Idén nyáron dübörög a hard rock koncertszezon kis hazánkban, zsenge ifjúságom nagy kedvencei sorra léptek fel Budapesten, az internet eldugott sarkában működő blogom olvasói olvashatták is az ezekről készített élménybeszámolóimat. Save the best for last, ahogy az angol mondás tartja, merthogy a fellépő kedvencek sorában az utolsó volt az angol Saxon, akik ugyan nem stadionban, de még csak nem is sportarénában léptek fel, hanem csupán az Akvárium Klub nagycsarnokában. Aminek a befogadóképessége alig 1300 fő, ráadásul nem is telt meg teljesen erre az alkalomra, akik viszont eljöttek, azok jóval forróbb hangulatot teremtettek, mint pl. a Judas Priest meglehetősen lagymatag közönsége az Arénában.
Az engem rendszeresen olvasóknak már a könyökén jön ki, hogy a blogger hard rock kazettagyűjteményének alapdarabjait Komjáthy Györgynek, a Magyar Rádió jól ismert zenei szerkesztőjének műsoraiból szerezte. Így volt ez a Saxon esetében is, egészen pontosan az 1982. szeptember 12-i adást kell kiemelnem, amikor Komjáthy leadta a csapat egészen szuper, és szerintem azóta is a legjobb koncertlemezét, az abban az évben megjelent The Eagle Has Landed címűt. A szó szoros értelmében rongyosra hallgattam és bár azóta átálltam a Spotifyra, maga a kazetta azóta is megvan.
Miközben beparkoltam a mélygarázsba, azon elmélkedtem, hogy ezeket a fiúkat is (hasonlóan a tíz nappal korábban fellépett KISS-hez) először fogom látni élőben, és milyen szerencse, hogy ők egyelőre nem készülnek búcsúturnéra. Év eleji posztomban még azon gondolkoztam, hogy ha a Saxon idén nem jut el hazánkba, akkor a pozsonyi, Judas Priest-tel közös koncertjüket kellene megtekinteni. Nos, ember tervez, Rob Halford és Biff Byford végez: időközben nemcsak a Judas Priest lépett fel nálunk, hanem közvetlenül a pozsonyi koncert másnapján, július 22-én a Saxon is tett egy kis kitérőt, és elugrott Budapestre, az Akváriumba, ily módon megkímélve a bloggert egy közel 200 km-es autózástól ebben a hőségben. Thanks, Biff! Spoiler: a koncert überfasza volt, igazi besztof műsor, és a srácokon egyáltalán nem látszott csalódás, hogy alig 1000 ember előtt játszottak: pont olyan lelkes vehemenciával nyomták le a több mint másfél órás show-t, mint egy tízezres sportcsarnokban. A hangerőről meg csak annyit, hogy távozáskor a parkolóőrrel váltottam pár szót, de csak azt hallottam, amit én mondtam neki, de hogy ő miket válaszolt, arról fogalmam sincs. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Markos-Nádas-féle Felvonulók (nem) kérték c. kabaréban a gázgyári robbanás után felvonult dolgozó, aki arra a kérdésre, hogy mit szeretne hallani az esti kívánságműsorban, csak annyit válaszolt: Bármit!
Nincs előzenekar, nincs látványos díszlet és pirotechnika, csak minimális fényjáték és a háttérben a méretes Saxon felirat – na meg a brutálisan jól szóló zene. ¼ 9-kor elsötétülnek a fények, ismerős gitárriff hangzik fel, és a tagok a Motorcycle Man hangjaira berongyolnak a színpadra. A szám az 1980-ban megjelent Wheels of Steel album nyitó felvétele a sebességmániás motorosról, akiről csak remélni tudjuk, hogy szerencsésen hazaér és nem lesz belőle országúti szervdonor… Biff szokásos szerkójában, a nyakig begombolt uniformis felsőben és a szokásos hosszúra nőtt (ősz) hajjal énekel, a hangjáról senki meg nem mondaná, hogy idén januárban volt 71 éves. Természetesen már nem szántja fel rohangálva a színpadot, viszont úgy füttyög, mint egy suhanc és úgy énekelteti meg a közönséget, mint egy nagyon szeretett fő kedvenc előadó.
Másodikként jön a 2018-as Thunderbolt lemez címadó felvétele, a görög mitológia fő isteneiről és az őket megéneklő Homéroszról szóló munka.
