősünk sorsának elébe,
S netalántán arcodat / Érette a búnak könnye füröszté:
Most már szemeid pilláin / Az öröm könnyének / Gyöngye ragyoghat,
Mint fekete átila-dolmányon / A csínos ezüst gomb…”

Sikerülni fog és sikerülnie kell!, fohászkodik magában Fejenagy, miközben felfelé mászik a torony grádicsain, és mi olvasók tiszta szívből remélhetjük, hogy végül ily módon ki fog jutni a rabságból. De addig még várnunk kell, mert költőnk közben másik helyszín felé irányítja figyelmünket.

Második ének

Emelkedett témánkhoz illően a templom után egy másik erkölcsös hely a színe az elkövetkezendőknek: ami nem más, mint a falu nyugati felében található – kocsma. A műintézményt a szemérmetes Erzsók vezeti egymaga, miután férje pár évvel korábban felvette a néhai nevet és aki öregecskének semmiképpen sem nevezhető, hiszen még csak alig ötvenöt éves, ráadásul orcáján „örökös hajnalnak pírja dereng…” Rossznyelvek szerint ez a pír nem a hölgyeket jellemző szende szeméremnek, hanem a gyakorta fogyasztott boritalnak köszönhető. Költőnk azonban frappáns választ ad az ilyesféle rágalmakra: „De ezek csak pletyka beszédek; / Mert Erzsók asszony nem is issza a bort... / Csak ugy önti magába. / Ilyen a rágalom aztán! / Oh, ez előtt nincs / Szentség a föld hátán…”  

Mindenesetre elmondható, hogy a szemérmetes Erzsók ötvenöt éves bájai lépesmézként vonzzák a falu egyetlen kocsmájába a férfinépet, főleg vasárnaponkint délután. Az egyik ilyen amorózó a helybeli lágyszívű kántor, kacskaringós bajusz tulajdonosa, kinek honfiúi keblét „a szemérmetes Erzsókért / Öröműző lángok emészték…” Természetesen ezt az érzelmét nem meri bevallani az érintettnek, mélán mered boroskupájába és csak titokban meresztgeti szemét Erzsók asszony tsinos orcájának irányába.

Ne higgyük azonban, hogy a kántor egyedül ücsörgött az asztalnál, ugyanis mellette foglalt helyet, szintén bort hörpölve Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi, neki is tekintetes méretű bajusza vala, bár az leginkább cirokseprűre emlékeztetett. 

És íme belép még egy méretes bajusz tulajdonosa, a helybéli csizmadia, Bagarja uram, a béke barátja, ki mindenféle csetepaté békés rendezését igyekszik elérni. Érkezése után első szavával Fejenagy koma iránt érdeklődik, vajjon ő hol lehet?, de Harangláb titokzatosan csak annyit felel: ott van, ahol van, de máma este aligha fog megjelenni az ivóban. (Ehelyt felidézhetjük a mozgóképes feldolgozás első kockáit, amiken azt láthatjuk, hogy Harangláb sunyi mosollyal oson ki a templomból és zárja be kettőre annak kapuját – ahá, ő tehát nyilván szem- és fültanúja volt Fejenagy templomi elbóbiskolásának!) Bagarja ebből nem sokat ért, és pont olyan arckifejezéssel ücsörög székén, mint aki a beszédből nem sokat ért.

Ekkor új csapat lépe a helyiségbe, a helybéli czigánybanda zenészei: „A kancsal hegedűs, / A félszemü cimbalmos / S a bőgő sánta húzója”, élükön vitéz Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója. Költőnk leírása szerint a zenekar tagjai mind utódai valának a nagyidai ostrom résztvevőinek, amely történet közismert vala a XIX. században, és amit Arany János 1851-ben szintén eposzi stílusparódiaként meg is írt A nagyidai cigányok c. művében. A zenekar tagjai feltelepültek a kemence padkájára, Csepü Palkó pedig minden ékesszólását latba véve imígyen szólt Erzsókhoz: Bort!

Miután kézhez kapta, Palkó azonmód kiürítette a kancsót, bár csak egyet kortyintott belőle: „Körülbelül annyit, / Amennyivel öt vagy hat ürgét / Lehetne kicsalni lyukának / Mélységeiből.” (És itt megint ugorjunk előre az időben egy kicsinyt és idézzük fel, hol szerepel még ez az ürge motívum nagyszerű költőnk életművében? Hát bizony az 1847-ben Arany Lacinak címzett közismert versben: „Ninini: Ott az ürge, Hű, mi fürge, Mint szalad! Pillanat, S odabenn van, Benn a lyukban.") A szemérmetes Erzsók alélt mosollyal szemlélé Palkó férfiasch huzatját.

A korty végeztével Palkó határozott mozdulattal és harsány szóval a zenészeket arra szólítá fel, hogy csapjanak a húrokba. Jóllehet a felhangzó dallamok inkább holmi dobhártyarepesztő macskazenére emlékeztettek, a kocsma közönsége néhány, az ablakon át leselkedő leányzó berángatásával gyengéd beinvitálásával hamarost fürge táncestet kanyarított a teremben. Na és hogy hogyan táncoltak? „... kóválygani kezdtek / Mindnyájan a tánc gyönyörében, / Mint aki nadragulyával / Füszerezte ebédjét.” Hát így.

A gátlásos lágyszívű kántor eközben újabb és újabb köröket kért ki magának, és bár Erzsók magát riszálva ki is hozta a palackokat, a kántorban mégsem gyűlt össze annyi bátorság, hogy érzelmeit bevallani merné a kocsmárosnénak. Csak a szeme meredt a kívánatos felsőtesti halmokra.

Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi mindezt látván bíztató szókkal bátorítá a kántort, mondván néki: használja ki ezt a ritka alkalmat és határozottan nyomuljon reá a szemérmetes Erzsókra, ez csak nem jelenthet gondot egy olyan hadfinak, aki részt vett a győri csatában?!

Kiderül viszont, hogy a lágyszívű kántor nem elsősorban Erzsók visszautasításától tart, sokkal inkább neje, az amazon természetű Márta reakciójától, ami minden bizonnyal a sodrófa vagy más veszélyes konyhai eszköz erőteljes használatában öltene testet, ha eme románc híre Márta fülébe jutna. Na de aki nem mer, az nem is nyer, ezért hát kántor uram, miután Palkóhoz hasonlóan ő is egy hajtással kiürítette kupáját, úgy dönt, Erzsók elé áll és megvallja neki szíve érzelmét. Eme készülő vallomásról mit sem sejtve, a szemérmetes Erzsók ötvenöt éves virgácsaival (két láb esetében ez már 110!, hívom fel a figyelmet) szemérmetesen a levegőben kalimpálva szórakozik a kocsma férfiközönségével.

A további kalandok erre.