Showtime!

Gabba the Hutt agymenései mindenféle témában

Egy korszak vége - KISS búcsúkoncert az Arénában

2022. július 21. 16:19 - Gabba

Kéjmámor – ezzel az egyetlen szóval minősíthetem a KISS búcsúturnéjának budapesti felvonását. A több mint kétórás koncerten minden volt, amiért az együttest szeretjük: szuper fények, hangos és látványos pirotechnika, őrült hangerejű zúzás, tűzfújás és vérköpködés és a plusz feature: magyarul kommunikálás az aktív és különösen reszponzív közönséggel. Igen, tudom, és minden rajongó tudja, hogy a KISS van annyira vérprofi (vér, érted?), hogy a minden pillanatában tökéletesen felépített és begyakorolt show olyan spontán hatást keltsen, mintha ott és akkor alakulna a zenei program, de basszus, hát pont ez a lényeg az egészben, és ez mindenekelőtt Paul Stanley és Gene Simmons közvetlenségének volt köszönhető.

Este 7 körül értem az Arénához, a bejutásra kettős sorban nyugodtan várakozott a vegyes életkorú közönség. Mivel mindkét sor vége a metró kijáratnál volt, borítékolható volt a telt ház. Miközben én is a bejutásra vártam, azon gondolkoztam, hogy jó sorsomnak köszönhetően az idén nyáron hozzánk látogatott valamennyi rocklegenda koncertjét volt szerencsém látni (Scorpions, Iron Maiden, Judas Priest, és még hátravan a Saxon), de mind közül erre a show-ra vártam a legjobban. Gimis koromban (ez a ’70-es, ’80-as évek fordulója) szerettem meg a KISS-t, és bár a rendszerváltás óta ez a negyedik alkalom, hogy nálunk lépnek fel, eddig még nem sikerült élőben látnom őket. A setlistet direkt nem néztem meg előre, mert teljes mértékben meg akartam lepni magam. Azt nem mondom, hogy úgy izgultam, mint az első randim előtt, de hogy marhára fel voltam dobódva, az tuti. End of the Road (Az út vége) a búcsúturné neve, aminek keretében hozzánk Prágából érkeztek a fiúk és mentek tovább Bukarestbe.

kiss-koncert-2022.jpg

 

ukran_zaszlo_kicsi.jpg

 

 

Az előzenekar a kaliforniai Dirty Honey volt, ¾ 8 után kezdett, nagyon jól és hangosan szólt, a közönség lelkesen csápolt. Koncert közben feldobtak nekik egy BudaFcknPest feliratú pólót, amit az énekes, Marc LaBelle lelkesen magára húzott. Szűk háromnegyed órás műsort nyomtak és 1/2 9-kor tisztelettudóan levonultak.  

 

Pár perccel 9 előtt elsötétült a csarnok, magnóról teljes hangerővel beindult a Rock and Roll a Led Zeppelintől majd a közönség ujjongásától kísérve a csapat tagjai feltűntek a kivetítőn, ahogy elindulnak az öltözőből. A színpadot takaró KISS feliratú hatalmas lepel mögül felhangzik a jól ismert beköszönés: All right, Budapest! You wanted the best, you got the best: the hottest band in the world: KISS! Felhangzanak a Detroit Rock City első taktusai, a lepel lehull és hatalmas robbanások, szikraeső és füst kíséretében Paul Stanley, Gene Simmons és Thomas Thayer leereszkedik a magasból, közben a háttérben Eric Singer püföli a dobokat. Videón olyan sokszor láttam már KISS koncertkezdéseket, hogy nagyon, de amikor ott vagy élőben és a zsigereidben érzed a robbanások rezgéseit és bőrödön a kicsapó lángcsóvák hőjét, az semmi máshoz nem fogható élmény. Széles vigyorral és "na végre!" érzéssel figyelem a srácokat, ráadásul a Detroit Rock City az egyik kedvenc koncertlemezemen, az Alive II-n is nyitó szám, úgyhogy én már a legelső pillanattól meg vagyok véve. És még hány ilyen pillanat lesz később! 

„Get up! / Everybody's gonna move their feet
Get down! / Everybody's gonna leave their seat”

szól a refrén biztatása, de mi a fenéért kéne bárkit is biztatni, úgyis mindenki ugrál és mozog, még az ülőhelyeken is.

Tehát 1976-tal kezdtünk, akkor jött ki ugyanis a Destroyer album, amin az első darab volt a Detroit, és a koncert második száma, a Shout It out Loud is erről való. Ne ücsörögj punnyadtan, inkább csapj egy jó kis bulit és kiabálj hangosan!, erről szól a dal, a csarnok meg egy emberként kiabál és énekel hangosan, ahogy kell.