Biff széles vigyorral köszönt minket: It’s good to be back in Hungary, in Budapest! Are you feeling good? Majd kis fejtegetésbe kezd arról, hogy idén jelent meg a 24. stúdiólemezük (ez a Carpe Diem, szerintem ugyan „csak” a 23., de ki vagyok én, hogy okoskodjak itten?), és most meg jön egy 43 évvel ezelőtt készült opusz. Are you ready? Are you fucking ready?, kérdezi Biff a maga közvetlen stílusában, amire mi más lehetne a válasz részünkről, mint: Fuck yeah! Erre aztán feldübörögnek az acélkerekek, jön a Wheels of Steel, a nőneműként megénekelt 1968-as évjáratú Chevroletek himnusza. Amiben természetesen tövig kell nyomni a gázt, stoppost nem veszünk fel, csak száguldunk vele az országúton 140 mérföldes sebességgel. Biff a refrén közben széles gesztusokkal „szabályozza” a közönség hangerejét, vicces.
„I don't take no jibe from the motorway pigs
When I'm crusin' down the freeway I don't get no lifts…
… I'm burnin' aviation fuel my foot's to the floor
Ya know she's crusin’ one-forty she'd do even more
She's got wheels, wheels of steel”
Biff a következő szám előtt kissé megénekelteti a népet, majd segítséget kérve közli: C’mon, it’s fucking hard work here! A közönség ordít ezerrel, és meg is lesz a jutalma: Fill your heads with heavy metal thunder!, konferálja fel Biff a Strong Arm of the Law (1980) album nyitó számát, amúgy a blogger egyik személyes kedvencét, úgyhogy a magam részéről ugrálok és ördögvillázok ezerrel. Doug Scarratt úgy szólózik a gitárján, mint egy isten.
Ezután jön a címadó Strong Arm of the Law, az országúti rendőrök túlkapásáról szóló opusz, amiben Biff megmondja az őszintét a náluk kábítószert kereső szerveknek: „Mink csak az autónk esetében tudjuk, hogy mi az a speed…"
„He pulled us out of the car on the side of the road / He questioned us one at a time
Where is the gear that we know that you use / We said the only speed we use is on cars
Stop, get out
We are the strong arm of the law…”
Biff kis pukedlivel köszöni meg az ovációt, are you feeling good?, kérdez minket újfent, hátmárhogyaf@szbane?, válaszoljuk kórusban. Biff újabb számot konferál be a Thunderbolt lemezről, a Motörhead elhunyt tagjaira emlékező They Played Rock and Roll-t. Pont olyan pörgős és zúzós, mint a Motörheadet jellemző speed metalos rock and roll, a közönség ennek megfelelően csápol és hörög a gyönyörtől.
A következőkben Biff kissé belezavarodik az évszámokba, 1994-ből vagy 1984-ből való-e a következő szong, a közönség nagyon jól szórakozik, amikor végre kiderül, hogy kedvenc énekesünk a Dogs of War-t akarja felkonferálni, ami viszont 1995-ben jelent meg, ennyit a számmisztikáról. A dal akár a szomszédságunkban dúló ukrajnai háborúról is szólhatna.
„Dogs of war, no surrender / Dogs of war, I kill the defender
Dogs of war, scream into battle / Dogs of war, it's the day of the jackal”
Utána minden átmenet nélkül, back-to-back jön a Solid Ball of Rock, az ördögnek az ő Louisanában történő ténykedéséről szóló mestermű az 1991-es azonos című nagylemezről. Biff közben videót készít az éneklő közönségről a csapat facebook oldalára. Nem bírja ki, hogy egy kicsit ne cikizze a dobosukat, Nigel Glocklert, akit úgy konferál fel, mint a legalacsonyabb rock’n’roll dobost. Nigel persze nem hagyja magát és erőteljes pergetéssel reagál, vigyorgunk.
Következik a Denim and Leather az 1981-es azonos című lemezről, a farmercuccosok és a bőrszerkósok közt nincs semmi ellentét, mert mindkét tábor szereti a jó zenét. Jó kis lassú zúzós szám, lehet rá hajat rázni, már akinek van elég. Nibbs Carter basszernek, Doug Scarratt gitárosnak és Biffnek van, rázzák is a ritmusra, Paul Quinn, a másik gitáros szintén csatlakozik, de ő fejkendője lobogó füleit rázza.
’81-ből a közelmúltba ugrunk, jön a 2015-ös lemez címadó száma, a Battering Ram, a metálkoncertek hangulatát megéneklő speedes darab: a zene és a közönség hangereje úgy ledönti a koncertcsarnok falát, mint a faltörő kos. Tovább forrósodik a hangulat, bár szerintem eddig se lehetett rá panasz, mindenesetre Biff kicsit könnyít a ruházatán: kigombolja az uniformis két felső gombját. Micsoda lazaság ez, kérem?!
