Showtime!

Gabba the Hutt agymenései mindenféle témában

Judas Priest – ötven év esszenciája a Sportarénában

2022. július 13. 17:01 - Gabba

50 Heavy Metal Years címmel nyomja idei turnéját a hard rock és heavy metal egyik legnagyobbja, a Judas Priest. A csapat 1969-ben alakult Birminghamben, tehát 53 éve, de akkor miért szerepel ötven a turné címében, gondolkoztam el a netes jegyvásárlás közben. Aztán rájöttem, hogy ezt a turnét 2020-ban indították, de aztán a covid miatt le kellett állniuk. De van saját magyarázatom is: Rob Halford, a Hang, 1972-ben csatlakozott a bandához és tulképp a Priest azóta az, ami: megkerülhetetlen alapvetés a metálzene történelmében. Idén májusban döntés született arról, hogy az együttest beiktatják a Rock and Roll Hírességek Csarnokába, magára a ceremóniára novemberben kerül majd sor. Nagy gratula innen is.

judas_priest_arena_1.jpg

 

 

ukran_zaszlo_kigyo-sziget_kicsi.jpg

 

 

 

 

 

A Priestet csak egyszer láttam élőben, a 2011-es Szigeten, ott akkor jó kétórás showt nyomtak, szuper élmény volt. A mostani turnét a covid miatt többször kellett módosítani, de végre július 11-én eljutottak hozzánk egyenesen cseh barátainktól, a vizovicei Masters of Rock fesztiválról. Vajon miket lehet kiemelni fél évszázad folyamatos zúzásából?, merengtem az Aréna felé sétálva. Ugyanis a turné setlistjét direkt nem olvastam el előre, mert szeretem meglepni magam.

Ez mindjárt az előzeneker, a Dead Daisies műsora alatt sikerült, akiket őszintén szólva egyáltalán nem ismertem. Így aztán jócskán meglepődtem, amikor az együttes basszerében felismertem Glenn Hughest, aki a Deep Purple-ben is zenélt 1973-76 között. A Daisies 8 óra előtt pár perccel kezdett és egy nagyon hangos és nagyon zúzós háromnegyed órás műsort nyomott. Az alapító énekes-gitáros David Lowy hangja elképesztő, a dobos Brian Tichy rendszeresen a plafonig hajigálta a dobverőket (majd el is kapta őket), Glenn Hughes megbízhatóan hozta az alapokat, Doug Aldrich remek szólókat nyomott a gitárján. Saját szerzeményeik mellett két Deep Purple feldolgozást is előadtak a ’74-es Burn c. Purple lemezről, amin Hughes volt a basszusgitáros és David Coverdale az énekes: a Mistreated-et és a Burn-t.

Amúgy a nézőteret a nagyobb koncertekhez képest átalakították: a színpadot keresztben állították fel, így csak alig pár száz ülőhely állt rendelkezésre, a küzdőteret meg kb. 5-6000 nézőre méretezték, ami még 9-kor is nagyon szellős volt, ez némi csalódás volt nekem, azt hittem, jóval többen jönnek el. Na de mindegy, aki nem jött el, az így járt, bár most legalább olvasni tud róla itt. 9 után pár perccel felhangzik magnóról a War Pigs a Black Sabbath-tól (valszeg utalás az Ukrajna ellen indított orosz háborúra), majd felemelkedik a zenekar logója, egy hatalmas, világító villa formájú kereszt, és hangos ovációtól kísérve színre lépnek a fiúk. A színpadi díszletek és a LED-falon látott kivetítések alapvetően azt a Birminghamre jellemző indusztriális környezetet idézték, ahonnan a Priest tagjai indultak.

koncert01.jpg

A nyitó szám a One Shot at Glory az 1990-es Painkiller-ről, Halford a szokásos, fémszegecsekkel kivert bőrszerkóban és kesztyűben és a nem régóta viselt orrkarikával és Törpapa stílusban megnövesztett ősz szakállal kezdi énekelni. Egyetlen esély a győzelemre, harcolni kell az ellenséggel, hadd lássa az egész világ, stb., egészen hidegrázósan aktuális a szöveg a szomszédságunkban dúló harcok miatt. Éles fehér fénnyel villognak a reflektorok, a háttérben háborús tüzek égnek. Másodikként jön a Lightning Strike 2018-ból, a legutolsó, Firepower c. albumról, hogyan küzdjünk meg a konfliktusokkal, ill. álljunk ellen nekik és mint villámfénynél, vegyük észre az esetleges veszélyt.

rob_halford_1.jpg

Újabb ugrás az időben, most vissza 1982-be, a harmadik szám ugyanis a Priest koncertek egyik elmaradhatatlan darabja, a betontalajt is hullámzásra késztető You've Got Another Thing Comin' a Screaming for Vengeance lemezről. Igazi YOLO szerzemény, bízzunk magunkban, hallgassunk nagyon hangos zenéket, ne adjunk fel semmit és nézzünk előre. Medve anyám, mik lesznek itt még, ha az egyik legnagyobb slágerüket már az elején elnyomták?!