Paul köszönt minket: „Budapest, how are you tonight? This is awsome!” És ez tényleg fasza, mert Paul arról beszél, hogy a nagyapja, aki Budapesten élt, milyen sokat mesélt neki a városról. És azért járunk ide, mert ti igazi őrültek vagytok!, bókol nekünk, majd közli, hogy ma este régi, még régebbi és nagyon régi számokat fognak játszani. Magyarország!, kiáltja a mikrofonba és indul a Deuce (Kettes) a legelső lemezükről (KISS, 1974). Akármilyen meglepő, ez a dal szerepelhetne (és fog is) a blog Rock’n’Sex rovatában, ugyanis a cím arra utal, hogy a keményen dolgozó férfiember a nap végén (vagy bármikor máskor) megérdemel az asszonykájától egy olyan kettős kényeztetést, ami először szájjal, majd később a genitáliákkal történik. (A sorrend természetesen megfordítható.)

„Baby, if you're feeling good / Yes baby, if you're feeling nice
You know your man is working hard / He's worth a deuce”

A léha érzékiség után komolyabb téma jön, mert indul a War Machine (Háborús gépezet) az 1982-es Creatures of the Night c. lemezről. A közelünkben dúló ukrajnai háború miatt egészen hátborzongató aktualitása van az olyan szakaszoknak, mint:

"…Set the demons free and watch 'em fly…

….Armageddon's just a matter of time….

…You better watch out 'cause I'm a war machine…"

Gene Simmons egészen hátborzongatóan énekli, "Mindenki!", bíztatja együtténeklésre a közönséget magyarul. Putyin rohadj meg, teszem hozzá a magam részéről, szintén magyarul.

De itt és most az életörömet ünnepeljük, úgyhogy vissza a vidámabb témákhoz. Érkezik a Heaven’s on Fire (A menny is tűzben ég) az Animalize albumról 1984-ből, aminek a hivatalos videoklipjét csak egy kicsit kellene átalakítani ahhoz, hogy rekordszámú letöltést generáljon a Pornhub szakmai csatornán…

Ezt követi az I Love It Loud (Hangosan szeretem), szintén az Animalize-ról, aminek mi más lehetne a mondanivalója, mint hogy szóljon hangosan az ének. (Természetesen NEM a Soltész Rezső-i értelemben…) Még egyszer!, buzdít a refrén ismétlésére újfent magyarul Gene, a közönség boldogan engedelmeskedik

 

Ugye, nem vagytok fáradtak?, kérdezi körbe Paul a csarnok nézőit, majd betanítja nekünk a 2009-es Sonic Boom lemezről a Say Yeah refrénjét, ami, bármily meglepő, úgy hangzik, hogy „Yeah (yeah, yeah yeah) / Say yeah (yeah, yeah yeah)” A dal egyébként a magát a szingli csajra rátukmálni igyekvő macsó indulója, ilyen dumákkal, mint: 

„Hold me close (hold me close), I know what you want me to do…

… If you're ready for a wild ride / Let me hear you say”

 

Paul ismét megénekelteti a közönséget, majd felkonferál egy igazi oldschool szongot, a legelső lemezükről (KISS, 1974) a Cold Gin-t, ami egy magányos srácról szól, aki nem tud becsajozni, ezért egy nagy üveg (1 quart = 0,94 l) gin társaságában keres vigasztalást. Megengedem, egy ginesüveg is lehet jó formájú, de ahogy Arkagyij Rajkin fogalmazta: Nem áz igázi.

„It's time to leave and get another quart / Around the corner at the liquor store
Ha-ha, the cheapest stuff is all I need / To get me back on my feet again"

A szám végén újabb lövés dördül és szikraeső zúdul ki Thomas Thayer gitárjából. Aztán a többiek levonulnak a színpadról, teret adva Thomasnak egy egészen pazar, pirotechnikai elemekkel tűzdelt közel 3 perces gitárszólóra. Még csak most kezdünk belelendülni!, figyelmeztet kedvesen Paul ezután, mi persze ujjongunk és várjuk, mi jön. Hát a Lick It Up, az jön, az 1983-as azonos című nagylemezről, aminek külön érdekessége, hogy a tagok először láthatók a borítón arcfestés nélkül. Az elsőre orális kielégítésre (és ily módon újabb rekordszámú Pornhub letöltésre) felszólító cím azonban ezúttal nem a szexet helyezi a középpontba, hanem az angol kifejezésnek azt a jelentését, hogy jöjjünk össze és bulizzunk.