Újabb háborús témájú dal érkezik, a Broken Heroes (1985, Innocence Is No Excuse lemez), Biff ezt kimondottan a szomszédságunkban dúló háborúban elesett ukránoknak ajánlja.
„They came to fight for glory in their thousands / Young men with their dreams
They died before the guns for their country / A book of faded pictures, broken dreams
Where are they now / The broken heroes…”
A végén Biff és a közönség kölcsönösen megtapsolja egymást, majd Biff gyors közvéleménykutatást készít, melyik számo(ka)t szeretnénk ma még tőlük hallani? Mindenki lelkesen ordítja saját kedvencét, Biff hangosan rötyög, szemmel láthatóan élvezi az interakciót. Többek között ezért is jó, hogy most ilyen kis helyen játszanak, mert ezt egy tizenvalahányezres sportcsarnokban nem lehetne így elpoénkodni. Persze az a vége, hogy Biff elmondja, a csapat milyen slágerekkel készült és aztán sorra le is játsszák őket. Kezdenek a Never Surrender-rel (szintén a Denim and Leather-ről), a magát alacsony sorból felküzdő kemény csávó történetével, majd következik a holdraszállás történelmi eseményét megörökítő The Eagle Has Landed (az 1983-as Power and the Glory albumról).
A közönségből többen már a Princess of the Night-ot követelik, de Biff kijelenti, a hercegnő majd csak később fog érkezni. Majd újabb „beszélgetésbe” kezd, ugye nem vagytok fáradtak, nem akartok még hazamenni?, persze hogy nem, ordítja mindenki. Megtudunk egy kulisszatitkot: fellépés előtt a banda jóféle magyar borokból kóstolgatott, maga Biff ugyan csak 1-2 pohárral ivott, de Doug vagy héttel. És ha már ilyen jó a hangulat, akkor jöhet is az And the Bands Played On (ismét csak a Denim and Leather-ről), ami ugyancsak megtörtént eseményt dolgoz fel: az 1980-as Monsters of Rock fesztivált Doningtonban, ahol a Saxon olyan királyokkal lépett fel, mint a Rainbow, a Judas Priest vagy a Scorpions. Nyami!
A szong végén Biff megdicsér bennünket, milyen remek közönség vagyunk, és „hálából” eljátsszák nekünk a blogger másik nagy kedvencét, az 1984-es Crusader lemez címadóját, a XI. századi keresztes hadjáratokról szóló opuszt, amirő szintén megemlékeztem a fentebb linkelt év eleji posztban.
És ezzel vége a fő műsornak, a csapat levonul, de persze nem sokáig tud ellenállni a közönség hívásának. Az első ráadásszám a Power and the Glory, pörgős, zúzós, ahogy kell, és a fiúk már nem is engednek lejjebb a tempóból. Mert aztán elnyomják a majdnem légikatasztrófát szenvedett Boeing 747-es balladáját, a Wheels of Steel album egyik legnagyobb slágerét, amit gyakorlatilag valamennyi koncertjükön eljátszanak.
És a legvégén végre ördögvilla-végre kaphatjuk a tüzes hercegnőt, akire egész este vártunk, és aki ugyan tényleg tüzes, de természetesen nem valódi nő, hanem az 50+ -os korosztály gyermekkorában még mindenfelé száguldozó gőzmozdony – ahogy erről szintén értekeztem múlt év szilveszterkor. Az utolsó számba a srácok tényleg mindent beleadnak (nem mintha eddig nem így tettek volna), az egész Akvárium hullámzik. Paul Quinn és Doug Scarratt egymás után szólózik, gyönyörűség a négyzeten, Nibbs Carter már rég eldobta a pengetőjét és legalább tizenkét ujjal masszírozza a basszusgitár húrjait, Nigel Glockler a háttérben püföli a dobszerkót kegyetlenül. Budapest, we fucking love you, see you again!, köszön el az utolsó refrén végén Biff a maga keresetlen stílusában.
És ezzel tényleg itt a vége, a srácok egymást átkarolva, széles mosollyal és meghajlással köszönik meg a sok tapsot és ovációt. Direkt nem szedem össze, melyikük hány éves, mert akármilyen dátum is van a személyijükben, annál sokkal-sokkal fiatalosabban nyomták végig ezt a közel száz perces bulit. Viszlát fiúk, lehetőleg minél előbb!