 

Hi everybody, the Priest is back! Are you ready for some Judas Priest heavy metal?, köszönt minket és érdeklődik kedvesen Halford. Nemleges választ nyilván nem fogadna el, de nem is ad olyat senki. Ezért a pörgést fokozandó elővezetnek két olyan számot, amik a blogger személyes slágerlistáján igencsak előkelő helyen állnak. Először jön az 1984-es Defenders of the Faith albumról a Freewheel Burnin’, az első szám, amit megismertem tőlük évtizedekkel ezelőtt, a kivetítőn természetesen őrült száguldás képei váltják egymást. Rögtön utána indul a Turbo Lover (Turbo LP, 1986), amit már alaposan körbetömjéneztem a koncertet beharangozó posztban. A háttérképeken természetesen hatalmas dugattyúk mozognak föl-le, ki-be, így illusztrálva a szöveg szexuális tartalmát. Halford nem is énekli a refrént, azt megteszi helyette a közönség.

„I'm your turbo lover / Tell me there's no other
I'm your turbo lover /Better run for cover”

 

Maradunk az aranykort jelentő ’80-as éveknél, mert következik a Hell Patrol (ismét a Painkiller-ről), majd a Sentinel (a Defenders of the Faith lemezről) az őrszem, aki vigyáz ránk akár egy posztapokaliptikus világban is. Azután megpróbálunk ellenállni a gonosz kísértésének a Touch of Evil-lel (a Painkiller-ről), közben a háttérben a hivatalos videoklip meglehetősen idegborzoló képei peregnek.

 

Visszalátogatunk a ’70-es évekbe, jön a változások áldozata, a Victim of Changes (Sad Wings of Destiny LP, 1976), szomorú történet az alkohol testet-lelket romboló hatásáról, főleg ha egy nőről van szó. Elképesztő hosszú variácóban nyomják a fiúk, van vagy 10 perces, ez a leghosszabb szám a koncerten. Majd ugrunk 1988-ba és jön a Ram It Down lemezről a Blood Red Skies, a vérvörös égbolt, ami alatt a maradék emberiség élet-halál harcát vívja a robotokkal. A dal ihletője valószínűleg az első Terminator film lehetett, természetesen a színpad és a LED-fal is vörösben villózik.

Maradunk a szöcske üzemmódnál, mert ismét a ’70-es évekbe ugrunk, jön a Green Manalishi (with the Two Pronged Crown), ami eredetileg Fleetwood Mac szerzemény, a Priest az 1978-ben megjelent Hell Bent for Leather c. albumon dolgozta fel saját szája íze szerint. Őszintén megmondom, sokáig nem értettem ezt a számot, mijafasz lehet az a zöld manalisi és a kétágú korona. De aztán jött az ineternet és az információkhoz történt szabad hozzáférés és kiderült, Peter Green, a Fleetwood Mac tagja írta ezt a számot a pénz megrontó hatásáról. Így már kezdett érthetővé válni: green manalishi = zöldhasú dollárbankók. Mondjuk a kétágú koronát továbbra se értem, de mindegy is, a fő az, ahogy Halfordék zúznak, a fények közben természetesen zöldek.

 

Richie Faulkner kicsit bohóckodik és szólózgat a gitárján, majd indul a Diamonds and Rust (a Sin After Sin albumon jelent meg ’77-ben), ami szintén feldolgozás, az eredeti Joan Baez szerzeménye. Egy régi kapcsolatot idéz fel, amibe az egyik fél minden értékeset (diamonds) beleadott, de cserébe nem sok mindent kapott (rust). Általános értelmezések szerint az eredeti dal Joan Baez és Bob Dylan kapcsolatáról szól, biztos így van, de én akkor még csak mínusz 1 éves voltam, úgyhogy nem nagyon emlékszem rá… A Priest-féle átdolgozás persze szuper, mi más is lehetne?