„Don't need to wait for an invitation / You gotta live like you're on vacation
There's something sweet you can't buy with money
Lick it up, lick it up”

Olyan jól érezzük magunkat, hogy talán orvost kéne hívni, persze nem akármilyen orvost!,  poénkodik Paul és közben jelentőségteljesen Gene-re mutogat. Amiből persze mindenki kitalálja, hogy a Calling Dr Love következik, az 1976-os Rock and Roll Over c. lemezről. És így is lesz, a saját bevallása szerint a mai napig négyezernél is több nőt magáévá tevő Gene Simmons énekelni kezdi a magabiztos macsó dalát, aki tudja, hogy inkább előbb, mint utóbb, de célt fog érni a kiszemelt csajnál.

„And even though I'm full of sin / In the end you'll let me in
You'll let me through, there's nothing you can do / You need my loving, don't you know it's true

They call me ’Dr. Love’ "….

Köszönjük nagyon szépen, te tudsz játszani nagyon szépen, mondja Gene magyarul a szám végén az újabb szólót lenyomó Thomasnak, a közönség természetesen maga alá pisil a gyönyörtől. Majd hozzánk fordul és így folytatja, tiszta magyarsággal: „Tudod azt a nóta: Az a szép, az a szép….”, és persze az egész csarnok tudja és becsatlakozik. Majd Gene bemutatja, milyen magyar káromkodásokat ismer: „Azt a kutyafája, azt az anyád istenit, azt a Krisztus lova!”, a közönség megőrül és fütyül és dobog, vicces és megható pillanatok. Gene, the demon!, mondja Paul széles vigyorral, The Hungarian Demon, válaszolja Simmons, majd jön még egy lényeges kérdés: Who loves palacsinta?, vigyorog a két, magyar felmenőkkel rendelkező zenész, és ezzel nincsenek egyedül, mert kb. 12.000 ember vigyorog hasonlóképpen ezekben a percekben. (Blogger included.)

Cool!, zárja a magyarórát Paul és felkonferálja a Tears are Falling-ot (Asylum, 1985), a záporként hulló könnyekről, aminek során a lírai férfi én igyekszik megvigasztalni a szerelmi csalódástól könnyező lírai leányzót.

Változtassuk át ezt a helyet pszicho cirkusszá!, javasolja Paul és már indul is az 1988-ban megjelent Psycho Circus album címadó felvétele. Több mint egy órája tart már a show, kezdenek megfolyni a sminkek, pont ahogy a dal szövege is mondja, de kijaf@szt érdekel?!

„I've been waiting for this night to come / Get up
Now it's time for me to take my place
The make-up runnin' down my face
We're exiled from the human race

You're in the psy-
You're in the psycho circus”

 

Utána a tagok ismét levonulnak és átadják a terepet Eric Singernek, aki nyom egy parádés dobszólót, közben a cuccal együtt felemelkedik vagy 10 méterrel a színpad fölé. Persze a nézőknek marhára tetszik, főleg amikor zárásul a jól végzett munka okozta megelégedettséggel rákönyököl az egyik cinre. Vicces.

Do you feel alright?, kérdezi Paul, miközben a zsinórjánál fogva széles körben pörgeti feje fölött a mikrofont. You bet!, kiáltom a magam részéről, de ezt persze nem hallja, és a csapat belevág a 100.000 Thousand Years-be, ami a blogger egyik nagy kedvence ugyancsak a ’74-es bemutatkozó albumról. A csávó visszatér a csajához és úgy érzi, mintha legalább százezer év telt volna el közben. De nincs idő lírázni, mert a kivetítőn fényes villámok hasítanak át hangos mennydörgés kíséretében, mindenki érzi, hogy a God of Thunder fog következni, Gene Simmons ikonikus performanszától kísérve. És lőn, természetesen, Gene vért köpköd, majd a platformon állva szinte a csarnok tetejéig emelkedik fel és onnan énekli el az 1976-os Destroyer lemez egyik legjobb számát:

„I was born on Olympus / To my father a son
I was raised by the demons / Trained to reign as the one

God of thunder and rock and roll
The spell you're under / Will slowly rob you of your virgin soul”

És a fiúk még mindig tudják fokozni a hangulatot és a látványt. Paul először arról beszél, hogy nagyapja, aki Budapesten élt, mindig azt mondta neki, sose menjen oda, ahová nem hívják. Mire természetesen az egész aréna, és főleg a küzdőtér, egy emberként hívja (Paul!), mire felhangzanak a Love Gun (1977) első akkordjai. Stanley beakasztja a lábát az időközben leeresztett trapézba, ami drótkötélen húzva átröpteti a gitárost a nézők feje fölött a küzdőtér közepén elhelyezett kis színpadra. A közönség magán kívül ordít a gyönyörtől (blogger included). Fucking. Great. Show.

