Teljesen megváltozott politikai környezetben került sor az idei Pride-ra június 27-én. A másfél évtizedig kizárólag uszítással és a nemzet kifosztásával foglalkozó fideszmaffiát idén áprilisban a választópolgárok 2/3-a elküldte a bús pitsába (bocs, pitát akartam írni, de megcsúszott az ujjam a klaviatúrán). A tavalyi, a rendszerváltás óta egyértelműen legnagyobb létszámú demonstrációról lelkesen írtam itt, és bár tudható volt, hogy az idei vonulás közel sem lesz akkora méretű, mégis ez volt az, amin kiccsaládom teljes létszámban először megjelent. A szülőkön kívül az itthonról már elköltözött elsőszülött, a külföldön dolgozó középső csakúgy, mint a legkisebb (185 cm magas) harmadik gyermek - plusz az ő barátaik.
Különböző (saját hibából történt) szervezési nehézségek miatt nem sikerült az Operához meghirdetett gyülekezőhöz csatlakoznunk, ezért részünkről az Astoriánál csapódtunk a tömeghez. Az idők változását mutatta, hogy gyakorlatilag nem voltak politikai célzatú plakátok, a résztvevők pusztán annak örültek, hogy agresszív ellentüntetők hiányában nem kellett kordonok között vonulniuk, hanem mindenki úgy vonult és úgy bulizott, ahogy akart. Az Erzsébet híd idén ismét fullra megtelt vonulás közben, a kamionokról szóltak a mindenféle zenék, oké, én a tuctucot nem bírom, de amikor az Attila úton vonulva a Dancing Queen csendült fel, arra azért nem csak a blogger kezdett sajátságos tánclépésekbe…
(Itt azért teszek egy zárójelet: természetesen helye van az ellenvéleményen levőknek is, akik tiszta feketébe öltözve (gondolom mihazánkos szimpatizánsok lehettek) ez alkalommal a Gellért szobor alatti és a vízesés fölötti átjáróról lógatták le petyhüdten a nemzethalálra figyelmeztető transzparensüket, miszerint: „A bűn nem lehet büszkeség tárgya! Budapest nem Szodoma!” valamint „Keresztény Magyarországot!” Amennyiben bűn alatt pl. a Tízparancsolatban jelzett 7-et (Ne lopj!) és a 10-et (Mások tulajdonát ne kívánd!) értik, akkor maximálisan egyetértek velük. Ha viszont közben mesekönyvet darálnak le nyilvános performansz keretében, akkor csak annyit mondhatok: elhúztok ti a jqa-ba, mocskos neonácik! És még eszembe jutott a mitanyánknak becézett „pártról” egy évtizedekkel ezelőtti poén: Nem mindegy, hogy tanya a Bakonyban vagy banya a takonyban. A MH esetében azonban mindegy.)
A menet létszáma amúgy kb. tizede lehetett a tavalyi rekordnak, de ez egyáltalán nem baj. 38 fokban vonulni akármilyen jó célért nem könnyű, ahhoz képest ez a kb. 50 000 ember megcselekedte, amit megkövetelt az ép erkölcsi érzék. A hőségben a résztvevők a kamionokról rendszeresen kaptak palackos vizet, az Alagút közelében lévő Spar is megugró jégkrémfogyasztásról számolhatott be. (És nem csak azért, mert blogger és társai is itt vásároltak be.) És mivel a szintén a közelben található kocsma zárva volt, csapatunk újabb pihenő nélkül érkezett meg a végállomásra, a Vérmezőre. (És most ideidézem egyik kedvenc krimiszerzőm, Raymond Chandler mondását: “There is no bad whiskey. There are only some whiskeys that aren't as good as others.”)
Akármennyire is tisztelem Karácsony Gergely főpolgit, de az ő beszédéből a kései odaérkezés miatt csak pár mondatot hallottam, és ez egyáltalán nem baj. Sőt az lenne a legjobb, ha ilyen civil rendezvényeken egyáltalán nem látnánk politikust. Aki akar, adjon ki támogató vagy elítélő nyilatkozatot, who gives a shit? Sokkal fontosabb volt, hogy a záró etapban fellépett a Carson Coma, akik szerintem a jelenlegi magyar könnyűzenei élet legmenőbbjei. Négy számot nyomtak el, mert utána még indultak délre, a Fishing on Orfűre, ahol a fesztivál záró fellépői voltak. Maxi riszpekt!, ahogy Jar Jar Binks mondta volna anno egy messzi-messzi galaxisban.
A Coma itt adta elő először élőben legújabb szerzeményét, a Pesti bárdokat, aminek szövege rendkívül szellemes, tele aktuális (kultúr)politikai utalásokkal, ajánlom mindenkinek. Utánuk viszont már mi is leléptünk, az én elsőszülött leánygyermekem távozás közben megkérdezte, lesz-e erről az eseményről is blogposzt. Hát lett.