A dobok mögött Scott Travis örömködik, hogy milyen jó újra itt lenni Budapesten, majd kijelenti, még egy számra van idejük, melyik legyen az? A közönség egy része a Breaking the Law-t kéri, mások a Painkiller-t, ez utóbbi nyer. Travis a cinek közé csap, a többiek is becsatlakoznak, a küzdőtér népe végre komolyabban beindul. A dal természetesen nem a vény nélkül kapható Algopyrinről szól, hanem egy újabb sci-fi kreatúráról, aki valahonnan (talán egy messzi-messzi galaxisból) érkezett a Földre az emberiség megmentésére. (Itt nyilván szintén valami Terminátoros negatív utópiáról van szó.) A szong erősen odabasz (pardon my French), Scott Travis majdnem szétveri a dobfelszerelést közben.

És ezzel vége a fő műsornak, a srácok tessék-lássék levonulnak, a közönség ütemes Priest-Priest-Priest kiáltásokkal igyekszik kiharcolni a ráadást. A csapat természetesen visszatér és belecsap az Electric Eye-ba, a mindent látó műholdas megfigyelésről szóló opuszba, ami már 1982-ben, a Screaming for Vengeance lemezen megjósolta azt, ami napjainkra valósággá vált, hátborzongató, mondhatnám creepy. Halford a refrént most sem énekli, csak kitartja a mikrofont a közönség felé.

Elsötétül a színpad, felhangzik a jól ismert motorzúgás, és jön a rendszeresen visszatérő show-elem, amikor is Rob Halford egy Harley-Davidsonon begurul a színpadra. A közönség persze ismeri ezt, mégis harsány üdvrivalgással nyugtázza, hogy van, ami állandó ebben a metálos világban. Richie Faulkner indítja a riffet és felzúg a Hell Bent for Leather (az 1978-as lemez címadó száma) és a szövegnek megfelelően mindenki megőrül a motoros bőrszerkóért meg a sebességért. És a motoros száguldás után mi más következhetne, mint menekülés a törvény elől, felhangzik egy újabb jellegzetesen klasszikus gitár-riff és indul a Breaking the Law, a kilátástalanság szülte törvénysértés története, az 1980-as British Steel nyitó száma.

Végre az egész küzdőtér ugrál, a csapat még eggyel fokozza a tempót és elnyomja a Living After Midnight-ot, szintén ugyanerről a lemezről. A kivetítőn pár kulcsszó segíti a közös éneklést, de erre nem nagyon van szükség, mert mindenki kívülről tudja, hogy

„Living after midnight, rockin' to the dawn
Lovin' 'til the morning, then I'm gone, I'm gone”

 

 

És ezzel tényleg vége, a fiúk leteszik a hangszereket, szétszórnak pár pengetőt meg dobverőt, Halford botra támaszkodva jön vissza megköszönni a tapsokat. A zenekaralapító Ian Hill (71), Scott Travis (60), a koncerteken Glenn Tiptont (74) helyettesítő Andy Sneap (52), Richie Faulkner (42), aki tavaly ősszel majdnem meghalt a színpadon egy kentucky-i koncerten, na és Rob Halford (70), aki mindenféle tumorok és műtétek után, hangjából alig vesztve nyom másfél – két órás show-kat, szóval ezek a fiúk újra és újra bizonyítják, hogy a rock és a heavy metal nemcsak szerelem, hanem életforma is. Én a magam részéről elégedett voltam, az összes nagy kedvencemet eljátszották (sajnos az Eat Me Alive kimaradt), a zenészek mindent beleadtak, a fény és a díszlet szuper volt, a közönség viszont lehetett volna jóval aktívabb. Mindenesetre én a magam részéről lemozogtam a bulit az állóhelyen, és a koncert végén kivetített felirat szerint van esély egy újabb találkozásra. Úgy legyen!

koncert02.jpg

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://gabbahutt.blog.hu/api/trackback/id/tr6017882253

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2022.07.14. 08:53:16

Sajnos erre se jutottam el...
A legjobb hazai fellépésük szerintem a 2005-ös Summer Rock volt.
A közönség nagysága alighanem összefügg a mostani húzós koncertmennyiséggel és az elszabadult árakkal is.

Egy apróság:
A Hell Patrol a Painkilleren van.

( Zárójel: A Stenkes cikk ennek tükrében főleg ultragáz...)

Gabba 2022.07.14. 09:34:15

@gigabursch: kösz, javítva, túlzottan siettem, hogy mielőbb kitehessem a posztot...
süti beállítások módosítása