És erre rátesznek még egy lapáttal, mert jön a (nem minden alap nélkül) diszkóslágernek csúfolt I Was Made for Lovin’ You (Dynasty, 1979), de ezúttal olyan dögös hard rock hangszerelésben, hogy nemcsak a kezem tíz ujját nyaltam meg közben, hanem a cipőmet is levettem, mert a lábamon is van még tíz ujj. A kivetítőn ezalatt egy hatalmas diszkógömb forog. Hangos robbanásoktól és szuper fényjátéktól kísérve Paul visszalebeg a színpadra és együtt fejezi be a többiekkel a csapat legismertebb számát.

Aztán megint visszaugrunk ’74-be az első nagylemezhez, mert jön a Black Diamond, a más lehetőség híján kurválkodásra kényszerült fekete prostituáltak dala. Feketék, kiszolgáltatottak, de kemények, mint a gyémánt. A hagyomány szerint ezt a számot mindig az aktuális dobos énekli, az eredeti lemezen Peter Criss, a mostani koncerten meg Eric Singer.

„Darkness will fall on the city / It seems to follow you too
And though you don't ask for pity / There's nothing that you can do, no, no

Whoo, black diamond"

 

A szám végén újabb durranások és szikraeső, a közönség hujjog, és ezzel vége, legalábbis a fő résznek. A színpad sötét,  a fiúk levonulnak, de az Aréna népe bízik a ráadásban és nem is hiába. Még mindig sötétben felcsendülnek a Beth (Destroyer, 1976) egy szál zongorára írt kezdő akkordjai, a billentyűknél Eric Singer énekel (vigyázat, szóvicc!) ismét. Modern idők: öngyújtók és gyertyák helyett mobiltelefonok fényénél hallgatjuk a dalt arról az ellentmondásos helyzetről, hogy a csaj otthon várja a fiúját, de az nem tud elszabadulni, mert zenésztársaival próbál.

„Beth, I know you're lonely / And I hope you'll be alright
'Cause me and the boys will be playing / All night”

 

 

Ugyanerről a lemezről következik a Do You Love Me?, a kétség dala arról, hogy oké, a zenész sikere pénzt és népszerűséget jelent, amiből a csaja is részesül, de vajon a nő tényleg szereti vagy csak a pénz miatt olyan odaadó. (Milyen szerencse, hogy a hozzám hasonló pénzteleneknek ilyen problémája sosem volt.) Budapest, the question is: do you love me?, vezeti fel Paul, amire természetesen egy csarnokot rengető yeah! a válasz. A szong közben óriás, KISS feliratú lufikat eresztenek le a zsinórpadlásról a nép közé.

 

Magyarország, we love you!, ordítja a mikrofonba Gene, és ezt természetesen az egész Aréna érzi. Beindul a Rock and Roll All Nite (Dressed to Kill album, 1975), most már senki sem maradhat ülve, mert mindenki érzi, hogy ez itt a vége, és 12 ezer ember önfeledten énekli a fiúkkal a kölcsönös gyönyörszerzés dalát, miszerint:

 

„…You drive us wild, we'll drive you crazy…

You keep on shouting, you keep on shouting:

I wanna rock and roll all night and party every day!”

 

Ismét, és ma este utoljára, beindul a pirotechnika, plusz hatalmas mennyiségben szóródik a konfettizápor, nemcsak a küzdőtér, hanem az ülőhelyek népe is táncol és énekel és odáig van meg vissza. (Blogger included.) Hosszú percekig tart a dal lezárása, Paul hatalmas karkörzésekkel egyre közelebb viszi gitárját a világot jelentő deszkákhoz, hogy a végén, egy mindent lezáró riffben széttörje, majd diadalmasan felmutassa a hujjogó és füttyögő közönségnek.

 

Budapest, good night!, köszön el Paul a zenekar nevében, és egy piros-fehér-zöld színű tűzijátékkal tényleg véget ér az utolsó KISS koncert. Nincs szívszorító búcsúmonológ, nincs újabb visszatekintés az elmúlt 40 évre, csak egy piros-fehér-zöld kivetítés:

kiss_bucsu.jpg

 

Szuper show volt minden tekintetben, és miközben a God Gave Rock and Roll to You hangjaira a közönség lassan elhagyta a csarnokot, bennem csak egy gondolat fogalmazódott meg: hiányozni fogtok, fiúk. Nagyon.

 

(Aki nem volt ott, de kíváncsi a show-ra, itt megtekintheti.)

 

1 komment
Címkék: koncert kiss

A bejegyzés trackback címe:

https://gabbahutt.blog.hu/api/trackback/id/tr7817884983

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása